Nézz ​a szemembe, fiam! 21 csillagozás

John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

John Robison nem éppen hétköznapi apa. Gyermekkora óta antiszociális csodabogárnak könyvelték el – ezekről az évekről szól előző, szintén a Kossuth Kiadónál megjelent könyve, a Nézz a szemembe –, és negyvenéves volt, amikor Asperger-szindrómát diagnosztizáltak nála. Hogyan él egy férfi, aki folyamatosan összeütközésbe kerül a közösségi lét íratlan szabályaival, és aki képtelen értelmezni más emberek arckifejezését, mozdulatait? És hogyan éli meg az apaságot? Hogyan azonosítja gyermekénél ugyanezt a problémát, és hogyan oldják – vagy éppen nem oldják – meg együtt az ebből adódó problémákat.

Eredeti cím: Raising Cubby: A Father and Son's Adventures with Asperger's, Trains, Tractors, and High Explosives

Eredeti megjelenés éve: 2007

>!
Kossuth, Budapest, 2015
ISBN: 9789630982283 · Fordította: Rindó Klára, Szabados Tamás
>!
Kossuth, Budapest, 2015
324 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630979801 · Fordította: Rindó Klára, Szabados Tamás

Enciklopédia 10

Szereplők népszerűség szerint

Mao Ce-tung


Kedvencelte 3

Most olvassa 1

Várólistára tette 36

Kívánságlistára tette 15

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Bea_Könyvutca P>!
John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

Az író előző könyve, a Nézz a szemembe annyira tetszett, hogy természetesen elolvastam a következő könyvét is. Első könyvében a saját gyerekkoráról és Aspergeres életéről olvashatunk, útkereséséről egy viszonylag normális élet felé, kalandjairól a könnyűzene világában, házasságáról, majd apává válásáról. Ám első könyvében csak érintette a házasságát, kapcsolatát feleségével Kismedvével, és fia, Kisbocs megszületését. Ha furcsának tartjátok ezeket a neveket, akkor elmondom, hogy John Aspergeresként iszonyú nehéz feladatnak tartja a nevek megjegyzését, ezért mindenkinek saját maga adományoz egy nevet, és így semmi gondja nincs vele.

Ennek a könyvnek az első fele nagyon vicces, az író még jobban megcsillogtatja sajátságos humorát, mint az első könyvében. A történet John Robison fiatalkorában kezdődik, elmeséli, hogy Aspiként milyen lehetőségei voltak a nőkkel való kapcsolatokra, hogyan ismerkedett meg későbbi feleségével Kismedvével, majd hogyan kezdték meg közös életüket. Számára nem volt természetes dolog a gyerekkérdés, sokkal többet gondolkodott rajta, mint egy átlagos ember. Aztán megszületett Kisbocs, és innen elég mulatságos volt a történet
Bővebben:http://konyvutca.blogspot.nl/2016/02/john-elder-robison…

robinson P>!
John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

Apa és fia kapcsolata aspergerrel és vonatokkal egészen a bombagyártásig. Sok szeretettel megírt, őszinte és eredeti humorral, valós élettörténet.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/02/nezz-szemembe-fiam.html

DoreenShitQ>!
John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

„De az élet már csak ilyen: sokszor keményebb és nyersebb, mint amilyennek szeretnénk.”

    Nem varázsolt el annyira, mint a Nézz a szemembe, de megérte elolvasnom. Talán azért nem, mert rögtön egymás után olvastam a kettőt, hagyni kellett volna egy kicsit ülepedni az elsőt. Ez nem volt olyan összeszedett, mint a Nézz a szemembe, de jó volt olvasni az apa-fiú kapcsolatról, nekem John Elder Robinson nagyon szimpatikus figura, így elfogult vagyok :)

Szimirza>!
John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

Azt hiszem, hogy ez a könyv nem való mindenkinek, sőt biztos vagyok benne. Ennek a könyvnek az elolvasásához és megértéséhez szükség van nyitottságra, arra, hogy képesek legyünk elfogadni másokat, elfogadni azt, hogy bizonyos emberek másként látják a világot, de ez ettől még egy jó dolog, csak ezt nekünk is meg kell értenünk. A könyv új szemszögből mutatja be az Asperger szindrómásokat, a szokásaikat, a különcségüket. A könyv olvasása alatt próbáltam erős maradni, de voltak, legalábbis számomra, nagyon érzelgős pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy a világnak nem csak ellenük, de ellenem is van. És végig reménykedtem, hogy végül minden jóra fordul…

Kek P>!
John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

Jobban tetszett, mint az első könyve, szerencsére pont jó sorrendben olvastam egymás után a kettőt. Szerencsére megvolt mind a 2 kötet a könyvtárban, így sikerült. Aztán, mikor másikban is kerestem, kiderült, hogy csak ezt a második részt tartják, az első már beszerezhetetlen. Végül is ebből a könyvből is meg lehet ismerni az első tartalmát, az apa életét, röviden – hisz a könyv eleje pont annak összefoglalásáról szól, így vagy egy kis ismétlésnek fogja föl a mindkét könyvet olvasó vagy bosszankodik és unatkozik rajta. Szerencsére nem ezzel indít a könyv, hanem magával a traumával, hogy kiskorú gyermekét robbantás vádjával bíróság elé állítják – s vajon hogyan jutottak el idáig. Furcsa volt, hogy egy aspergeres apa, aki maga is megküzdött személyisége furcsa, „nemnormális” vonásaival, miért nem ismer rá ezekre a tünetekre saját fiánál, vagy csak utólag. Nekünk olvasóknak persze könnyített a dolgunk, hiszen az apa leírása pont ezeket a hasonlóságokat emeli ki, irányítja rá a figyelmünket, s rekeszt ki minden mást, ami az asperger szempontjából nem lényeges, holott az életben valójában fordítva van, annak van nagyobb aránya. Szóval, érdekes volt így olvasni ezt a történetet – hisz számunkra csak egy történet, nem pedig valamelyik személyes ismerősünk életsorsa. De belegondolva, hogy az állam manapság milyen túlvédő mechanizmusokkal dolgozik, s hogy mennyire ellenőrzi polgárai életét, egy kicsit el is gondolkoztató és rémítő. Igen, nekem se jutna eszembe, hogy tilos metrószerelvényeket fotózni. Még külföldön se. Ez pedig baj, mert könnyen bajba kerülhet miatta az ember. Pedig vannak ilyen képeim még Münchenből is…
És fogalmam sincs mi mindent tartottak a szüleim a házunk padlásán – van-e közte valami tilalmas. Vagy akinek az albérletében laktam, mit őrzött a zárt pincéjében? És tényleg nem tudom, mit csinál apám, mikor egyedül van… Fő a bizalom! A család lényege ez is: megbízunk a mieinkben. A normális családé… Aztán már megint ott a kisördög: de hát a mai fiatalok oly nagy hányada él tiltott szerekkel – honnan tudhatnám, hogy a rám bízottak igen-e vagy sem?Lehet, hogy pont azok, akikről nem is gondolnánk. Jó ez a könyv, elgondolkoztat a bizalom mibenlétéről és alapjáról is.

berg>!
John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

Élvezhető, érthető az első „rész” (nem sorozat) nélkül is. A szerző a maga betegségéről annyit ír, amennyi a fiával való összehasonlításhoz szükséges. Pont ezért, az összehasonlítás lehetősége miatt választottam ezt a könyvet, nem a magáról szólót, nem bántam meg. Nem okos, inkább ízléssel szerkesztett, szépen összerakott visszaemlékezés. Kellően személyes, de nem túl privát. Érdekeltek a szerző gazdasági nehézségei is családfenntartóként, ezek a részek (utólag látom) a fiú életének folytatásaként foghatók föl, akit a felnőtté válás küszöbéig kísér el a könyv.
Kívülről ábrázol, nem találgat, hogy mi lehet az ok, nem okoskodik, sehol egy „szerintem”, vagy „tapasztalatom szerint”. Nem tudom viszont, hogy a gyereknek beadott hazugságai (nem mesék; kezelni próbálta velük a konokságot) helyesek voltak-e; gyerekként nem díjaztam az ilyet, erről szívesen megkérdezném a fiút, aki idő közben fölnőtt.
A szerző lehetőleg csak a szépre emlékezik, a rosszra, az együttélés nehézségére csak akkor, amikor már muszáj. Ez a szeretet motiválta elfogultság a pozitívuma könyvnek. Képes megerősítő, támogató üzenetet közvetíteni, ezért érintett olvasó is bátran belevághat.

dianna76 P>!
John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

Az előző kötet nem igazán tetszett, s nem is tudom miért álltam neki ennek. Talán azt gondoltam, hogy az apa-fiú kapcsolat – különösen, hogy mindketten aspergeresek, bár ebben a könyvben, érdekes mód, nagyjából mindenki az volt – tetszeni fog. Érdekes volt a regény sokoldalúsága: egy kis humor, család, némi pszichológia, bűntény, bírósági tárgyalás. Az elején élveztem az apa humorát, főleg a babavárás időszakában, aztán egyre inkább unni kezdtem a történéseket. Örültem a rövid fejezeteknek, mert így hamar túljutottam egy-egy kevésbé érdeklő résznél. Azért az asperger átjött a kisfiú viselkedéséből, érzelmeiből. Kisbocs kamaszkorának eljövetelével ismét élveztem a történéseket. A tárgyalóterembe lépve pedig izgalomban tartott a könyv. Ez a rész elgondolkodtató volt, s nagyon jól megmutatkozott, hogy tud az ember bolhából bár azért itt többről volt szó elefántot csinálni. Az elbeszélő apa többször visszatekintett saját múltjára, aminek annyira nem örültem, lévén, hogy nekem a róla szóló könyv nem tetszett. Ami még nagyon nem nyerte el a tetszésemet, az az apa lódítása a fia felé. Ezek többsége félelmet kelthet egy gyermekben: kővé varázsló ember; eladni a gyereket; embereknek farka van; medve megeszi a gyerekeket. Viszont szívmelengető volt, ahogy mesélt a gyerekének esténként, bár azért a részvényárfolyamról szóló történet… Arról pedig, hogy hogyan kerül egy gyerek a szüleihez, elég sajátságos sztorit talált ki az apa.
A regényben felbukkant Tony Attwood neve is, akitől már jómagam is olvastam egy autizmusról szóló írást.
Összességében nem volt rossz ez a könyv, de számomra nem ütött. A pénznyelő automata kifejezés a születendő gyermekre viszont megmarad egy darabig az emlékezetemben.

>!
Kossuth, Budapest, 2015
324 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630979801 · Fordította: Rindó Klára, Szabados Tamás
vorakmarika P>!
John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

Karácsonyra kaptam meg ezt a könyvet. A szerző előző könyvét már régóta szeretném elolvasni, de ezidáig még nem sikerült megszereznem. Már az elejétől kezdve teljesen lekötött a történet, érdekes volt olvasni, hogy más aspergeres, hogyan éli meg a mindennapok eseményeit a maga sajátos látásmódjával. Furcsa volt hasonló dolgokról olvasni, mint amiken én is keresztül mentem! Egy kicsit úgy éreztem tőle, hogy nem vagyok egyedül, és segített abban, hogy még inkább ajándéknak érezzem, hogy ilyen vagyok!
Mindenképpen elolvasom a szerző előző könyvét is! :)

PTJulia P>!
John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

Miközben olvastam ezt a könyvet, ezek jutottak eszembe:
1. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt tuti, hogy aspergeres. Sőt, nagy valószínűséggel az analfabéta is, aki ugye autodidakta módon tudott számolni és sok mást is. Ezekből arra következtethettem, hogy némiképp Jonas Jonasson is asis lehet.
2. Ez a valóság, és nem egy regény. Durva!! Nemcsak a bírósági eljárás, hanem nálam kiverte a bíztosítékot az is, hogy miért akart John mindenképpen olyan hazugságokat is bemagyarázni Kisbocsnak, amikben ha hinne, simán kinevetnék az oviban. Viszont a részvényes trükközés zseniális!! Hihetetlen, hogy működött, és tényleg így kellene lennie, nem úgy, ahogy ma viselkednének bárkivel, ha megpróbálná.
3. Vajon milyen világ ez, ahol az aspergereseket betegnek nevezik, mert eltérnek a mainstreamtől? Tényleg nem normálisak azért, mert kicsit másként vannak huzalozva mint amit normának tartunk ma? (Szándékosan nem írtam azt, hogy mint a többség.) Régen is voltak asisok, de valószínűleg a nagy részük tökéletesen beilleszkedett a mikroközösségébe, hiszen pl nem volt tőle elvárva, hogy időre teljesítsen ezt vagy azt, hozza a standard tanulmányi elvárásokat. Lett belőlük pl pásztor, akik az év nagy részében békésen eléltek a legelőn az állatokkal és tökéletesen ellátták a feladatukat. Vagy lett belőlük szerzetes – ennek mélységét és csodáját tegnap a majki kamaduldi apátságban is láthattam (ma élő lengyel kamaduldiakról volt fotósorozat, gondolkodtam is közben, hányan lehetnek asisok). Tényleg normálisabb egy könnyen, akár felszínesen kommunikáló vagy egy gyorsan élő, gyorsan, ám nem olyan mélységben dolgozó mint egy asis?…
4. Több aspergeres ismerősöm is van, s most elgondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen elég kevés ember van, aki akár egy minimális szinten is, de nem lehetne asis… Van hely mindannyiunk számára?…

Kis_Andrea>!
John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam!

Nem egy tökéletes könyv, de egyszerűen nem tudok nem 5 csillagot adni! Annyira közel kerültek hozzám a szereplők az olvasás közben! Valahogy vigaszt is találtam benne, hogy a legnagyobb kihívások közepette is meg tudjuk őrizni önmagunkat és a kvázi épp eszünket. A fiamat is közelebb hozta hozzám (ő érintett, de én nem). Azért remélem, az ő érdeklődése nem a kémia felé viszi majd. :-D


Népszerű idézetek

robinson P>!

Tudtam, hogy a gyerek olyan dolog, amit a legtöbb felnőtt bevállal. De mikor indulunk el ezen az úton, és hogyan?

13. oldal

1 hozzászólás
robinson P>!

Rettegtem és izgatott voltam. Nagyszerűnek tűnt, hogy apa leszek. Az is tetszett, hogy végre a saját lábamra állhatok. Ugyanakkor nem voltam biztos benne, hogy meg tudok felelni a kihívásoknak. Gyorsan be kellett indítanom a cégemet. Nemsokára lesz egy kis pénznyelő automatám.

22. oldal

robinson P>!

Kisbocs korán megtanulta, hogy a kitartó madáré lesz a kukac, és a kitartó gyerek megkapja, amit akar. Általában beadtam a derekam,bár hosszasan vitatkoztunk előtte.

141. oldal

robinson P>!

Büszke voltam a tudására, bár nem voltam túl boldog attól, ahová végül vezetett a dolog.

10. oldal

robinson P>!

Nem tudtuk, fiú lesz-e, vagy lány, ezért úgy döntöttünk, mindkét lehetőségre felkészülünk.

28. oldal

2 hozzászólás
robinson P>!

Vajon gyakran történik csecsemőcsere? Olvasmányaim szerint züllött, beteg lelkű nővérek szórakozásból is összekeverik a babákat. Lehet, én is ezt tenném, ha unatkozó éjszakás nővér lennék az újszülött osztályon…

33. oldal

dianna76 P>!

Ha vak vagy más emberek jelzéseire, nem könnyű érzelmi reakciókat mutatni, amikor nincsenek.

270. oldal

dianna76 P>!

Azt hiszem, ez az egyik kulcsfontosságú átalakulás az ember életében: amikor kicsik vagyunk, mások gondoskodnak rólunk, és amikor idősebbek leszünk, mi gondoskodunk másokról.

323. oldal (Zárókör utolsó mondata)

Kek P>!

A tipegőknek a mese olyan, mint a felnőtteknek az első csík kokain – először kedvet csinál, aztán rászoknak. Kisbocs olyan izgatott lett, hogy föl-le ugrált, amikor megpróbáltam ágyba dugni: „Meseidő! Meseidő! Olvass mesét!”

71. oldal

Kek P>!

     Mialatt én azért aggódtam, hogy a fiam bizonyos területeken borderline személyiségzavarral küzd, egy másik értékelő felfedezte, hogyan álcázza Kisbocs a szövegértési problémáit.
– Remekül vált témát, ha valamivel baja van, vagy nem akar valamit megcsinálni – mondta. Ez nagyon felvidított; a tény, hogy Kisbocs ügyesen terel, számomra az intelligencia újabb jele volt. Lelki szemeimmel már sztárügyvédként láttam.

115. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Asperger-szindróma

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Khaled Hosseini: Papírsárkányok
Alessandra Torre: A Szellemíró
Ashley Flowers: Sok jó ember
Kristin Hannah: Fülemüle
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Colleen Hoover: It Ends with Us – Velünk véget ér
L. J. Shen: A szégyentelen
Aly Martinez: Szerelem a pokolból
Vi Keeland: Hívatlan vendég
Sejal Badani: Törött szárnyú angyalok