Sánta ​Őz, a sziú indián sámán 95% 64 csillagozás

Tulajdonképpen két könyv ez. Az első önéletrajzi jellegű, míg a második a sziú – olykor más indián törzsek – szokásaival, hiedelemvilágával foglalkozik. Az első egészen briliánsan mutatja be, hogy milyen kitérőkkel, őrült bakugrásokkal jutott el Lame Deer a sámán mesterség gyakorlásáig. Közben szinte másodlagosan megismerjük azokat a hihetetlen visszaéléseket, melyeket a rezervátumba zárt népek ellen az USA jóval az “indiánháborúk” után követett el, amikor önmagát mint a demokrácia bajnokát reklámozta. Ez a fene nagy demokrácia az őslakosokkal szemben követett politikában sokáig még nyomokban sem jelentkezett. Ma már a felszín nyilván tetszetősebb, de az embernek vannak kételyei, hogy vajon mi rejlik a mélyben. A második rész is roppant érdekes és nagyon informatív, de ennek olvasása némi óvatosságot igényel, mert annyi csodás gyógyítóerőről esik benne szó, hogy amellett a legigényesebb gyógyszerreklám is elbújhat. Ez egy sámán esetén teljesen természetes, hiszen neki tökéletesen hinnie kell az általa használt naturális gyógykészítményekben és a varázserejű rítusokban, de egy harmadik évezredbeli ember nem tekinthet el a nyugati orvostudomány és gyógyszeripar eredményeitől, még akkor sem, ha a sámánok olykor valóban képesek csodás gyógyulásokat produkálni. Összességében rendkívül izgalmas és megnyerő volt Lame Deer egyénisége, akinek többnyire a kollektív sziú tudatot tükröző nézőpontja néha egészen egyedi bölcs meglátásokban mutatkozott meg. Ezt a kötetet nagy kár lett volna kihagyni.

Valóban nem lehet tudni, pontosan milyen szándéka volt ezzel az írással Sánta Őznek: önéletrajz lenne, vagy a sziú indián hagyományokkal dúsított sámán hivatás mibenlétének elmesélése a laikus nagyközönségnek?
A könyv banbalécsejával kezdődik. Egy fiatal indián látomáskeresésével egy nem olyan mély, ámde nagyon magányos látomásgödörben. Itt derül ki ugyanis hosszú napok látomásvárásával, hogy sámán lesz-e a fiúból, vagy „csak” egyszerű, hétköznapi indián. Sánta Őz banbalécsejája alkalmával nevet kapott, mégpedig nagyapja erős, nemes nevét, és látomást, mely tudatta vele, hogy sámánná fog válni sok-sok év tanulás, és még több tapasztalás után. Az egekben szárnyaló madarak segítségével tud segítségére lenni törzsének. Gyógyító szent emberré is lett. Miután megjárta a bűn és alkohol útját, sőt öt évig a pejotista egyház tagja is volt. Hiszen a sámánnak mindent ismernie kell, hogy segíthessen. Rosszat és jót megtapasztalni abszolút kötelező a számára. Ezért szól a könyv első negyede hihetetlenebbnél hihetetlenebb sztorikról ifjonc útkereső korából. Előadásmódja fergeteges. Nevetgéltem és rosszallóan ráztam a fejem (volt, hogy egyes történeteknél mindezeket együtt).
Nagyon tetszettek vallomásai a hit, vallások és hagyományok összetettségéről, az indiánok egyszerű bonyolultsága, mely akaratlanul is közel áll a szívemhez (mert közel, a lehető legközelebb áll a természethez).

Olyan jó volt olvasni Sánta Őz vallomását útkereséséről, igazi hivatásának megtalálásáról. Most is megérintett az észak-amerikai indiánok hitvilága , a természettel való kapcsolata. A leírtak még rokonszenvesebbé tették a meglopott, megalázott népet, akik először örömmel fogadták a fehér bőrű látogatókat…
Sánta Őz véleménye a teljesen elanyagiasodott világról lesújtó, de azt hiszem, tökéletesen igaz. A humora pedig plusz pontot érdemel. Erre csak egy példa a sok közül:
„Talán jó is, hogy nem hagyták , hogy az indiánoké maradjon ez a föld. Gondoljunk csak bele, mennyi minden nem lenne ma ott: a neonreklámfényes motelek, a zálogházak„ Rock Hunter Édenkertje, az Agancsokat Kitömő Műterem, az ajándékboltok, a Valódi Indián Népművészeti Központ, benne a Tajvanban és a Hongkongban készült gyöngyhímzéssel…Elképzelni is borzasztó: ha ez a föld a miénk lenne, nem volna itt más, csak fák, fű és néhány szabadon rohangáló állat. Mindez a sok értékes ingatlan kárba veszne!”

Gyerekkoromban jó néhány Karl May és Cooper könyvet olvastam, mindegyiket többször is. Szerettem a Vadnyugat szabadságát, az egyenes jellemű sápadtarcúakat, és a még méltóságteljesebb indiánokat. Jók voltak azok a könyvek, és azt gondolom, hogy még ma is tudnának mit adni.
Ez a könyv azonban más. Az ifjúsági regény, és ahelyett, hogy fehérek írnának róluk, most egy indián szólal meg. A fiataloknak szóló kalandregény helyett pedig egy világnézeti-filozófiai-spirituális utazásra visz el minket Sánta Őz.
Ez a világ, olyan egyszerű, olyan durva, olyan szép, olyan kegyetlen, és olyan lélegzetelállító, mint maga a természet. Mint minden természetvallás, úgy az indiánok felfogása is lenyűgöz, és egyben rávilágít dekadens, életidegen társadalmunk, szögletes betontömbjeink, technokrata szemléletünk beteges, természetellenes mivoltára. Helyébe a „minden egy” személetét helyezi, mely a hindu vallásból lehet ismerős az olvasónak. A rítusok szigorú rendje, a sámánok szívós hagyománya, és a természetesség az, ami a régi indiánok életének középpontjában állt. És remélem, hogy ez most is így van ott, Amerikában, és Sánta Őz akarata, hogy ez a páratlan életfelfogás megmaradjon, teljesül.

Óóó, majd mikor a Nagy Szellem felgöngyöli a világot a fehér ember mocskával, és ott lesz alatta a préri a bölényekkel és az indiánokkal… Ez annyira szép.

Érdemes elolvasni, egy egészen más életszemléletet ismerhetünk meg. Így huszonéves fejjel a könyv után újragondoltam az értékrendemet.

Ez a könyv egy csoda. Sokezer kilométeres és sokéves távolságból szemtanúi és kicsit részesei lehetünk egy olyan kultúrának, ahol az ember alázattal, a természeti törvények szerint élt, ahol az egyéni boldogulás fontossága helyett a csoporté volt az elsődleges, és amely a törzs hiedelmei, rítusai és meséi által biztonságos közeget jelentett. Ámulatba ejtettek a látomáskeresés, az izzasztókunyhóban való megtisztulás, a naptánc szertartásai, és a leírás részletessége miatt olyan érzésem támadt, mintha ott ülnék köztük. Persze azért viaskodott bennem a „fehér ember” arroganciája, hitetlensége, ugyanakkor hinni akartam, és elfogadni, befogadni, átélni mindezt. Gyönyörű, ahogy az indiánok a gyermekekre néznek, ahogyan nevelik őket, ahogy az időseikre tekintenek, ahogy a sámánok végzik a rájuk osztott, őket megtalált hivatást. Szerettem olvasni, hogy a világ számukra nem jó vagy rossz, kiváltság vagy szégyen, hanem valami/ valaki lehet egyben mindkettő. Nagyon sokat tanulhatunk a történetek által, sok mindent átgondolhatnánk és átértékelhetnénk. Minél inkább ezt teszem, annál több mindent sajnálok.

A könyv amely talán a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Egy ’56os magyar emigráns antropológus és az utolsó sziú sámán beszélgetése sokkal több lett mint amit ők terveztek az elején. Aki meg egyébként érdeklődik az indiánok kultúrája iránt sehol nem talál ennél mélyebb könyvet arra hogy elmélyítse ismereteit-és ez csak egy mellékes dolog, a lényeg ennél sokkal több…

Sajnálom, hogy nem olvastam már sokkal hamarabb.
A könyv első fele életrajzi sztorikkal van tele, olyan emlékekkel, amiket jó érzés volt olvasni. Olyan volt, mintha egy réges-régi blogot olvastam volna.:) A második fele pedig az indián szokásokról, hétköznapi életről mesélt.
A szellemtáncnál kirázott a hideg. Lényegében arról szól, hogy a kereszténység megpróbált elvegyülni az indián hittel; a köré szőtt történet elgondolkodtató és szép volt.

Sánta Őz gondolatai olyan élesek, akár a kés. Kertelés nélkül kimondja az amerikaiakról, amit gondol: hogy önmagukat civilizáltnak tartó, egyébként pedig törvények és rendeletek mögé burkolózó területfoglaló barbárok, akik „civilizált emberként” uralmuk alá hajtanak mindent, ami számukra hasznos. De CSAK azt, ami hasznos – minden más élőlénynek, ami kárt okoz, vagy csak szimplán felesleges, pusztulnia kell.

Elgondolkodtató, ahogy Sánta Őz látja a fehér embert. Ahová csak lép, tör-zúz, terjeszti a civilizációt, közben meg csak rabszolgasorba dönt mindent és mindenkit, ahová és akihez csak elér. Toleranciát nem hirdet, majd csak évtizedekkel, évszázadokkal később, mikor jön egy-két ember, akikben nagyobb mértékű a bűntudat a múltban elkövetett embertelenségek miatt, és azt mondja, hogy most már jó lesz megállni valahol, és valóban felvilágosult emberek módjára viselkedni.

Igaza volt már az ötvenes-hatvanas években. Elfelejtettünk élni. Teljesen a gépektől és az áramtól függ az életünk. Ha egyszer valóban beint a természet, akkor tényleg bajban lesz minden olyan társadalom, ami elszokott a két kézzel végzett munkától. Ez szerintem vitathatatlan.
Saját magamat is ilyennek látom, egy elkényelmesedett embernek. Attól függetlenül, hogy ennek ezelőtt is tudatában voltam, és hozzá hasonlóan gondolkodom, én is ennek a fehér ember alkotta civilizációnak a kéretlen terméke vagyok. Egyáltalán nem akarok a része lenni, küzdök ellene, de a vége mindig az, hogy internet on. Az embereket szeretni kellene, mert mind testvérek vagyunk, erre teljesen más a mai modern kori hozzáállás, amit az emberekbe plántálnak. off

Érdekes a naptánccal kapcsolatos felfogás is. Láttam a képeket, és hát ijjjj, ahhoz tényleg embernek kell lenni, hogy valaki bírja azt a fájdalmat.
Hihetetlenül érdekes, hogy nagyon sok vonás egyetemesen megegyezik az összes vallásban… minél több bizonyítékot látok rá, annál jobban tetszik és ennek már Sánta Őz is tudatában volt, pedig nem beszélte folyékonyan az angolt.

Annyira lebecsülték és kisemmizték az indiánokat, én szégyellem magam az amerikaiak helyett. Ők a vademberek, meg rézbőrűek, mikor milliószor szebb világképet őriztek magukban, ami nem mesterségesen kialakított volt, mint amilyet napjainkban a nyugati média próbál lenyomni az ember torkán.

Csodálatosan szép, gondolatébresztő olvasmány volt. Teljesen más életszemléletet közvetít, ami mindenkinek követendő példa lehet – ha egyszer fellapozza a könyvet.:o) Bátorítom, hogy tegye meg, mert egy élménnyel lesz gazdagabb.

♥Nyugodj békében, Sánta Őz, köszönöm az emlékeidet és a rengeteg bölcsességet, amit megosztottál velünk!♥

Imádtam a bölcs derűt, amellyel tévelygéseiről és csavargásairól beszélt, s az átlényegülést, amikor szavai megteltek tűzzel, mert valódi „indián” téma került szóba: történetek, szokások, szertartások.