Váltságdíj ​Erakért (A Vadonjáró tanítványa 7.) 98% 27 csillagozás

A termetes lovag több ízben tanúbizonyságot tett már bátorságáról a harctéren, de ez most más helyzet volt. Amit most tett, az túlmutatott puszta bátorságon – az már erkölcsi bátorság, ha valaki azért emel szót, mert a lelkiismerete nem hagyja nyugodni.

Halt csendben figyelte, ahogy Gilan és Will az új köpenyben sürög-forog, hol egymást nézik, hol a szokatlan színeket, és próbálják elképzelni, hogyan olvadnak majd bele vele a sziklás sivatagos környezetbe Al Shabah vidékén.
– Jól van, hölgyek – szólalt meg aztán Halt. – Ha befejeztétek a divatbemutatót, akkor menjünk, és nézzük meg magunknak a wakirt!

136. oldal

– Kávé! – örvendezett Gilan, és öntött is magának egy csészével. Az édesítéshez barna cukrot kaptak, amiből szedett is magának néhány kanállal. Halt és Will is hasonlóan tették.
Evelin a fejét csóválva figyelte őket.
– Ha valaki el akarna kapni titeket – kezdte –, csalinak elég lenne egy kis kávét használnia.
Will bólintott.
– És mi örömmel besétálnánk a kelepcébe – helyeselt.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a férfi a harc első másodperceiben halálos sebet kapott. Előbb-utóbb minden katona megtanulja, hogy ha valami elsülhet balul, el is fog.

Apró mosoly villant az arcán. Willnek az volt a benyomása, hogy az asejk ugyan a nép vezetője, de mint minden férj e világban, ő is felel valakinek: a feleségének.

– Halt, te is tudtad, hogy eljön majd a nap, amikor el kell engedned. Nem óvhatod egész életében. Nem ezért képezted ki vadonjárónak. De emlékszel, hogy velem is így voltál? – Halt erre szigorú tekintetet villantott felé. Gilan mosolyogva válaszolta meg saját kérdését: – A tanonci időszakom utolsó hónapjaiban a széltől is óvni akartál – mondta. – Emlékszel, amikor le kellett vadászni azt az emberevő medvét? Valami ócska kifogással akartál Rőthegyen hagyni.
Halt összevont szemöldökkel gondolkodott. Tényleg ilyen volt? Be kellett vallania magának, hogy talán egy kicsit igen. Belegondolt Will helyzetébe, és egyetértett Gilannal. A fiú – vagyis a fiatalember, helyesbített gondolatban – néhány hónap múlva teljes értékű vadonjáróvá válik. Már mindent megtanult. A vizsga csak amolyan formaság.
– Rábíznád az életedet? – tette fel a kérdést Gilan, mire Halt a szemébe nézett.
– Igen – szólt halkan. Gilan erre még egyszer megveregette a vállát.
– Akkor bízd rá a sajátját is – jelentette ki.

– Mit nézel ki belőle? – kérdezte Gilan. Halt ezúttal rápillantott az arridi harcosra, mielőtt felelt volna. Gilan tudta, hogy gondolkodik: latba veszi, mit tud a wakirról, milyen megérzései vannak vele kapcsolatban. Egyszer aztán megszólalt:
– Szimpatikus – mondta. – A helyi vezetők közül sokan csak a kenőpénzt lesik. Ebben az országban a korrupció az élet része. De ő nem olyan.
– Elvégre katona és nem politikus – jegyezte meg Gilan. Maga is harcos volt, és mint ilyen, gyanakvással tekintett a politikusokra és a hivatalnokokra. Szívesebben tárgyalt olyanokkal, akik küzdöttek már az életükért. Azokba valahogy mindig több őszinteség szorult.

Az őrszem még csak nem is sejtette, hogy az éj leple alatt sötétbe öltözött alak lopakodik Araluen kastélya felé.

(első mondat)

– Nem… vagyis, talán… szóval… igen – hebegte Will.
Gilan mosolya egyre szélesebb lett.
– Máris három válasz közül válogathatok. Nem róhatják fel neked, hogy nem válaszolod meg alaposan a kérdéseket.

117. oldal

– Ti meg hol jártatok? – kérdezte kedvesen [Halt].
– Gyönyörködtünk a kilátásban – felelte Gilan. – De aztán úgy gondoltuk, szükség lehet itt a hajó két legnagyobb koponyájára.
Halt nem szólt semmit, de hirtelen felszaladó szemöldöke igen sokat elárult.

120. oldal