A ​francia hadnagy szeretője 172 csillagozás

John Fowles: A francia hadnagy szeretője John Fowles: A francia hadnagy szeretője John Fowles: A francia hadnagy szeretője John Fowles: A francia hadnagy szeretője

John ​Fowles, a kortársi angol regényírás rangos képviselője nevével A lepkegyűjtő címlapján találkozhatott először a magyar olvasó. Világsikert aratott s most Harold Pinter és Karel Reisz filmjén újabb diadalútját járó műve, A francia hadnagy szeretője az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb és legsokrétűbb angol regénye. Romantikus elbeszélés a tizenkilencedik századból, egy viktoriánus jegyesség felbomlásának és egy nagyon is modern szerelemnek a megkapó története, élvezetes, szellemes és gondolatgazdag korrajz a tizenkilencedik századi Anglia társadalmáról, szokásairól és eszmevilágáról – s mindez egy minden ízében modern szerző tudatosságának, fölényes és játékos iróniájának a mérlegén. Két kor, két lelkület, két világ éa két irodalmi forma vívja játékos párviadalát, majd nyújt békülékeny kezet egymásnak, pontosan száz év távlatából, a könyv lapjain: az a tizenkilencedik századi Anglia, amelyet a kor nagy realistái, Dickens, Thackeray, George Eliot és Thomas… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1969

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Szerelmes Világirodalom Magyar Könyvklub

>!
Európa, Budapest, 2016
432 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634053538 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Európa, Budapest, 2006
432 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630780135 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Magyar Könyvklub, Budapest, 1998
608 oldal · ISBN: 9635486847 · Fordította: Gy. Horváth László

1 további kiadás


Enciklopédia 34

Szereplők népszerűség szerint

Galahad

Helyszínek népszerűség szerint

Amerika


Kedvencelte 18

Most olvassa 7

Várólistára tette 224

Kívánságlistára tette 123

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

pepege P>!
John Fowles: A francia hadnagy szeretője

Fogadok, Kedves Olvasó, hogy ha korábbról ismered ezt a regényt, akkor most jót nevetsz a markodba. Hogy miért is? Mert mulattat az a tudat, hogy újabb sorstársat, John Fowles csapdájának újabb áldozatát üdvözölheted személyemben. Igen, belesétáltam. Újfent, és ezen nincs mit szépíteni. Miféle csapda? – kérdezhetné egy másik olvasó, hiszen joggal feltételezhetjük, hogy nem mindenki ismeri Fowles A francia hadnagy szeretője című, az Európa Könyvkiadó gondozásában az idén újra kiadott regényét. Miféle, miféle? Nézz rá, kérlek, a borítójára! Meryl Streep azzal a kis puritán, szégyenlős félrenézésével, meg egyáltalán, ezzel a címmel, milyen könyvet várhattam volna?! Tömény romantikát. (Persze azért valahol mélyen legbelül éreztem, hogy mégsem az, különben nem vettem volna a kezembe.) De John Fowles a romantikát csak mézesmadzagnak használta, hogy amikor már magához húzott minket, olvasókat, szemtelenül megfricskázza az orrunkat, és olyan regénnyel ajándékozzon meg minket, ami még manapság is rendhagyó, nemhogy 1969-ben, annak eredeti megjelenésekor.

A mézesmadzag pedig nem más, mint egy szerelmi háromszög a viktoriánus korabeli Angliában. A helyszíne az a Lyme Regis, ahol Jane Austen Meggyőző érvek című regénye is játszódik (sőt Fowles is élt itt). Charles, a gazdag, fiatal arisztokrata épp készül feleségül venni a tőle szemtelenül fiatalabb és tehetősebb menyasszonyát, amikor váratlanul megpillantja a titokzatos, magányos Sarah-t. Charles amatőr geológus, ezért gyakran sétálgat a tengerparton egyedül, Sarah pedig egy régi szerelmi bánatra keres gyógyírt a magányos sétáiban. A két „bolygó hollandi” aztán folyton egymásba botlik, mindkettejükben ott gyökerezik a viktoriánus erkölcs, emiatt csetlik-botlik a kommunikációjuk, de érezni közöttünk valami pezsgést. Ez eddig elég klisésen hangzik, ugye? De mielőtt hátradőlnél a székedben, Kedves Olvasó, és azt gondolnád, ha ez így fog végig folytatódni, hagyjuk is, ki kíváncsi egy újabb „lávsztorira”?, meg kell, hogy nyugtassalak: a szerző tartogat még meglepetéseket a számunkra.

Talán az egyik legszembeötlőbb érdekesség a narráció. Ismerjük mindannyian ennek néhány változatát, amely, ha jól el van találva, hatalmasat dobhat a regény színvonalán, ha pedig melléfogás, akkor szinte élvezhetetlenné válik az olvasmány. Természetesen jelen esetben nem az utóbbiról van szó. Töröm a fejemet, hogy találkoztam-e már ilyen típusú elbeszéléssel, de nem jut eszembe semmi. Itt ugyanis maga Fowles az, aki elmeséli a történetet, tehát nem csupán szimpla egyes szám, harmadik személyű narrációról van szó, hanem a szerző időnként „kiszól” a regényből hozzánk, olvasókhoz. Tudjuk jól, hogy a szerző a XX. század szülötte, története viszont a XIX. század végén játszódik. Ez még szokványos dolog lenne, az viszont már nem, hogy az író mesélés közben kerek-perec a tudomásunkra hozza, ő az 1960-as években írja ezt a történetet, sok helyen ráadásul még össze is hasonlítja a két korszakot. Előfordulhat, Kedves Olvasó, hogy téged pontosan ezek a „kiszólások” zökkentenek ki a cselekmény nyomon követéséből, az én olvasatomban azonban ezek inkább üde színfoltok voltak. Az író ráadásul azt sem rejti a véka alá, hogy nincs tisztában azzal, mit akar a főhős, mi az, amit egy adott szituációban tenni fog, hiszen nem lát bele a gondolataiba. Mindezek a trükkök szembe mennek a viktoriánus regények ismérveivel, sőt, tovább megyek: a szerző tréfa tárgyává teszi azokat, mert hát ki hallott már olyat, hogy egy író nem ismeri a főhősét!

De Fowles a narráción kívül még egy másik bravúros megoldást is tartogatott a számunkra. Bizonyára Veled is előfordult már, hogy amikor olvastál egy regényt vagy esetleg megnéztél egy filmet, akkor elégedetlen voltál a végkifejlettel, és esetleg egy ismétlő olvasásnál/nézésnél ez az érzés még fel is erősödött benned. Ez már-már odáig fajult, hogy vágytál arra, mi lenne, ha ezúttal másképp érne véget a történet, mint első alkalommal? Nos, jó hírem van: a szerző megadta nekünk ezt a lehetőséget, hiszen egy írónak még ahhoz is van joga, hogy amikor a mondandója végére ér, úgy döntsön, mégsem így zárul a történet, hanem… Ráadásul jelen esetben nem is kettő, hanem három megoldást is elénk tárt.

Mire a regény utolsó lapjait is elolvastam, rá kellett döbbennem, hogy kedvelem az efféle csapdákat, amibe most óvatlanul beleestem. A fenti érdekességek mellett külön örültem annak, hogy a regényben megtalálható a viktoriánus kor minden szépsége, gazdasága, a környezet, a karakterek mind szépen kidolgozottak, és igen, jó érzés volt a szerelmesekről is olvasni, félteni őket, drukkolni nekik. Olvasmányos, gördülékeny, remek történetet ismerhettem meg, az pedig, hogy melyik opció mellett döntöttem a végét illetően, maradjon az én titkom. Kedves Olvasó, válassz magadnak te is egyet!

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-07…

2 hozzászólás
Angele>!
John Fowles: A francia hadnagy szeretője

Hát ezzel már megint oda kerültem, ahol azt érzem, hogy értem én, de mégse értem.
Én már csak ilyen ösztönlény vagyok, a könyveket érezni akarom, nem érteni, vagyis azt érteni, amit érzek és nem azt, amit az író szerint értenem vagy éreznem kellene, és bár értem, hogy itt a lényeg, hogy értsem, így végül is jobban értettem, mint éreztem. Viszont nem értettem, hogy akkor ez most teszik vagy nem tetszik nekem.
Jelen állapotom a viktoriánus kor iránti érdeklődés, úgyhogy, mivel volt itt bőven leírása és érzékeltetése a kor szellemének, azok nagyon tetszettek. Így viszont nem tudtam beleélni magam a történetbe, valahogy nagyon feltagolta a magyarázás. Külön külön mindkettő tetszett volna, így együtt kicsit érezhetetlen volt.
A francia hadnagy szeretőjének indítékait nem értettem, vagy inkább nem tudtam átérezni. Olyan nagyon a férfiét se. Mindegy. Más anyagból vagyok én gyurva.
Azonban összességében mégis szívesen olvastam, mert érdekes volt, de nem lettem szerelmes.

4 hozzászólás
Amadea>!
John Fowles: A francia hadnagy szeretője

– Nem túl jó könyv, de egyszer az életben el kell olvasni – jegyezte meg az édesanyám, miközben visszatette a polcra a kötetet. Fogalmam sincs, gyerekként hogy került a kezembe, valószínűleg tetszett a cím hangzása. Pre-könyvmoly koromban hajlamos voltam mindenfélét lekapkodni és magam köré rakosgatni csak a móka kedvéért – nagy kedvencem volt Az üvegtörés művészete: azóta se tudom, miről szólt, nem olvastam el a fülszöveget, hogy elkerüljem az illúziórombolást.

Hosszú évekig nagyobb esély volt Varguennes visszatérésére, minthogy egy felületes pillantáson túl kezembe vegyem a könyvet, valamiért taszított. Nehézkes avíttasságra számítottam, fárasztó nyelvezetre, vergődő szereplőkre, mittudomén.

Soha nem gondoltam volna, hogy a szépirodalom egyik sarkos oszlopa vicces lesz.

Pedig az! Az 1926-ban született és 2005-ben elhunyt John Fowles remekül mutatja be a viktoriánus éra társadalmi-erkölcsi felfogását és olyan vitriolos, mégis finom gúnnyal figurázza ki őket, hogy csak kacagni lehet rajta. Szakállas arca rezzenetlen, csak a szeme izzik pajkosan.

Az író pár ember sorsán keresztül mutatja be a teljes korszakot; a megszokott, mégis izgalmasan kanyarintott cselekmény és a korrajz szépen kiegészítik egymást.

Charles Smithson, a világlátott, mégis bizonytalan arisztokrata készül feleségül venni a viktoriánus fiatal hölgyek mintapéldányát, Ernestinát; a mai ember (értsd: én) számára hideglelősen félelmetes, hogy némi tánc és formális udvarlás után két ember életét összekötik, ameddig a halál el nem választ – szó szerint. Ezek a fiatalok se ismerik egymást, Charlesban susog is halkan a kétely, Ernestina pedig gyötri magát, hogy megfeleljen a választottja kívánalmainak – nem is tehet mást, ő is tudja, hogy apja legértékesebb portékája, aki révén a dúsgazdag kereskedő Freeman családi kapcsolatba kerülhet a nemességgel, Charles pedig megkapja Ernestina elképesztő hozományát. Tulajdonképpen mindkettőjüket prostituálják, és mindketten kínlódnak, hogyan törhetnének ki a konvenció szögesdrótja mögül, amelyet az elszánt szentfazekak (Mrs. Poulteney parádés szereplő, minden olvasó boldogan megfojtaná) minden erejükkel igyekeznek fenntartani.

Ez még belefért a korszellembe, sőt. A viktoriánusok imádták magukat gyötörni és az Úrhoz könyörögni csipcsup bűneik megbocsátásáért. Aztán történik valami, ami igazán pokol tüze-gyanús: Charles beleszeret a kis település páriájába, a francia hadnagy „cafkájába” – aki valószínűleg semmi valóban illetlent nem követett el, de már az, hogy mindennap komoran figyeli a látóhatárt, elég Lyme Regis erélyes lakosainak, hogy lenézzék az egykori nevelőnőt, aki azonnal rabul ejti Charlest – hogy tudatosan vagy akaratán kívül, az a francia hadnagy szeretőjének, tisztes nevén Sarah-nak a titka marad.

Charlest egyszerre vonzza és megbotránkoztatja Sarah viselkedése; tettét nem szégyelli, sőt, ragaszkodik számkivetett szerepéhez. Nem úgy viselkedik, mint a korabeli hölgyek, nem süti le illedelmesen a szemét, nem félénk kismadárként járkál és nem az elesettség a szexepilje (már ha lehet ilyet mondani). Nőként egyenesen a szemébe néz és egyenrangúnak tartja magát Charlesszal, abban a korban, amikor a nő csupán egy tetszetős dísztárgy a férfi otthonában.

„…Ami ezt a lányt illeti, rejtély vagyok önmagam számára. Nem szeretem. Hogy is szerethetném? Egy ilyen bukott nőt, aki ráadásul, mint mondja, háborodott. De mégis… mintha… úgy érzem magam, mint akit szándéka ellenére elragad valami… mindannak ellenére, ami jó és értékes a természetében. Most is… itt lebeg előttem az arca, és cáfolja, amit maga mond. Van ebben a lányban valami. Valami tudás, valami sejtelme a nemesebb dolgoknak, ami összeegyeztethetetlen a gonoszsággal vagy az őrülettel…”
Természetesen senki nem tudja jobban, hogyan kell egy nőnek viselkednie, mint egy középkorú, angolszász férfi és ellenkező esetben a szegény teremtés elmebeteg/gonosz/hisztériás, akit diszkréten el kell helyezni egy megfelelő intézményben. Istenem, ezek tényleg imádták a nőket elmegyógyintézetbe csukatni. Nagyon örülök, hogy Az essexi kígyó Corája, aki szintén bomlasztja az erkölcsöket, a regény elején megözvegyül (azaz nem háborgatják komolyan), különben simán erre a sorsra juthatott volna.

Igazából én ezzel a szerelmi patthelyzettel is megelégedtem volna, de kiment a fejemből, hogy a fülszöveg szerint várható még némi csavar: a regény vége felé a lineáris cselekményt posztmodern vonatkatasztrófa éri; a valóság szövete felfeslik és felbukkan mögüle egy eddig láthatatlan, de valójában fontos szereplő, és kíméletlen „mégis, mit csináljak veled?”-tekintettel méregeti a szerencsétlen főhőst, aki könnyűnek találtatik és a szerző háromszor is megpecsételi a sorsát, azaz egyszer sem. Mindig tetszett, hogy a posztmodern írók milyen előzékenyek az olvasóik iránt.

5 hozzászólás
entropic P>!
John Fowles: A francia hadnagy szeretője

Hát telefonon nem írok épp mélyenszántó értékeléseket, viszont mire megint gép előtt leszek, elmúlik a friss élmény úgyis, ezért csak leírom gyorsan, hogy rég élveztem regényt ennyire. Pedig olvastam már egyszer, úgy 15 éve, de nem emlékeztem semmire, úgyhogy a friss olvasás erejével tepert le Fowles csudás agya és humora. A szabadság meg örök kérdés – van, amit én is kipróbálnék három változatban is.

Grapefruitossy P>!
John Fowles: A francia hadnagy szeretője

Hibátlan, zseniális. Fowles valóban kivételes tehetség, én pedig nem szeretek értékelést írni.

4 hozzászólás
Ildó P>!
John Fowles: A francia hadnagy szeretője

     Úgy akadt meg a szemem ezen a könyvön, hogy nem tudtam róla semmit, nem tudtam, hogy készült belőle film, és szerencsére a filmes borítót sem láttam, csak utólag, egyszerűen megfogott a cím, és kíváncsi lettem ebből vajon mit tudott kihozni a A lepkegyűjtő című alkotás szerzője. Annyit sejtettem, hogy nem egy egyszerű romantikus történetet fogok kapni. Ez maximálisan bejött.
     Könnyen elmerültem ebben a korszakban, ebben a szerelmi háromszögben, könnyen megszerettem a karaktereket, a finom humort. Szóval én az elejétől kezdve teljesen a hatása alá kerültem, aztán csak faltam a lapokat a fokozódó kíváncsiságom hatására.
     A viktoriánus Anglia korrajza, a tizenkilencedik századi szerelmi történet mellett ott húzódik végig a szerző száz évvel későbbi jelene, és ezek mellé még oda lehet tenni az olvasó jelenét is egy harmadik rétegnek. Fowles saját megjegyzéseit fűzi hozzá mintegy összehasonlításként a száz évvel korábbi eseményekhez. Nekem kimondottan tetszettek ezek a kommentárok, ahogy játszott a gondolattal, hogy mihez is kezdjen a szereplőivel. Mi lenne egyszerűbb, ha valós történet lenne, vagy pedig ő próbálja meg kitalálni, mit is tesznek következő lépésként? Végül több alternatívát fejt ki lehetséges befejezésként, és én imádtam ezért. Végre választhatok nekem legjobban tetszőt!

ppeva P>!
John Fowles: A francia hadnagy szeretője

Jó volt, érdekes, olvasmányos. Különösen azt szerettem, ahogyan Fowles kiszólt a történetből, kommentálva a viktoriánus kor szokásait, gondolkodásmódját, ellentmondásait. Az a fajta görbe tükör volt, amibe beletekintve az ember lánya más szemmel láthatja a kedvelt nosztalgikus lányregények világát. Már Jane Austen finom humora is sejteti, hogy nem volt ám abban a korszakban minden fenékig tejfel, de itt sokkal alaposabb szemfelnyitogatásra került sor. Igen, Fowlesnak megvan az az előnye, hogy száz évvel későbbről sokkal jobb rálátása nyílt a korra. Kritizálhatjuk annyi minden miatt a jelent, mégse hiszem, hogy szeretnénk visszatérni a képmutatás, eszement szokások, kötelezettségek, merev osztálykülönbségek és főleg a nők totális elnyomása és elszigetelése korszakába.

GTM P>!
John Fowles: A francia hadnagy szeretője

Ismeritek az érzést, amikor az ócska csomagolásban valami különlegesen szépre, értékesre bukkantok? Pont ilyen volt nekem a találkozás ezzel a könyvvel. Váratlan meglepetés. Ne higgyetek tehát a se a címnek, se a borítónak! Egyiknek se! Nem az van benne, amit várunk. Pazar, 19. századi stílusgyakorlatot kapunk, modern kori filozófiákkal, gondolatokkal megspékelve. Nagyon élveztem az olvasást! Csak azt sajnálhatom, hogy nem igazán ismerem a viktoriánus kor irodalmát, sőt a kort kifejezetten nem kedvelem, de ettől függetlenül is átjött a szöveg és a történet nagyszerűsége.

Fowles gondolt egyet 1969-ben, és írt nekünk egy vérbeli viktoriánus regényt, vérkomoly szerelmi háromszöggel! , de úgy, hogy mégis modern 20. századi művet kapunk. Mondhatnám paródiát írt, de ez sem fedné a valóságot, mert ez ennél sokkal több
Miközben felhasználja a korabeli történetmondás teljes eszköztárát, folyamatosan kiszól a regényből a 20. századi narrátor, és górcső alá veszi a kort, a regényt és a szereplőket egyaránt. Több szinten is.
• A freudi pszichológia és az egzisztencialista emberkép alapvetései szerint elemzi, boncolgatja szereplői tetteit, motivációit.
• Ízelítőt ad a korabeli világkép változásáról, a természet és a társadalomtudományok eredményeiről, és az ebből fakadó feszültségekről. Szóba kerül a Darwinizmus és Marx néhány gondolata egyaránt.
• Kritikai képet kapunk a viktoriánus kor irodalmáról, festészetéről, természetesen ezt is 20. századi nézőpontból.
• Leleplezi a kor bigott, kettős erkölcsét, különösen tekintettel az elfojtott, ám a bordélyok különböző perverzióiban megjelenő szexualitásra.
• Folyamatosan tájékoztat az alkotás folyamatáról, az író és a szereplők viszonyáról, determináltságáról.
Mindig kérdez, mindig magyaráz, mindig okokat, összefüggéseket keres. Teszi mindezt úgy, hogy cseppet sem zökkent ki magából a történetből, és nem törik meg a regény stílusa. Na, ez szerintem hatalmas bravúr, mert amúgy ki nem állhatom ezt a kiszólós, olvasóval összekacsintós narrációt.

De mindez nem elég, mert végül úgy dönt, hogy három befejezést is kerekít a regény végére: egy konvencionálisat, egy romantikust, és egy meghökkentő modernet. Válasszon ki-ki kedvére! Tudjátok?! A francia hadnagy szeretője , vagy amit akartok!

Remekül szórakoztam, teli volt izgalommal, érdekes információkkal, gyakran kacarásztam is közben. Bár bevallom, nem annyira a szerelmi háromszög történetét találtam izgalmasnak, sokkal inkább a gondolatokat, valamint a hagyomány és modernitás sikeres keveredését.
Nem véletlenül van az 1001 között. Ott a helye.

Trixi_Adzoa P>!
John Fowles: A francia hadnagy szeretője

Sokkal jobb, mint amit a címe alapján vártam. Volt egy kis Jane Austen feelingem az egésztől, de nem annyira, hogy az legyen az érzésem, hogy lopott :-)
Voltak részek, amikor annyira izgultam, hogy alig tudtam letenni. Természetesen, ez inkább az utolsó 1/3 volt. Emiatt úgy érzem, hogy az eleje kicsit túlírt.
Mindenesetre kellemes, szórakoztató, mégis sok érdekességgel teli, szép nyelvezetű könyv volt. Szerettem.


Népszerű idézetek

Sárhelyi_Erika I>!

– (…) Mire építse az ember a jobbik énjét, ha nem a régi romjaira?

2 hozzászólás
Sárhelyi_Erika I>!

A regény általában valósághűséget színlel: az író beküldi a ringbe az ellentétes akaratokat, és közvetíti a meccset – az ám, csakhogy bunda az egész; azt hagyja nyerni, amelyik neki tetszik.

4 hozzászólás
Sárhelyi_Erika I>!

Egy alak vagy „valóságos” vagy „képzeletbeli”? Ha így véli (…), csak mosolyogni tudok önön. Hiszen még a saját múltjára sem úgy gondol, mint a valóságra; felöltözteti, bearanyozza vagy befeketíti, megcenzúrázza, kifoltozza… egyszóval regényesíti, és felteszi a polcra – íme, az ön könyve, az ön regényes életrajza. Mindnyájan menekülünk az igazi valóság elől. Ez a homo sapiens alapvető meghatározása.

Sárhelyi_Erika I>!

Néhány pillanatig csak álltak ott, a nő, aki az ajtó volt, és a férfi, akinek nem volt hozzá kulcsa (…)

4 hozzászólás
infinitedreams IP>!

Azt kellett volna mondania: „Ez most az enyém, ezért boldog vagyok”, de ehelyett nagyon viktoriánusan azt mondta: „Ez nem lehet örökre az enyém, ezért szomorú vagyok."

Sárhelyi_Erika I>!

(…) az idő az emberiség nagy illúziója: azt hisszük, hogy az idő valósága éppen olyan, mint az országúté – amelyen mindig látjuk, hol vagyunk és hová jutunk –, és nem jövünk rá az igazságra: az idő egy szoba, és olyan szorosan zárul körénk, hogy többnyire észre se vesszük.

SteelCurtain>!

De a legvisszataszítóbb mégis az volt benne, hogy házon kívül sem szabott határt ítélkező hatalmának. Ha valakit nem látott vasárnap – reggel is és este is – a templomban, máris elmarasztalta a legszörnyűbb erkölcsi lazaság bűnében. Jaj volt annak a cselédleánynak, akit szabad délutánján – nem szívesen, de havonta egyszer megengedte nekik ezt a luxust – fiatalemberrel látott sétálni! És jaj volt a szerelmes fiatalembernek is, ha randevúra jövet meg merte közelíteni Marlborough House-t, mert a kert humánus csapdák valóságos erdeje volt – a „humánus” ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a csapdák hatalmas szája nem rejtett fogazatot, noha így is elég erősek voltak ahhoz, hogy eltörjék egy ember lábát. Ezeket a vasszolgákat szerette Mrs. Poulteney igazán. Ezeket sosem bocsátotta el.
A Gestapo repesve alkalmazta volna a hölgyet; vallatási módszerétől a legmegátalkodottabb leány is öt percen belül összeomlott és zokogni kezdett. A maga módján Mrs. Poulteney az izmosodó brit világbirodalom összes durván arrogáns vonását példázta. Az igazságról alkotott fogalma egyenlő volt azzal, hogy neki mindig igaza van; a vezetésről pedig úgy vélekedett, hogy az nem állhat másból, mint a szemtelen csőcselék örökös pofozásából.

Sárhelyi_Erika I>!

    Említettem már, hogy mindnyájan költők vagyunk, még ha nem írunk is verseket; ugyanígy mindnyájan regényírók vagyunk, vagyis kitaláljuk, előre megírjuk a jövőnket, habár manapság már inkább filmben gondolkodunk. Hipotézisfilmeket gyártunk magunkban arról, hogy hogyan viselkednénk, mi minden történhetne velünk, s ezek a regényes vagy filmszerű hipotézisek sokszor olyan nagy hatást gyakorolnak arra, ahogyan valójában viselkedünk, amikor a valódi jövőből jelen lesz, hogy be sem merjük magunknak vallani.

297. oldal, NEGYVENÖT (Árkádia, 1983)

Kapcsolódó szócikkek: film · jelen · jövő · regény
1 hozzászólás
Angele>!

Így esett, hogy sokkal több regényt és verset – a magányosok két örök menedéke – olvasott, mint a hozzá hasonlók. Ezek helyettesítették számára a tapasztalatot.


Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Charlotte Brontë: Shirley
Elliot György: A raveloei takács
Sebastian Faulks: Madárdal
David Mitchell: Felhőatlasz
Sarah Waters: A szobalány
Daisy Goodwin: Viktória
Anne Gracie: Tudorok
Deborah Moggach: Tulipánláz
Jude Morgan: A bánat íze
Winston Graham: Ross Poldark