A ​francia hadnagy szeretője 84% 227 csillagozás

Fogadok, Kedves Olvasó, hogy ha korábbról ismered ezt a regényt, akkor most jót nevetsz a markodba. Hogy miért is? Mert mulattat az a tudat, hogy újabb sorstársat, John Fowles csapdájának újabb áldozatát üdvözölheted személyemben. Igen, belesétáltam. Újfent, és ezen nincs mit szépíteni. Miféle csapda? – kérdezhetné egy másik olvasó, hiszen joggal feltételezhetjük, hogy nem mindenki ismeri Fowles A francia hadnagy szeretője című, az Európa Könyvkiadó gondozásában az idén újra kiadott regényét. Miféle, miféle? Nézz rá, kérlek, a borítójára! Meryl Streep azzal a kis puritán, szégyenlős félrenézésével, meg egyáltalán, ezzel a címmel, milyen könyvet várhattam volna?! Tömény romantikát. (Persze azért valahol mélyen legbelül éreztem, hogy mégsem az, különben nem vettem volna a kezembe.) De John Fowles a romantikát csak mézesmadzagnak használta, hogy amikor már magához húzott minket, olvasókat, szemtelenül megfricskázza az orrunkat, és olyan regénnyel ajándékozzon meg minket, ami még manapság is rendhagyó, nemhogy 1969-ben, annak eredeti megjelenésekor.

A mézesmadzag pedig nem más, mint egy szerelmi háromszög a viktoriánus korabeli Angliában. A helyszíne az a Lyme Regis, ahol Jane Austen Meggyőző érvek című regénye is játszódik (sőt Fowles is élt itt). Charles, a gazdag, fiatal arisztokrata épp készül feleségül venni a tőle szemtelenül fiatalabb és tehetősebb menyasszonyát, amikor váratlanul megpillantja a titokzatos, magányos Sarah-t. Charles amatőr geológus, ezért gyakran sétálgat a tengerparton egyedül, Sarah pedig egy régi szerelmi bánatra keres gyógyírt a magányos sétáiban. A két „bolygó hollandi” aztán folyton egymásba botlik, mindkettejükben ott gyökerezik a viktoriánus erkölcs, emiatt csetlik-botlik a kommunikációjuk, de érezni közöttünk valami pezsgést. Ez eddig elég klisésen hangzik, ugye? De mielőtt hátradőlnél a székedben, Kedves Olvasó, és azt gondolnád, ha ez így fog végig folytatódni, hagyjuk is, ki kíváncsi egy újabb „lávsztorira”?, meg kell, hogy nyugtassalak: a szerző tartogat még meglepetéseket a számunkra.

Talán az egyik legszembeötlőbb érdekesség a narráció. Ismerjük mindannyian ennek néhány változatát, amely, ha jól el van találva, hatalmasat dobhat a regény színvonalán, ha pedig melléfogás, akkor szinte élvezhetetlenné válik az olvasmány. Természetesen jelen esetben nem az utóbbiról van szó. Töröm a fejemet, hogy találkoztam-e már ilyen típusú elbeszéléssel, de nem jut eszembe semmi. Itt ugyanis maga Fowles az, aki elmeséli a történetet, tehát nem csupán szimpla egyes szám, harmadik személyű narrációról van szó, hanem a szerző időnként „kiszól” a regényből hozzánk, olvasókhoz. Tudjuk jól, hogy a szerző a XX. század szülötte, története viszont a XIX. század végén játszódik. Ez még szokványos dolog lenne, az viszont már nem, hogy az író mesélés közben kerek-perec a tudomásunkra hozza, ő az 1960-as években írja ezt a történetet, sok helyen ráadásul még össze is hasonlítja a két korszakot. Előfordulhat, Kedves Olvasó, hogy téged pontosan ezek a „kiszólások” zökkentenek ki a cselekmény nyomon követéséből, az én olvasatomban azonban ezek inkább üde színfoltok voltak. Az író ráadásul azt sem rejti a véka alá, hogy nincs tisztában azzal, mit akar a főhős, mi az, amit egy adott szituációban tenni fog, hiszen nem lát bele a gondolataiba. Mindezek a trükkök szembe mennek a viktoriánus regények ismérveivel, sőt, tovább megyek: a szerző tréfa tárgyává teszi azokat, mert hát ki hallott már olyat, hogy egy író nem ismeri a főhősét!

De Fowles a narráción kívül még egy másik bravúros megoldást is tartogatott a számunkra. Bizonyára Veled is előfordult már, hogy amikor olvastál egy regényt vagy esetleg megnéztél egy filmet, akkor elégedetlen voltál a végkifejlettel, és esetleg egy ismétlő olvasásnál/nézésnél ez az érzés még fel is erősödött benned. Ez már-már odáig fajult, hogy vágytál arra, mi lenne, ha ezúttal másképp érne véget a történet, mint első alkalommal? Nos, jó hírem van: a szerző megadta nekünk ezt a lehetőséget, hiszen egy írónak még ahhoz is van joga, hogy amikor a mondandója végére ér, úgy döntsön, mégsem így zárul a történet, hanem… Ráadásul jelen esetben nem is kettő, hanem három megoldást is elénk tárt.

Mire a regény utolsó lapjait is elolvastam, rá kellett döbbennem, hogy kedvelem az efféle csapdákat, amibe most óvatlanul beleestem. A fenti érdekességek mellett külön örültem annak, hogy a regényben megtalálható a viktoriánus kor minden szépsége, gazdasága, a környezet, a karakterek mind szépen kidolgozottak, és igen, jó érzés volt a szerelmesekről is olvasni, félteni őket, drukkolni nekik. Olvasmányos, gördülékeny, remek történetet ismerhettem meg, az pedig, hogy melyik opció mellett döntöttem a végét illetően, maradjon az én titkom. Kedves Olvasó, válassz magadnak te is egyet!

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-07…

– Nem túl jó könyv, de egyszer az életben el kell olvasni – jegyezte meg az édesanyám, miközben visszatette a polcra a kötetet. Fogalmam sincs, gyerekként hogy került a kezembe, valószínűleg tetszett a cím hangzása. Pre-könyvmoly koromban hajlamos voltam mindenfélét lekapkodni és magam köré rakosgatni csak a móka kedvéért – nagy kedvencem volt Az üvegtörés művészete: azóta se tudom, miről szólt, nem olvastam el a fülszöveget, hogy elkerüljem az illúziórombolást.

Hosszú évekig nagyobb esély volt Varguennes visszatérésére, minthogy egy felületes pillantáson túl kezembe vegyem a könyvet, valamiért taszított. Nehézkes avíttasságra számítottam, fárasztó nyelvezetre, vergődő szereplőkre, mittudomén.

Soha nem gondoltam volna, hogy a szépirodalom egyik sarkos oszlopa vicces lesz.

Pedig az! Az 1926-ban született és 2005-ben elhunyt John Fowles remekül mutatja be a viktoriánus éra társadalmi-erkölcsi felfogását és olyan vitriolos, mégis finom gúnnyal figurázza ki őket, hogy csak kacagni lehet rajta. Szakállas arca rezzenetlen, csak a szeme izzik pajkosan.

Az író pár ember sorsán keresztül mutatja be a teljes korszakot; a megszokott, mégis izgalmasan kanyarintott cselekmény és a korrajz szépen kiegészítik egymást.

Charles Smithson, a világlátott, mégis bizonytalan arisztokrata készül feleségül venni a viktoriánus fiatal hölgyek mintapéldányát, Ernestinát; a mai ember (értsd: én) számára hideglelősen félelmetes, hogy némi tánc és formális udvarlás után két ember életét összekötik, ameddig a halál el nem választ – szó szerint. Ezek a fiatalok se ismerik egymást, Charlesban susog is halkan a kétely, Ernestina pedig gyötri magát, hogy megfeleljen a választottja kívánalmainak – nem is tehet mást, ő is tudja, hogy apja legértékesebb portékája, aki révén a dúsgazdag kereskedő Freeman családi kapcsolatba kerülhet a nemességgel, Charles pedig megkapja Ernestina elképesztő hozományát. Tulajdonképpen mindkettőjüket prostituálják, és mindketten kínlódnak, hogyan törhetnének ki a konvenció szögesdrótja mögül, amelyet az elszánt szentfazekak (Mrs. Poulteney parádés szereplő, minden olvasó boldogan megfojtaná) minden erejükkel igyekeznek fenntartani.

Ez még belefért a korszellembe, sőt. A viktoriánusok imádták magukat gyötörni és az Úrhoz könyörögni csipcsup bűneik megbocsátásáért. Aztán történik valami, ami igazán pokol tüze-gyanús: Charles beleszeret a kis település páriájába, a francia hadnagy „cafkájába” – aki valószínűleg semmi valóban illetlent nem követett el, de már az, hogy mindennap komoran figyeli a látóhatárt, elég Lyme Regis erélyes lakosainak, hogy lenézzék az egykori nevelőnőt, aki azonnal rabul ejti Charlest – hogy tudatosan vagy akaratán kívül, az a francia hadnagy szeretőjének, tisztes nevén Sarah-nak a titka marad.

Charlest egyszerre vonzza és megbotránkoztatja Sarah viselkedése; tettét nem szégyelli, sőt, ragaszkodik számkivetett szerepéhez. Nem úgy viselkedik, mint a korabeli hölgyek, nem süti le illedelmesen a szemét, nem félénk kismadárként járkál és nem az elesettség a szexepilje (már ha lehet ilyet mondani). Nőként egyenesen a szemébe néz és egyenrangúnak tartja magát Charlesszal, abban a korban, amikor a nő csupán egy tetszetős dísztárgy a férfi otthonában.

„…Ami ezt a lányt illeti, rejtély vagyok önmagam számára. Nem szeretem. Hogy is szerethetném? Egy ilyen bukott nőt, aki ráadásul, mint mondja, háborodott. De mégis… mintha… úgy érzem magam, mint akit szándéka ellenére elragad valami… mindannak ellenére, ami jó és értékes a természetében. Most is… itt lebeg előttem az arca, és cáfolja, amit maga mond. Van ebben a lányban valami. Valami tudás, valami sejtelme a nemesebb dolgoknak, ami összeegyeztethetetlen a gonoszsággal vagy az őrülettel…”
Természetesen senki nem tudja jobban, hogyan kell egy nőnek viselkednie, mint egy középkorú, angolszász férfi és ellenkező esetben a szegény teremtés elmebeteg/gonosz/hisztériás, akit diszkréten el kell helyezni egy megfelelő intézményben. Istenem, ezek tényleg imádták a nőket elmegyógyintézetbe csukatni. Nagyon örülök, hogy Az essexi kígyó Corája, aki szintén bomlasztja az erkölcsöket, a regény elején megözvegyül (azaz nem háborgatják komolyan), különben simán erre a sorsra juthatott volna.

Igazából én ezzel a szerelmi patthelyzettel is megelégedtem volna, de kiment a fejemből, hogy a fülszöveg szerint várható még némi csavar: a regény vége felé a lineáris cselekményt posztmodern vonatkatasztrófa éri; a valóság szövete felfeslik és felbukkan mögüle egy eddig láthatatlan, de valójában fontos szereplő, és kíméletlen „mégis, mit csináljak veled?”-tekintettel méregeti a szerencsétlen főhőst, aki könnyűnek találtatik és a szerző háromszor is megpecsételi a sorsát, azaz egyszer sem. Mindig tetszett, hogy a posztmodern írók milyen előzékenyek az olvasóik iránt.

Hát ezzel már megint oda kerültem, ahol azt érzem, hogy értem én, de mégse értem.
Én már csak ilyen ösztönlény vagyok, a könyveket érezni akarom, nem érteni, vagyis azt érteni, amit érzek és nem azt, amit az író szerint értenem vagy éreznem kellene, és bár értem, hogy itt a lényeg, hogy értsem, így végül is jobban értettem, mint éreztem. Viszont nem értettem, hogy akkor ez most teszik vagy nem tetszik nekem.
Jelen állapotom a viktoriánus kor iránti érdeklődés, úgyhogy, mivel volt itt bőven leírása és érzékeltetése a kor szellemének, azok nagyon tetszettek. Így viszont nem tudtam beleélni magam a történetbe, valahogy nagyon feltagolta a magyarázás. Külön külön mindkettő tetszett volna, így együtt kicsit érezhetetlen volt.
A francia hadnagy szeretőjének indítékait nem értettem, vagy inkább nem tudtam átérezni. Olyan nagyon a férfiét se. Mindegy. Más anyagból vagyok én gyurva.
Azonban összességében mégis szívesen olvastam, mert érdekes volt, de nem lettem szerelmes.

A kihívás miatt olvastam el a könyvet, és sajnos alig vártam, hogy a végére érjek. Unalmas és vontatott volt számomra, nem tudott a szerző elvarázsolni ezzel a könyvével. Nem kaptam meg azt az élményt, mint pl. A mágus c. regénye adott. De lehet rosszkor és rossz időben olvastam. Sajnálom.

Hát telefonon nem írok épp mélyenszántó értékeléseket, viszont mire megint gép előtt leszek, elmúlik a friss élmény úgyis, ezért csak leírom gyorsan, hogy rég élveztem regényt ennyire. Pedig olvastam már egyszer, úgy 15 éve, de nem emlékeztem semmire, úgyhogy a friss olvasás erejével tepert le Fowles csudás agya és humora. A szabadság meg örök kérdés – van, amit én is kipróbálnék három változatban is.

Elkövettem a hibát: megnéztem a filmet és utána olvastam….

Hibátlan, zseniális. Fowles valóban kivételes tehetség, én pedig nem szeretek értékelést írni.

Ismeritek az érzést, amikor az ócska csomagolásban valami különlegesen szépre, értékesre bukkantok? Pont ilyen volt nekem a találkozás ezzel a könyvvel. Váratlan meglepetés. Ne higgyetek tehát a se a címnek, se a borítónak! Egyiknek se! Nem az van benne, amit várunk. Pazar, 19. századi stílusgyakorlatot kapunk, modern kori filozófiákkal, gondolatokkal megspékelve. Nagyon élveztem az olvasást! Csak azt sajnálhatom, hogy nem igazán ismerem a viktoriánus kor irodalmát, sőt a kort kifejezetten nem kedvelem, de ettől függetlenül is átjött a szöveg és a történet nagyszerűsége.

Fowles gondolt egyet 1969-ben, és írt nekünk egy vérbeli viktoriánus regényt, vérkomoly szerelmi háromszöggel! , de úgy, hogy mégis modern 20. századi művet kapunk. Mondhatnám paródiát írt, de ez sem fedné a valóságot, mert ez ennél sokkal több
Miközben felhasználja a korabeli történetmondás teljes eszköztárát, folyamatosan kiszól a regényből a 20. századi narrátor, és górcső alá veszi a kort, a regényt és a szereplőket egyaránt. Több szinten is.
• A freudi pszichológia és az egzisztencialista emberkép alapvetései szerint elemzi, boncolgatja szereplői tetteit, motivációit.
• Ízelítőt ad a korabeli világkép változásáról, a természet és a társadalomtudományok eredményeiről, és az ebből fakadó feszültségekről. Szóba kerül a Darwinizmus és Marx néhány gondolata egyaránt.
• Kritikai képet kapunk a viktoriánus kor irodalmáról, festészetéről, természetesen ezt is 20. századi nézőpontból.
• Leleplezi a kor bigott, kettős erkölcsét, különösen tekintettel az elfojtott, ám a bordélyok különböző perverzióiban megjelenő szexualitásra.
• Folyamatosan tájékoztat az alkotás folyamatáról, az író és a szereplők viszonyáról, determináltságáról.
Mindig kérdez, mindig magyaráz, mindig okokat, összefüggéseket keres. Teszi mindezt úgy, hogy cseppet sem zökkent ki magából a történetből, és nem törik meg a regény stílusa. Na, ez szerintem hatalmas bravúr, mert amúgy ki nem állhatom ezt a kiszólós, olvasóval összekacsintós narrációt.

De mindez nem elég, mert végül úgy dönt, hogy három befejezést is kerekít a regény végére: egy konvencionálisat, egy romantikust, és egy meghökkentő modernet. Válasszon ki-ki kedvére! Tudjátok?! A francia hadnagy szeretője , vagy amit akartok!

Remekül szórakoztam, teli volt izgalommal, érdekes információkkal, gyakran kacarásztam is közben. Bár bevallom, nem annyira a szerelmi háromszög történetét találtam izgalmasnak, sokkal inkább a gondolatokat, valamint a hagyomány és modernitás sikeres keveredését.
Nem véletlenül van az 1001 között. Ott a helye.

Jó volt, érdekes, olvasmányos. Különösen azt szerettem, ahogyan Fowles kiszólt a történetből, kommentálva a viktoriánus kor szokásait, gondolkodásmódját, ellentmondásait. Az a fajta görbe tükör volt, amibe beletekintve az ember lánya más szemmel láthatja a kedvelt nosztalgikus lányregények világát. Már Jane Austen finom humora is sejteti, hogy nem volt ám abban a korszakban minden fenékig tejfel, de itt sokkal alaposabb szemfelnyitogatásra került sor. Igen, Fowlesnak megvan az az előnye, hogy száz évvel későbbről sokkal jobb rálátása nyílt a korra. Kritizálhatjuk annyi minden miatt a jelent, mégse hiszem, hogy szeretnénk visszatérni a képmutatás, eszement szokások, kötelezettségek, merev osztálykülönbségek és főleg a nők totális elnyomása és elszigetelése korszakába.

     Úgy akadt meg a szemem ezen a könyvön, hogy nem tudtam róla semmit, nem tudtam, hogy készült belőle film, és szerencsére a filmes borítót sem láttam, csak utólag, egyszerűen megfogott a cím, és kíváncsi lettem ebből vajon mit tudott kihozni a A lepkegyűjtő című alkotás szerzője. Annyit sejtettem, hogy nem egy egyszerű romantikus történetet fogok kapni. Ez maximálisan bejött.
     Könnyen elmerültem ebben a korszakban, ebben a szerelmi háromszögben, könnyen megszerettem a karaktereket, a finom humort. Szóval én az elejétől kezdve teljesen a hatása alá kerültem, aztán csak faltam a lapokat a fokozódó kíváncsiságom hatására.
     A viktoriánus Anglia korrajza, a tizenkilencedik századi szerelmi történet mellett ott húzódik végig a szerző száz évvel későbbi jelene, és ezek mellé még oda lehet tenni az olvasó jelenét is egy harmadik rétegnek. Fowles saját megjegyzéseit fűzi hozzá mintegy összehasonlításként a száz évvel korábbi eseményekhez. Nekem kimondottan tetszettek ezek a kommentárok, ahogy játszott a gondolattal, hogy mihez is kezdjen a szereplőivel. Mi lenne egyszerűbb, ha valós történet lenne, vagy pedig ő próbálja meg kitalálni, mit is tesznek következő lépésként? Végül több alternatívát fejt ki lehetséges befejezésként, és én imádtam ezért. Végre választhatok nekem legjobban tetszőt!