Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A Forsyte Saga (A Forsyte Saga 1–3.) 97 csillagozás
A Forsyte-Saga A Viktória-korszak Angliájának nagy regényírója realista kritikával vizsgálja és ábrázolja a századforduló angol társadalmát. Főművében valóságos mondává, legendává, „szágává” szövi a Forsyte-család egymást követő nemzedékeinek történetét. Ez a család a birtoklási szenvedély jelképének tekinthető. Életeleme a pénz, a vagyon, melyet örökölt és gyarapítani már alig tud, de körömmel-foggal meg akar őrizni. A Forsyte-regényeket az író két ciklusba foglalta össze. Az első ciklus a Forsyte-Saga, mely három regényből (A tulajdonos, Válóper és Ez a ház kiadó), továbbá két intermezzóból, közjátékból, összekötő elbeszélésből áll. A cselekmény 1886-ban indul meg, az öreg Jolyon házában, és elvezet a búr háborúba, Viktória királynő temetésére, a százegy éves Timothy Forsyte halálos ágyához. Tanúi vagyunk Bosinney építész, Soames Forsyte és ifjabb Jolyon, a művész Forsyte szerelmi drámájának. A ciklus első felének izgató nőalakja a szép és bájos Irene, míg a ciklus végén már az… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 1921
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Horizont könyvek Kriterion · Külföldi regényírók Franklin-Társulat
Enciklopédia 6
Szereplők népszerűség szerint
Ludwig van Beethoven · Jolyon Forsyte · James Forsyte · Mrs. Septimus Small (Juley)
Kedvencelte 23
Most olvassa 8
Várólistára tette 152
Kívánságlistára tette 60
Kölcsönkérné 3
Kiemelt értékelések
Hát először a klasszikusokról. Nagyon kiszorultak nálam, sajnos. Az olvasmányaim többsége azévi vagy előző évi kiadású, és én ezt persze nagyon élvezem, hogy követem, várólistázom, kiveszem a könyvtárból, lehetőleg minél hamarabb, csak hát ez sok idő, mindezt elolvasni, és bizony, a klasszikusokra meg nem jut így. Bár szívesen áltatom magam azzal, hogy mivel azért ezeken nőttem, meg az egyetemen is mindent elolvastam, ezért a nagyon-nagyon fontosakat már olvastam, azért… na. Ilyenformán áll elő az a helyzet, hogy egy régebbi vágású könyvet elővenni, a maga kétségtelenül lassabb sodrásával szinte olyan tud lenni, mint egy ünnep.
Én szerintem a Forsyte sagát három évtizede el akarom olvasni. A magam részéről a nyolcvanas években a kedd esti sorozatokon nőttem fel. Ez így van, és vicces annak fényében, hogy jó pár éve ki van iktatva az életünkből a tévé, de az még egy másik tévés korszak volt. Szóval a kedd esti sorozatok. Te jó ég. Változatos volt paletta, mert ugye a jó kis csehszlovák sorozatok mellett volt francia, német, angol, és akkor még nem is beszéltünk Isauráról. Nagyon ritkán fogtak mellé, szóval gyakorlatilag bármelyiket szerettük, műfajtól függetlenül. Tehát a lényeg, hogy a Forsyte saga is egy ilyen sorozat volt, és mindig is el akartam olvasni könyvben, még arra is emlékszem, hogy volt a könyvtár polcán, hogy miért nem olvastam el mégsem mindeddig, magam sem tudom. Nem olyan nagy baj, mert most volt egy jó hetem. :)
Ja, nyilván nem emlékeztem, maga a sorozat miről szólt, nyilván utánaolvastam, és lelőttem az összes poént előre, én ezt így szoktam ügyesen, de még így jó volt. Kicsit be kell lassulni az angol nagypolgárság szövevényes családi ügyeihez. A családból nem igazán lépünk ki, sokan vannak, mivel az eredeti generáció tíz testvérből áll, úgyhogy az ő utódaikból mindenféle szereplőt ki lehet állítani. Mivel rengeteg pénzük van, ráérnek a magán- és szerelmi életüket bonyolítani két köteten keresztül. A kulcsszereplő ugyebár Soames, tőle indul ki minden. spoiler
Anno a sorozat feldolgozta mind az összes kötetet, mert hogy van neki a folytatása, a Modern komédia, természetesen elolvasom, egy kis szünet és folyt. köv.
Egyike azoknak a könyveknek, amikre úgy emlékszem, hogy „mindig” ott voltak a könyvespolcon. A szüleim a 60-as évek elején vették meg, és mivel imádtam a felnőtt könyvek borítóit böngészni, hamar felfigyeltem a négy egymás melletti kötetre (a Modern Komédiával együtt). Szerettem kézbe venni is őket, nézegetve a furcsa betűket a borítón. Aztán lassan 20 éve, sajnos, már az én könyvespolcom díszei. :(
Valamikor a 70-es években ment a magyar tévében a sorozat, abból nagyon sok részt láttam, tehát a cselekménnyel, szereplőkkel nagyjából tisztában voltam. (Talán az első sorozat volt, amit a szüleim már engedtek nézni.*) De hol van már az ötven évvel ezelőtti élmény! Meg hát nekem mindig a könyv volt a fontosabb.
Vannak könyvek, amiket az ember „mindig” el akart olvasni, de valamiért mégse tette. Csak halogatta. Pár éve feltettem kihívásba is, de akkor se bírtam belevágni, ma sem értem, miért.
Most viszont annyira fel voltam ajzva, hogy alig vártam a január 1-ét, hogy elkezdhessem.
Szerencsés helyzetem miatt nagyjából egy hét alatt elolvastam a több mint 900 oldalt. :) És nem csalódtam! Annyira jó volt elmerülni benne! Mivel naponta több órát eltöltöttem a Forsyte családdal, jóformán beköltöztem hozzájuk – meg ők hozzánk.
Remek a családtörténet, kitűnőek az alakok, és külön élveztem Galsworthy sajátos humorát.
Érdekes volt mai, felnőtt szemmel látni a szereplőket, és néha azon tűnődni, vajon a szüleim mit gondoltak, mit éreztek a könyvet olvasva. A 70-es években az emberek mindenfelé beszélgettek a sorozatról, és nagyon sokan elítélték Irene-t**, holott Galsworthy sajnálatra méltónak, áldozatnak mutatta be, akit egy számára utálatos házasság (és egy, a „tulajdonától” elszakadni képtelen férfi) börtönben tart. És bár egyáltalán nem lobbizik a válás mellett, de azt sugallja, hogy bizonyos esetekben a válás a lehető legkisebb rossz.
Hamarosan sorra kerülhet végre a Modern Komédia is.
*kivéve persze a Tom és Jerry-t meg a Foxi Maxi-t :)
** „azt se tudja, mit csináljon jódolgában!”
Hosszú, lassú de szép utazás volt. A Hiúság vására után ismét megkívántam a régi ízeket, és nem lőttem mellé a Forsyte-okkal. Három regény, két összekötő novella, egy egyszerű család felemelkedése a Viktoriánus korban, generációk kiöregedése, fiatalok felnövését követhetjük nyomon, háborúkkal, világháborúval, rendszerváltásokkal fűszerezve, mégis az érzelmek, kapcsolatok és a szerelem van a központjában a hétköznapjaiknak, miközben a vagyonuk napról napra mondhatni duplázódik.
Jó látni, hogy egy család, mégis a tagjai mennyire másként viszonyulnak az élethez, mit tartanak fontosnak, lázadnak, vagy a közvéleményre építkeznek, a szívükre vagy az észérvekre hallgatnak, a művészetet pénzben mérik vagy az önkifejezés egy módjának.
Imádtam az összes Jolyont, az öreget, kit megkönnyeztem, a fiát, aki már elsőként mert lázadni, és a második Jolyon fiát, aki a fellángolást sikerült értelmesen kezelnie.
Hiányoztak a végére az öregek, akiket a regényfolyamban elvesztettünk, szurkoltam Winifrednek, hogy megszabaduljon bajától, Soamest nem szerettem, de annyira szántam. Irene-el való viszonyom ingatag volt, annak ellenére, hogy talán ő az igazi központi figurája a történéseknek, akkor is, ha nem is született Forsyte.
Kicsit ilyen érzés lehet napról napra követni a Barátok közt-öt, mint nekem volt ezt a sorozatot lapozni. Stabil, lassú sodrású, mégis megszokott része a hétköznapoknak, megszokod a szereplőket, sőt egyszerűen már várod, hogy ismét együtt legyetek, hogy lássuk, lássuk, mit tudnak még egymásból kihozni? Szerencsére, ha az öregeket már eltemettük is, még egy ekkora adag hátravan, szóval fejest is ugrok a Modern komédiába.
Ismét az egri könyvklub soron következő témája vitt rá arra, hogy egy régen várólistázott könyvet vegyek elő. Ez a családregény 5 éve van a polcomon, de eddig sosem vitt rá semmi, hogy közel 1000 oldalba fogjak, majd az ugyanilyen hosszú folytatásba.
Nobel-díjas szerzők közé méltán került be a Galsworthy, mert ez a könyv valami csoda. Hiába a 2 kötet és a nagy család, mégsem unalmas. Ajánlatos az elején a családfát tanulmányozni, de csak annyira, hogy később ne legyen poéngyilkos pont ez, hiszen minden lényeges információ kinyerhető ebből. (ki meddig él, házasodik-e vagy nem, elválik-e vagy sem, gyerekek száma stb.) Illetve egy valami mégsem, és ennek nagyon örültem (utolsó előtti fejezet, avagy spoiler)
A hosszúságát kellően ellensúlyozza a sok rövid fejezet, ezáltal mégsem tűnik olyan hosszúnak. Nem volt egyértelműen kedvenc vagy utált szereplőm, bár azért Soames nem volt a szívem csücske.
Végtelenül viktoriánusak, sokszor mosolyogtam olvasás közben néhány jeleneten. A vissza-visszatérő elemek is jókor bukkantak fel (James bácsi „nekem senki nem mond semmit” mondása pl.).
A történelmi eseményeket is megemlíti, búr háború, Viktória királynő temetése. A kedvenc fejezetem talán az volt, amikor Soames visszalátogat Timothy házába és felidézi az emlékeit a házzal és egykori lakóikkal kapcsolatban.
A folytatást is szeretném még idén elolvasni, aztán a sorozatot is megnézni. Már magam sem tudom, hogy miért volt ez a könyv a várólistámon régen. De nagyon jól tettem, hogy megjegyeztem magamnak és még jobban, hogy el is olvastam végre!
2013. újraolvasás.
Régóta érlelődött már bennem a gondolat, hogy jó volna újraolvasni ezt a könyvet, s nemrégiben egy véletlenszerű tv nézés alkalmával (mire nem jó néhanapján bekapcsolni a tv-t! :) ), ahol egy 2012-ben készült film néhány részletét láttam, eldöntöttem: most azonnal el kell olvasnom. Így hát kihoztam a könyvtárból mind a 4 kötetet.
Érdekes módon a harmadik generációról szóló részekre nem annyira emlékeztem. Lehet, hogy csak felületesen olvastam, mert nem kötött le annyira? Lehetséges, elképzelhető, hogy jobban érdekelt Soames és Irene sorsa. Most viszont azt kell hogy mondjam, a harmadik, negyedik kötet, az un. Modern komédia még tán jobban is tetszett, mint a Forsyte család nagy öregjei, a viktoriánus kor szülöttei sorsa.
A három generáció életét bemutató könyvek mintegy 40-50 évet ölelnek fel, az első két generáció bemutatása érzésem szerint kicsit markánsabb, a velük foglalkozó részek mélyebb és végletesebb érzelmeket mutatnak: nagyon tudnak szeretni, még jobban gyűlölni, nagyon tudnak pénzt szerezni, vagy nagyon tudják elherdálni. A harmadik generációban is megtalálhatók ezek az érzések, de… mintha nem az igazi lenne… Hogy mégis mért mondom, hogy jobban tetszett az a rész? Mert határozottan ironikusabb, megmosolyogtatóbb, van benne valami elnéző kedves mindent tudó vonás amivel az emberi gyengeséget, gyarlóságot, a gyengéiket ábrázolja. Az én számomra ez a stílus mindenkor nyerő :)
Nagyon találó ez a modern komédia elnevezés, mert úgy írta meg pl a parlamenti üléseket is, vagy azt a bizonyos bírósági tárgyalást is, hogy szinte komédiának is beillik.
Na igen, persze láttam, hogy két fordítója van, de nem hiszem, hogy ebből ered a különbség. Inkább az író hozzállása miatt, ahogy viszonyul a nemzedékekhez. Egyébként érdekes, hogy ahogy haladunk a történetben Soames úgy értékelődik fel a szemünkben – bár én megmondom, az elején is szántam, sajnáltam, hogy annyira nem tudott szót érteni Irennel, hogy annyira nem tudta levetkőzni azt a gyötrő szerelmet, de végül is ez nem csak rajta múlott. Most Irene kevésbé volt szimpatikus, mint régen.
És hát a nagy-nagy csalódás, Fleur! Majdhogy megutáltam a végére. Pedig egy részről ő sem tehet róla, hiszen elkényeztetett, apja szemefénye, de ez a zsarnok, akarnok magatartás végképp unszimpatikussá tette.
Azt mondhatom, hogy az egész könyvben az egyetlen, maradéktalan pozitiv szereplő Michael volt számomra. Egyedül ő volt az, aki nemcsak magára gondolt, aki tekintettel volt mindig mások érzéseire is. Pedig a bemutatkozása igencsak hebrecsre sikerült, nem gondoltam, hogy ilyen kiforrott, másokért is tenni akaró ember lesz belőle.
A nagy öregek közül is szinte mindegyik emlékezetes karakter. Az öreg James és Jolyon halála nagyon megrendítő, s főleg ez utóbbié nagyon lírai hangvételű. Ha nem volna morbid, azt mondanám szép a halála.
Nohát, természetesen marad az öt csillag.
Nagyon lassan haladtam vele. Nem azért, mert nem volt jó, mert nagyon jó! Nem is azért, mert ne kötött volna le. Hanem mert olyan mélységei vannak, amiből nem lehet egyszerre sokat befogadni. Történet nem sok van benne, különösen a terjedelméhez képest. Lélek- és személyiségábrázolás viszont annál több! A Forsyte-ok mint embertípus nem a viktoriánus Anglia kizárólagos tenyészete. Ma épp annyira elterjedt embertípus, mint bő egy évszázada lehettek. Szeretem, amikor egy regény főszereplője egy ellenszenves, de különösen összetett figura, és Soames ennek a kritériumnak maradéktalanul eleget tesz. Voltak olyan pillanatok, amikor ébredezett bennem iránta a részvét (noha Glasworthy az előszóban világosan tudtára adja az olvasónak, hogy részéről velejéig romlottnak gondolja), de nagyon gyorsan csinált vagy gondolt valamit, amivel újból meggyőződtem, hogy az ilyen embereket messzire el kell kerülni. Általában jellemző amúgy a könyvben, hogy mind a szereplők, mind az ábrázolt társadalom, értékrend hallatlanul kifinomultan vannak bemutatva. Tulajdonképpen ezért született meg ez a mű. Érdemes lenne pár év múlva újraolvasnom, de nem tartom valószínűnek, hogy ez megtörténjen. Ahhoz azért nagyon sokat kivett belőlem…
A könyv többek között azért is marad emlékezetes számomra, mert sokszor az államvizsga tételeim helyett olvastam (de azért sikerült mind a két vizsgám).
Másrészt meg olyan élményt nyújtott, amit egyáltalán nem vártam. Azt hittem, hogy megint egy unalmas, tök hosszú családregény lesz, de ehelyett tömény izgalmat kaptam, és egy olyan kor leírását, ami idegen tőlem, mert egy évszázaddal később születtem.
Érdekes, hogy egyetlen szereplőt sem utáltam vagy kevésbé szerettem, mindinkább mindannyiukat nagyon kedveltem, s olykor azt éreztem, hogy én is a család részese vagyok, és Soames-szal együtt lépek be Juley néni lakásába vasárnap délután, hogy értesüljek a legújabb pletykákról.
Annak kifejezetten örültem, hogy a világháború nem kapott teret, csupán egy-két mondattal elintézte. A nagy öregek szerepe és az, ahogy végig szinte már látatlanban is irányítják a második-harmadik generáció, majd a végén a negyedik életét, egyszerűen bámulatos. Lettem volna Emily helyett James felesége, vagy éppen az öreg Jolyon lánya, annyira jó figurák voltak.
Csak azt sajnálom, hogy nem hosszabb. Most kicsit meggyászolom mindannyiukat, mert a szívemhez nőttek.
Terjedelmes családregény gördülékeny történettel. Majdhogynem sajnálom, hogy nincs tovább. (Be kellene szereznem a Modern komédiát is.) Be kell vallanom, hogy Soamest kicsit sajnálom… mert végül is mi volt a gondja? Egy olyan nőt szeretett, aki őt nem szerette viszont. És ez mennyire kihatott a következő generációk életére! Legkedvesebb szereplőim az „öregek” voltak, akik korukból kifolyólag egymás után haltak meg, de amíg éltek, üde színfoltjai voltak a regénynek.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy hány csillagot adjak neki. Valahogy mást vártam, valami jobbat, aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen mégis tetszett. A könyv végére megszerettem a szereplőket (igen, még Soames-t is). Szóval szerintem el fogom olvasni a folytatást is, de majd csak pár év múlva, mert ez most kicsit hosszú volt.
Népszerű idézetek
Az élet olyan, mint amikor egy csomó majom üres dióhéjakért tülekedik.
388. oldal, II. kötet
Először is abban a biztonságérzetben, amelyet oly sok, bonyodalom nélküli házasság teremtett, elfelejtették, hogy a szerelem nem melegházi növény, hanem vadvirág, amelyet egy esős éjszaka, egy órai napfény kelt éltre; vad magból sarjad, és vad szél űzi végig az úton. Ezt a vadvirágot, ha történetesen kertünk kerítésén belül virul, növénynek nevezzük, ha azon kívül, gyomnak, de akár növény, akár gyom, illata és színe mindig vad.
134. oldal, I. kötet
De nem lehet az embereken segíteni, Jon, reménytelenek. Alighogy kihúzod őket az egyik csávából, máris a másikat keresik. Nézd meg az emberiséget, mindenki harcol, küzd, ármánykodik, közben halomra pusztul.
405. oldal, II. kötet
Szeretett beszélni, s ha nem zavarták, minden felindulás nélkül órákon át tudott csevegni epikus egyhangúsággal arról, hogy a sors hányszor bánt vele galádul. Ilyenkor, mivel gyengédszívű volt azt se vette észre, hogy hallgatói mindannyian a sors pártját fogták.
Az utóbbi időben Irene June-al kötött barátságot, és ez aztán igazán nem vált a javára, annyi bizonyos. Lassan- lassan önálló véleménye kezd lenni mindenről. Ugyan mi a csodát kezdhet ezekkel a véleményekkel? Megvan a békés, biztos otthona, mindene, amit csak kíván.
Nem tudja, szokott olvasni?
– Hogy érted azt, hogy „olvasni”?
– Regényeket. Mert a képviselők nem szoktak.
– Regényeket senki sem olvas – felelte Soames –, csak az asszonyok.
518. oldal, III. kötet
A sorozat következő kötete
A Forsyte Saga sorozat · Összehasonlítás |
Ezt a könyvet itt említik
- Alekszandr Szolzsenyicin: A pokol tornáca
- Ken Follett: A Tű a szénakazalban
- Minna Lindgren: Nyomozás az Alkonypagonyban
- Stephen King: Tortúra
Hasonló könyvek címkék alapján
- A. S. Byatt: Mindenem 91% ·
Összehasonlítás - E. M. Forster: Szoba kilátással 76% ·
Összehasonlítás - Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya 90% ·
Összehasonlítás - Charles Dickens: Közös barátunk 89% ·
Összehasonlítás - Lev Tolsztoj: Háború és béke 88% ·
Összehasonlítás - Virginia Woolf: Clarissa ·
Összehasonlítás - Anne Brontë: Wildfell asszonya 86% ·
Összehasonlítás - Thomas Hardy: Távol a világ zajától 86% ·
Összehasonlítás - Elliot György: A raveloei takács ·
Összehasonlítás - John Fowles: A francia hadnagy szeretője 83% ·
Összehasonlítás