Siralomház 88% 84 csillagozás

Grisham talán legjobb könyve. Megrázó!

A történetről röviden: spoiler
Azt mindjárt az elején szeretném jelezni, hogy aki ugyanolyan, vagy hasonló intenzitású katarzist vár ettől a kötettől, mint Grisham előzőleg olvasott regényitől, az valószínűleg csalatkozni fog, de nem azért, mert gyengébb a történet, hanem mert teljesen új, ráadásul valamelyest más elbeszélői stílust kapunk. De azt se felejtsük el, hogy maga a téma hihetetlenül izgalmas. Halálbüntetés. Szerintem elég rázós, állást foglalni, pedig borzasztóan nehéz! Kell? Nem kell? Szükséges? Embertelen? Jogos? Kegyetlen? Megtehetjük? Nem foglalok állást, mert egyszerűen nem tudok, sosem tudtam ebben a témában. Nem vagyok elég bölcs hozzá. Azért persze pörög az agyam, dolgoznak az érvek – ellenérvek. Eközben Grisham kiválóan adagolja a feszültséget. Fokozatosan derül fény egyre több részletre a bűnténnyel kapcsolatban, de az író több mellékszálat is beemel, így a szereplőink magánéletéről is sok mindent megtudunk és a főszál is sokkal izgalmasabbá válik. Nem egy Hollywoodi sorozat világában mozgunk, hanem a sötét, borongós, kőkemény amerikai valóságban. Figyelmeztetek mindenkit, hogy ez nem egy könnyű vagy „szerethető” olvasmány, (665. oldal) azonban számtalan fontos témát érint. Remekműveihez hasonlóan realista stílusban és célratörően, mégis valamiféle jól leplezett érzékenységgel tárgyalja: milyen az elmagányosodás folyamata, a rasszizmus (fajvédés), az idegenség és annak társadalmi elfogadása, a halálbüntetés jogossága….
Nagyon, de nagyon nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a fájdalmas történetet. Nyugodt szívvel elmondhatom, hogy Grisham egy kimagasló képességű író spoiler, akit azonban nem csak a szakmai tudása tesz naggyá, hanem a hihetetlen őszintesége és fájdalmas mondanivalója is.

Nagyon kemény könyv. Az elbeszélő stílus, a siralomház, a kivégzőhelyiség, a kivégzések, a kivégzésre való előkészületek apró részletekbe menő, valósághű ábrázolása beszippantja az olvasót, és ott áll Adam és Sam mellett. A könyv morális kérdéseire – kell-e halálos ítéletet hozni?; gázkamra vagy méreginjekció?; melyik a humánusabb?; egyáltalán, létezik humánus kivégzés?; meddig mehet el/tud elmenni egy ügyvéd a védence érdekében?; milyen törvényadta lehetőségek vannak, és hogyan élnek vele? – ugyan nem kapunk egyértelmű választ, hisz az személyfüggő, másképp gondolkodunk erről a kérdésről. És hogy mennyire nincs válasz erre a kérdésre, néhány szereplő véleménye:
„Néhány éves vizsgálódás után Packer arra jutott, hogy kétféle gyilkosok vannak a siralomházban. A hidegvérű gyilkosok, akik még egyszer ölnének, ha lenne rá lehetőségük, és azok, akik egyszerűen hibát követtek el, és soha többé nem akarnának vért ontani. Az első csoportba tartozókat gyorsan el kell gázosítani. A második csoport tagjai miatt rossz érzések gyötörték Packert, mert úgy vélte: kivégzésük semmilyen célt sem szolgál. A társadalom nem látná kárát, sőt észre sem venné, ha ezeket az embereket szabadon engednék.”
„– Kivégezni, elgázosítani, megsemmisíteni, megölni, nevezd, ahogy akarod. De ez gyilkosság, Carmen. Törvényes gyilkosság. Ez bűn, és én megpróbálom megakadályozni.”
„– Azért, mert a gyilkosságot kíméletlenül meg kell büntetni. Képzelje csak magát Ruth Kramer helyzetébe, és rögtön máshogyan fog érezni. Az a baj magával, Adam, meg a magához hasonló emberekkel, hogy elfeledkezik az áldozatokról.”
„A gyilkosság helytelen. Akkor is, amikor feketéket ölnek, akkor is, amikor fehéreket. És az is helytelen, hogy Mississippi állam meggyilkolja a siralomházban lévő elítélteket. Bűnt követtem el, elismerem, de mi lesz jobb attól, ha megölnek engem?”
„De ha ölni helytelen, akkor az államnak is helytelen megölnie őt.”
„– Embert ölni helytelen, Mr. Cayhall. Ha maga valóban bűnös, akkor helytelenül cselekedett, amikor gyilkolt. De az államnak is helytelen meggyilkolnia magát.”
„– Isten elfelejti a bűneinket, Sam, de az ember nem. Isten előtt kell számot adni a tetteinkről, de az emberi törvények előtt is. Isten megbocsát magának, de maga az állam törvényeinek következményeitől fog szenvedni.”
Olvasás közben nagyon sokat járt a fejemben Stephen King Halálsoronja.

Ofi barátom már említette néhányszor John Grisham nevét:
– Nagyon jó bíróságos, ügyvédes, bíróságos könyveket ír!

Eddig nem volt bennem annyi érdeklődés, hogy bármelyik kötetébe belefogjak. Az úriember képtelen rövid regényeket írni, az összes műve féltégla. A pereskedős igényeimet pedig teljesen kielégítették E. S. Gardner Perry Mason-sztorijai. Abból is van, amit még nem olvastam.

A „Siralomház”-ba szokásom szerint véletlenül futottam bele. Ezúttal a munkahelyem könyvcserélő polcán találtam rá a könyvre. Azért néztem bele, mert Ofi barátom szereti az írót. A barátságnak van ilyen következménye is.

Nem is annyira a történet, inkább a téma érdekelt: a HALÁLBÜNTETÉS kérdése.

Katonakoromban még egy reflexszerűen leütött szúnyogról is lelkiismeret-furdalásos verset írtam. A lakásba tévedt poloskákat is kihajigálom az ablakon és nem a klotyón húzom le. Életemben eddig mindössze négy hal lett az áldozatom a családi vacsora érdekében, és fogalmam sincsen mit tennék a baromfiudvarral, ha vidékre költöznénk (szerintem nekünk lennének egyedül nyugdíjas tyúkjaink). Életemben nem verekedtem úgy istenigazából, de még a küzdősportok sem érdekeltek soha, élükön a kézilabdával. De közben itt van a halálbüntetés kérdése, amit bizonyos esetekben nem tudok nem jogosnak érezni.

Az embernek ezt-azt hallva megfordul a fejében az meg ez. Olvastam a könyvet és megfordult.

*
John Grisham 1955-ben született, eddig negyvenkét könyvet írt. Tíz évet dolgozott jogászként. A büntetőpereknek hamar hátat fordított és a polgári perek felé fordult. Úgy fest, bőven szedett össze muníciót a jogászi múltjában. A negyvenkét könyve közül magyarul negyvenkilenc jelent meg. Ezt kapd ki! Mert van, ami több fordításban is, meg eltérő címekkel jelent meg.

A KÖNYV EGÉSZÉRŐL
Nincsen összehasonlítási alapom, milyen Grisham többi könyve. Ez simán jó. Olvastatja magát, nehéz letenni, és felvet jó néhány gondolatot. S persze féltégla vastagságú, hiszen, mint tudjuk, a szerző nem kicsit grafomán. (Szendi Gábor szerint tehát sérült a temporális lebenye. Mert azok képtelenek írásban röviden kifejezni magukat.)

Grisham bestseller író. Ezer más példa lehetne, de nekem Jodi Picoult jutott eszembe róla. Talán azért, mert Picoult-t olvastam, egyébként annyira nem az enyém ez a műfaj.

Meg sem kísérlem leírni a bestsellerek definícióját. Azt tudom, nekem mit jelent. Azokat a a könyveket, amelyek valami félelmetesen olvastatják magukat, teljesen követhető a cselekmény, akkor is, ha nem lineráis, a témaválasztásuk jobbára valami nagyon sokakat érdeklő, foglalkoztató társadalmi kérdésre összpontosít. De a szövegük, a dramaturgia nem művészi igényű, hanem a tömegolvasó kielégítését szolgálja. Ez utóbbi mondat semmiképpen sem igénytelenséget takar. S félre ne érts, mindez nem értékítélet. Nem szeretem jobban vagy kevésbé egyik felet sem. Sőt, nem is felek ők, sokkal inkább irányzatok. Jó bestsellereket írni tán ugyanolyan nehéz írni, mint színvonalas művész-irodalmat.

Tűnődve mondom: az tény, hogy ebben a könyvben volt néhány, de tényleg csak két-három olyan párbeszéd, hogy a falat kapartam tőle. Mert úgy, ahogy azokban beszéltek a szereplők, emberek nem beszélgetnek egymással. A szöveg irodalmi volt. Mármint a párbeszéd megfogalmazása, az, ahogyan egy-egy szereplő beszélt. Irodalmi és nem élőszavas. De azért arányítsunk: két-három bekezdés versus ötszáznegyvenkét oldal. A többi, ahogyan mondtam, olvasmányos, érdekes, pörgős, holtjáték nélküli.

Ha valami hiányzott belőle, akkor az a végjáték katarzisának a hiánya. (Ez Picoult-nak is több könyvében félresiklott.)

A KIINDULÁSI ALAP IS ÜTŐS
Adva vagyon egy rasszista fickó, Sam. Zsigerből utálja az (hogyan is kell ma szépen mondani?) afro-amerikaiakat és a zsidókat. Tagja a Klu KLux Klannak. Részt vesz néhány robbantásban is, amelyben senki nem sérül meg. Mert a robbantásoknak nem a gyilkosság, hanem a megfélemlítés a célja.

Mígnem egy napon egy robbantásban meghal egy zsidó ügyvéd ötéves, ikerpár kisfia és megnyomorodik, mindkét lábát elveszít az édesapjuk. Ő később öngyilkos lesz.

Sam-et elfogják, börtönbe kerül. Az első tárgyaláson felmentik. Aztán a másodikon is. Déli állam, déli bíróságának déli vádlottjaként mentik fel. Aztán tizenhárom évig békében nyugalomban él, dolgozik, adót fizet.

Ám az állam kormányzója nem nyugszik, elindul a harmadik per is, s mer múlt az idő rendesen, változtak az idők, demokrácia, jogegyenlőség, satöbbi, Sam-et halálra ítélik. De a halálos ítélet végrehajtását az ügyvédek egyre csak tolják és tolják ki az időben. Sam egy évtizednyi időt tölt a halálbüntetés árnyékában.

Amíg egyszer csak beállít hozzá egy pályakezdő ügyvéd, aki hatalmas elánnal veti bele magát Sam védelmébe, akinek három hete van már csak a halálos ítélet végrehajtásáig. A fiatal ügyvéd akkor jön, amikor Sam éppen kirúgta az egyik legnevesebb ügyvédi irodát, aki képviselte őt.

A fiatal ügyvéd nem más mint Sam unokája. Még sohasem találkoztak. Adam nyolc éve a nagyapja védelmére készült. Most huszonhat éves. Nyolc éve tudta meg, hogy van nagyapja, és azt, hogy kicsoda is ő.

Innen indulunk. A többi cselekmény már Adam emberfeletti munkájáról szól: mindent bevet, hogy megmentse a nagyapját, akivel szinte semmiben nem ért egyet.

A HALÁLBÜNTETÉS KÉRDÉSE
Persze, hogy nem fogok spanyolviaszt feltalálni. Mondd már, ötvennégy évesen? Ha eddig nem sikerült? Már csak azért sem, mert nagyjából fogalmam sincsen mi a véleményem. Vannak komoly érveim minden irányba.

Grisham egyértelműen állást foglal: a halálbüntetés rossz dolog, meg kell szüntetni. Ezt a szájába adja majdnem az összes szereplőnek, csak az igazán megveszekedettek helyeslik és akarják Sam kivégzését. Az egyetlen érvük, hogy az áldozatokkal szembeni megvetés megnyilvánulása lenne, ha a gyilkos életben maradna. De például a börtön összes munkatársa a halálbüntetés ellen van.

Ügyes húzás. Vagy tán nem annyira, mert kicsit átlátszó. Mondhatnók propagandisztikus.

Ám valóban: a ószövetségi „szemet szemért” elvet már Jézus is elvetette. Sőt, ő azt mondta, az egyik legnagyobb erény a megbocsátás képessége. Ő maga is az őt megfeszítőkért könyörgött a kereszten, az Atya megbocsátását kérte a számukra: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

S az is igaz, hogy több mint kérdéses, van-e joga embernek elvenni az Isten-adta életet ? Ha már visszaadni nem. tudja.

Albert Moukheiber A7 elm3 trük4ie1 című könyvében rámutat: az 1992-ben bevezetett DNS-tesztek alkalmazásnak a következtében a szemtanúk elmondása alapján hozott ítéletek 75%-át kellett megsemmisíteni. Annyira döbbenetesen nagy ez a szám, hogy fel is merülnek azonnal kérdések. Azonban Moukheiber könyve az emberi agy tevékenységére és trükkjeire koncentrál, nem az igazságszolgáltatásra. De arra mindenképpen igen határozottan rámutat, hogy vastagon van lehetősége annak, hogy a bíróságok tévedjenek.

S figyelj csak, művelt vagy, biztosan ismered Reginald Rose drámáját, a Tizenkét dühös embert! A tizenkét ember: esküdt. Összeülnek, hogy döntést hozzanak arról, bűnös-e egy gyilkossággal vádolt fiatalember vagy sem. A tények annyira egyértelműek tűnnek, hogy kétség nincsen, a fiatalember a gyilkos, vagyis halál vár rá. Egy esküdt azonban nem bizonyos a dolgában, kérdezni kezd. Olyan sokat kérdez, és a kérdéseire adott válaszok végül egyértelműen megmutatják: a fiatalember ártatlan. Vagyis a látszat néha, ugye…

A végrehajtott halálbüntetés nem visszavonható, nem visszacsinálható. (A politikai halálbüntetésekről most inkább szót sem ejtek.) Leginkább ez szól a halállal való megtorlás ellen. Mi van, ha mégis ártatlan, akit kivégeznek, és az ártatlansága csak utólag derül ki? Mi lenne? Mi lehetne?

*
– Morzsám – (tudod, így szólít Szerelmetesfeleségtársam, a Futrinka utcai kutyusra gondolva, mert az bölcs, kedves, udvarias, szóval nagyon hasonlít hozzám) –, miért, te mit csinálnál egy olyan helyzetben, hogy hazajössz, mi a családod ott fekszünk szanaszéjjel a lakásban, lekaszabolva, a gyilkos pedig ott áll a hulláink felett, és éppen nyalogatja vigyorogva a machetáról a vérünket?
– Jó, de…
– Ugyan! Nem egyértelmű? Én fekszem ott a véremben! Meg a lányod! Meg a fiad! Meg a nevelt lányod! Mit kell azon gondolkodni, mit csinálnál a gyilkossal? Beszélgetnél vele, milyen sanyarú gyerekkora volt? Főznél neki egy kávét? Vagy mi? Én felkapnám a sarokból a baseball-ütőt és addig verném, amíg mozog! Ennyi!
– Jó, de…
– Te nem ezt csinálnád? Hadd ne csalódjak benned!
Ki akarná, hogy élete nője csalódjon benne?

*

Ki akarna annak lehetőséget adni, hogy Hannibal Lecter kiszabaduljon és netán éppen az ő agyából kivéve egy darabot készítsen rántottát?
Vagy ki akarná, és ez már vérvalóság, hogy a gyilkossági kísérlet miatt elítélt vérnösző vadbarmot a jó magaviselete miatt kiengedjék a böriből, neki meg az első útja hazafelé vigyen, ahol is akkurátusan meggyilkolja a saját gyerekeit? (Ez megtörtént eset?)

Vagyis az életben hagyott aberráltak esetében mérlegelnünk kell, kinek van nagyobb joga az élethez: az esetleges újbóli elkövetőnek vagy a leendő áldozatainak? Igen, a „mi lenne ha” tipikus esete.

Aztán: vajon kell-e a társadalomnak olyanokat tolerálnia, akik a cselekedeteikkel egyértelműen kifejezték, hogy nem hajlandók az közösen elfogadott szabályok, törvények szerint élni? Akik
a szabályok törvények elvetésével deklarálták, hogy nem óhajtanak részesei lenni a többségnek.

*

Persze minden eset más és más. Mert nyilván van különbség Hannibal Lecter és egy figyelmetlenségből, hanyagságból, forró fejűségből elkövetett, egyszeri emberélet-elvétel között.

A napokban láttunk egy dokumentumfilmet, Szamóca lányom ajánlotta, pompásan megfogva a dolgot: „Apuci, neked nagyon tetszett a Beszélnünk kell Kevinről. Na, ez majdnem olyan, csak fordítva. Itt is a gyerek öl, de majdnem teljesen igazat adsz neki”.

S valóban! Anyuka, a drága a maga hatáskörén belül agyilag fogyatékosnak minősíti a kicsilány csemetéjét, tolószékbe kényszeríti, és nem engedi felnőni. A leány a szó szoros értelmében az édes(?)anyja foglya. A csemete egy óvatlan pillanatban, huszonéves korában szerelmes lett. Kezdetben csak az interneten beszélget a választottjával, majd nagyon titokban találkoznak is. Lényeg a lényeg: a csemete a választottjával megöleti az anyját, hogy megszabadulhasson a rabságból és végre a saját életét élhesse. (Anya gyilkos kincse [Mommy Dead Dearest])

Na, most vele mi a helyzet?

S lehetne még ezeregy kivétel példájával élni. Hogy nehezebb legyen a helyzetünk, de igazságosabb a döntésünk.

A KÖNYV ÜZENETE
Grisham egyértelműen arra a következtetésre jut, nincs különbség…

Itt megszakítom az olvasásodat, és meghívlak a bejegyzés eredeti helyére, a blogoldalamra, fejezd be ott az olvasást!
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/04/26/john_grisham…

A regényből készítettek filmet is, a címe megfelel a regényének. Határozottan nézhető, élvezetes, nem kevéssé a Sam-et alakító Gene Hackman-nek köszönhetőn.

Számomra letehetetlen volt, nagyon tetszett, az egyik legjobb könyv, amit mostanában olvastam.

Ennél a könyvnél is – akárcsak a Pelikán ügyiratnál – a filmet láttam előbb és sírtam is a végén rendesen. Aztán másnap rutinosan mentem a könyvtárba és kerestem az eredeti regényt. Megtaláltam. Majd megint sírtam.
Nagyon tud valamit Grisham…

Jól megírt történet, bár sok ismétlés. Némely cselekményt túlságosan szétnyújtva mutatta be, DE jól olvasatja magát. Több „problémát, kérdést” dolgozz fel, így többek között bűnösség, ártatlanság. Bűnösség aránya a kiszabott büntetéssel. Halálbüntetés kérdésköre. Csavarokkal megspékelt olvasmány, de nem olyan meghatározó volt, mint pl. a Cég vagy a Pelikán ügyirat.

Érdekes témát boncolgat a könyv. Örök téma lesz, és volt is a halálbüntetés. Ugyanígy a faji megkülönböztetés is. off Fordulatos, feszültségekkel teli, komoly téma, mégis jól megírt, olvasható történet. Nekem nagyon tetszett, alig bírtam lerakni a könyvet.

Ez a történet egy kicsit a misztikumával eltér a megszokott stílustól, amit Grisham képvisel. Nagyon régen olvastam már egyszer a könyvet, nagyon tetszett. Aztán a filmet is megnéztem természetesen, és azt is kiválóan elkészítették.
Most ezek után olvasva újra a könyvet más élményt jelent. Sokkal jobban kitűnnek a sorok közt megbúvó utalások, rövid kitérők fontosságai, és a szereplők is sokkal kiforrottabbak.
Szerethető halálra ítélt szereplővel.

Először a filmet láttam és azután, hogy az elgondolkodtatott és napokra kifacsart természetesen el is kellett olvasnom.

Aki nem látta a filmet, az már valószínűleg a címből is rájön, hogy nem egy könnyed olvasmányról van szó. Még úgy is döbbenetes volt, hogy tudtam mire számíthatok, mi lesz a vége. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy lehet-e jó a halálbüntetés, vagy hogyan lehetne kiküszöbölni azt, hogy ártatlanok is a halálsoron végezzék.

Részletes leírása miatt nekem párszor hányingerem volt, de ez az én egyéni hülyeségem, hogy túlságosan el tudom képzelni a kimondott, vagy leírt szavakat. Hasonló témánál mindig felkavarodik a gyomrom.

Amíg olvastam és utána is hol sírtam, hol mérges voltam. Volt, hogy meghatódtam, mosolyogtam, de folyamatosan éreztem valamit igen intenzíven. Ez a könyv hihetetlen módon hat az érzelmekre, egy perc nyugtod sincs tőle. Csodálatos mű.