Miles érzékeny, szomorúságra hajlamos kamasz, aki híres emberek utolsó mondatait gyűjti, és új iskolába készül. Alaska bizonytalan, sérült lelkű, depresszív, de ugyanakkor izgalmas, érdekes lány. Mindketten a saját útjukat keresik, és ezen az úton összetalálkoznak. Hogy megkedveltem-e őket? Nem igazán. De hogy el fogom-e őket felejteni? Biztosan nem. John Green nagyon jól ért ahhoz, hogy egyfajta keserű-fájdalmas hangulaton keresztül megismertesse Veled a szereplőket, majd a szemed láttára beleviszi őket pár olyan helyzetbe, amire nem gondoltál volna. Arra késztet, hogy elgondolkozz: miért is történt, ami történt, Te mit tennél akkor és ott, mihez kezdenél a jogos vagy épp nem jogos lelkifurdalással, érzelmekkel, és az örök kérdéssel, hogy a kamaszokat vajon tényleg senki sem értheti meg igazán?!
Aki a Csillagainkban a hiba élményét keresi ebben a könyvben, az valószínűleg csalódni fog. A kettő teljesen más, nem szabad, és nem is éri meg összehasonlítani őket. Talán az Alaska nyomában nem olyan erős hatású, könnyfakasztó történet, de mindenképp megéri elolvasni, egy begubózós hangulatú, paplan alól ki se bújós, borús napon tökéletes választás lehet.
„Amikor a felnőttek azt mondják csúfondáros mosollyal, az arcukon, hogy „a tinédzserek legyőzhetetlennek képzelik magukat”, nem tudják milyen igazuk van. Nem kell soha reményvesztettnek lennünk, mert soha nem törünk javíthatatlanul össze. Legyőzhetetlennek hisszük magunkat, mert azok vagyunk. Nem tudunk megszületni, és nem tudunk meghalni. Mint mindenféle energia, csak alakunkat, méretünket és megjelenésünket változtatjuk. Akik megöregszenek, elfelejtik ezt. Félnek a veszteségtől és a kudarctól. De az a részünk, amely több, mint részleteink összessége, nem kezdődhet és nem érhet véget, és így nem is vallhat kudarcot.”