Grendel 4 csillagozás

@Noro kiváló értékelését olvasván kaptam a kezembe a könyvet, reméltem, hogy visszaidézi a régebben olvasott Beowulfot, mert már úgyis csak nagy vonalakban emlékeztem rá. De nem így lett.

Való igaz, borzasztóan nyomasztó egy történet, és mindezt a szörny szemszögéből élvezhetjük. Megtudjuk a gyilkos fenevad vérengzésének okát, vagy mondhatjuk úgy is, láthatjuk az érem másik oldalát is. Nyilvánvalóvá válik, hogy annak az igazságnak valóban hány oldala is van.

Amiért mégis kedves lett számomra a könyv, az, hogy Grendel alakja magára veszi sok ismert mitológiai hős képmását, ezek közül nem is egy nekem különös kedvencem. Valahogy végig Dionüszosz járt az agyamban közben, bár nem a görög isteni alakjában, hanem inkább a Zöldemberében. Azért egyszer még ismét elolvasom, de előtte közvetlenül a Beowulfot fogom, amit azóta a már olvasott régi fordításon kívül további 4 különböző átköltésben szereztem, és már régen érik.

Az angolszász fantasy egyik legelső szörny-históriája, a másik oldalról elmesélve. Grendel egy elátkozott fajzat utolsó sarja: egyfelől önjelölt filozófus és költő, aki az élet értelmét kutatja magányában; másfelől őrjöngő szörnyeteg, aki dühös az egész világra. Vagy talán csak jólesik neki, hogy ezt mutassa az embereknek, akiket mélységesen megvet, mégsem képes kivonni magát a hatásuk alól. (Nem kicsit hasonlít Frankenstein szörnyetegére, ha belegondolok.)
A történet (Beowulf címen) közismert, a szerző ezt nem is cizellálta túl, viszont írt köré egy egzisztencialista monológot, amit a magányosságra ítéltetett, de túlságosan okos szörnyeteg ad elő. Közismert és kevésbé ismert filozófiai elvekkel is kísérletezik (aligha meglepő például, hogy Grendel többször is visszatér a szolipszizmushoz), néha – nyilvánvalóan szándékosan – kirívó anakronizmusokra építkezik. A könyv elején például egészen elbizonytalanodtam, hogy Gardner meghagyta-e a középkorban a cselekményt?
Nagyon érdekesnek találtam azt, ahogyan Grendel meghatározza önmagát az emberiséghez viszonyítva, illetve azt a kitérőt, amikor a kissé hibbant főpap a vallás értelmét próbálta összefoglalni az „isteneknek”. (A szereplők egyébként általában véve nem teljesen épeszűek a könyvben.) Akadt viszont egy-két fejezet, amit kénytelen vagyok kompletten szürreális zagyvaságnak minősíteni. Rövidsége ellenére semmiképpen nem egy könnyű olvasmány, egyszerre nyomasztó és gondolatébresztő.

Ideje már el akarom olvasni, de most végre kéznél volt, úgyhogy nekiestem. Szóval a Beowulf eleje, Grendel szemszögéből, aki nemcsak egy vérengző szörnyeteg, hanem egy egzisztencialista filozófus is (á'la Sartre), de a bizarr párhuzam nem kizárólag groteszkké, hanem sokkal inkább elfogadhatóvá teszi a világirodalom egyik legklasszikusabb negatív karakterét. Meglehetősen tömény, nyomasztó és kifejezetten posztmodern olvasmány, de ha valaki szereti a Beowulfot, akkor mindenképp érdemes.