Sorozatgyilkosok 92% 382 csillagozás

John Douglas könyvére azt is mondhatnám, hogy kötelező olvasmány a thriller rajongók számára!

A történet középpontjában, magának a szerzőnek a munkássága mellett, a bűnügyi profilkészítés is nagy szerepet kap.

Érdekes és alapos könyv volt, a Netflix a könyv alapján készített is egy sorozatot, amibe biztos, hogy bele fogok nézni, kíváncsi vagyok, hogy sikerült megfogniuk a könyv lényegét, hangulatát.

A világnak meg még több John Douglas-ra lenne szüksége!

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2018/01/john-douglas-mark-…

LEGFONTOSABB! Senkit ne tántorítson el az első unalmas 150 oldal, mert ami utána jön az zseniális! A könyv megtörtént bűnügyeket mutat be, megdöbbentő mennyi beteg ember van!

– KleineKatze, fáradtnak néz ki.
– Jaj, semmi, csak a stressz, kicsit kemények ezek a napok.
– Tud pihenni?
– Hát, igyekszem. Rákaptam a sorozatgyilkos Netflix-dokukra. Megnyugtatnak. Azóta jobban alszom…. Öm, mi a gond? El tetszett fehéredni. Hé, most… mi… rosszat mondtam? Izé, miért megy el? Hé, én csak… Hát jó.

Ez az ember egy zseni.
Komolyan. Több John Douglas-hoz hasonló elmére lenne szükség, bár – ha belegondolunk – legnagyobb sajnálatunkra. A legelborultabb elméket értő és érző viselkedéskutató alapjába véve változtatta meg a bűnüldözést, és ennek köszönhetően az elmúlt 50-60 év legismertebb és legveszedelmesebb gyilkosait fékezte meg. Ő maga nem kereste a nyilvánosságot, ám az végül mégis utolérte. Karrierjét pedig nem egyedül ez a könyv, de film (Bárányok hallgatnak) és sorozat (MINDHUNTER) is megjelenítik. A különbség az, hogy míg utóbbiak az esetekre koncentrálnak, addig a e könyvben saját szavain, gondolatain keresztül hallunk az FBI viselkedéstudományi részlegének fejlődéséről. Nem az eseteken, hanem az elkövetők hátterén, és a profilozás kialakításán van a hangsúly. Azt nem mondom, hogy mindenkiből profilozó lesz, ha elolvassa Douglas… hmm, memoárját, azonban értékelni és magasztalni mindenképpen fogja ezt az embert! Lenyűgöző, amit véghezvitt, és ami műfajban ma is alkot. Egy zseni. Olvassátok! Ismerjétek meg! Vagy ha ezt nem is, a sorozatot mindenképpen nézzétek meg!

A könyv 3/4 részéig érdekes volt. Az első részben megismerhetjük a szerzőt, hogyan jutott el az FBI személyiségrajz készítő pozíciójáig. Majd ezt követően részletesen betekintést nyerhettünk a különböző bűntényekbe. Egy idő után már kicsit nehezen volt hihető,hogy egyetlen bűneset után azt is meg tudta állapítani,hogy az elkövető beszédhibás. Akkor nagyot néztem,hogy azt mégis miből találta ki…
A vége meg már csak rizsázás volt, nem tett többet a könyvhöz.

Összeszedett, lényegre törő, mégis fesztelen, gördülékeny, humoros írás! Igazán páratlan élmény volt olvasni, Douglas aztán tényleg tud dumálni, nemcsak állítja magáról :) Nagy tudású ember, akinek köszönhetően sokat lépett előre az egész bűnüldöző rendszer – és ezzel tisztában is van. Mégsem éreztem egy pillanatig sem, hogy egoista lenne, egyszerűen csak fix tényként kezelte munkásságának sikereit. Ez a realitások talaján ragadt ember tényszerűen látja nemcsak a rendszert, hanem annak előnyeit, hátrányait egyaránt, és még ha meg is van a véleménye, nem akarja kényszeresen letolni a torkunkon. Ráadásképp megoldást is ajánl az egyre növekvő bűnözési rátára, és ne feledjük: ez a könyv nem napjainkban íródott!
Örülök, hogy ilyen nagyszerű olvasmányt sikerült találnom a témában spoiler , de annak még inkább, hogy van még kettő! Köszönöm, Mr. Douglas! :)))

Vannak könyvek – igaz, ritkán lelek ilyenre –, amiknek nem kell ajánló, reklám, pozitív értékelés vagy hájpolós vélemények tömkelege, mert egész egyszerűen nincs rá szükség. Ez a kötet is ilyen.
Olvasás közben a netet is túrtam szorgalmasan, hogy egy-egy esetről többet is megtudjak, alaposabban megismerjem nem csak a gyilkosokat, hanem az áldozatokat is. Megdöbbentő, hogy mennyire hétköznapi, gyakran kifejezetten jóképű, sokszor értelmes, intelligens fiatal férfiakból váltak hírhedt és rettegett sorozatgyilkossá. Elgondolkodtatott az is, hogy én kiváló áldozata lettem volna a könyvben szóba kerülő sorozatgyilkosok közül többüknek is. Ez ijesztő.
A kötet taszít és vonz egyszerre; biztos újra fogom olvasni, de biztos nem mostanában. A végére már csak egy kérdés maradt bennem függőben: hogyan olvassak ezek után krimit/thrillert? Mert innen már CC-től (Chris Carter) kezdve bármilyen hentelős sztori szivárványos esti mesének fog tűnni.. de tényleg.

A téma iránt érdeklődőknek kötelező alapolvasmány, hobbiolvasóknak pedig ínyencség.

Meglátni és megszerezni. Ennyi volt.
Megláttam ezt a könyvet, a borítót és a címet, és tudtam, hogy ez kell. Oké, ezt meg kell vennem, azonnal. El sem olvastam, hogy miről fog szólni, vagy legalábbis nem emlékszem.

A könyv eleje sajnos nem fogott meg teljesen, néhol kicsit unalmasnak éreztem a rengeteg leírást, és visszaemlékezést, hogy hogy is lett John Douglas az aki. És hogy indult be a pályafutása. Eléggé részletes volt, a legkisebb dolgokba is belement. Emiatt megijedtem, mert féltem attól, hogy már sosem jutunk el oda, amikor sorozatgyilkosokról lesz szó. Visszanézve már teljesen érthető, hogy miért kaptunk ilyen hosszúra nyúló bevezetést, és visszanézve már nincs semmilyen negatív érzésem ezzel kapcsolatban, sőt úgy érzem, hogy e nélkül nem igazán lehetne megérteni, hogy hogy lett ő a legjobb személyiségelemző.

A bevezető után elkezdtek jönni a valós történetek és a valós gyilkosságok. Hihetetlenül izgalmas és közben hátborzongató volt olvasni, hogy milyen sok, és mennyire szerteágazó gyilkosságokban vett részt, mennyi sorozatgyilkossal beszélt a rács mögött, hogyan alakította ki a személyiségelemzés alapjait.
A híresebb gyilkosok elemzése és a gyilkosságok elemzése is rengeteg hasznos információt tartalmazott. Ez a téma sokszor visszaköszön filmekben, könyvekben, de valójában ott csak pár percet látunk, magát a következetes hosszú folyamatát nem. És egy 40 perces Mentalista részben 35 perc alatt már el is kapják a gyilkost. A való élet nem ilyen, és ez a könyv ezt hihetetlenül részletesen be is mutatja.
A kegyetlenebbnél kegyetlenebb gyilkosságoknál néhol le kelett raknom a könyvet pihenni, mert valóban felkavaró volt. És főleg azért, mert ez a valóság. Azok a gyilkosságok tényleg megtörténtek, ez nem csak egy könyv, amit olvasol és borzongsz, hogy hú, de jót talált ki az író. Ez az a könyv, amit olvasol és borzongsz, hogy hú, de beteg emberek élnek köztünk.

Csak hogy negatívumot is említsek. Számomra a tagolás nem tetszett. Bár értem, hogy a fejezetek miért kapták azokat a címeket, és értem, hogy miért így lett kialakítva, én mégis másképp csináltam volna, mondjuk alfejezetek használatával.
(És még egy dolog. Nem voltam fényképek. Annyira szerettem volna látni egy pár fotót, arról, ahogy az irodában dolgoznak irathalmazok között, vagy ahogy meglátogatnak valakit a börtönben, vagy ahogy belépnek egy tett helyszínére. Ez persze nem negatívum, hisz ez nem képes könyv, és én is utána tudok nézni minden ügynek az interneten, amit meg is tettem.)

Minden krimi-thriller rajongónak, valamint sorozatgyilkosokról érdeklődőnek merem bátran ajánlani, sőt akár azt is mondhatjuk, hogy kötelező olvasmány.

Először is, azt mindenki tudja, iszonyatosan nagy true crime rajongó vagyok. Én már akkor is szerettem erről olvasni, mikor ezt a kifejezést még ki sem találták. Kamaszkoromban az összes Gyilkosság az itt meg ott meg amott könyvet elolvastam, és hát azok is a nyolcvanas évek Magyarországon történt gyilkosságait és nagyobb baleseteit dolgozzák fel, legfeljebb a neveket változtatták meg. Most meg ugye itt vannak a podcast-ok meg a youtube-csatornák, ahol lehet borzongani. (Itt jegyzem meg, hogy Szatmári Péter Bűntények podcast-ja és G.V. Cooper youtube-csatornája a két kedvencem, egyszerűen imádom a hangjukat, és a sztorik is jók.)
Betegesnek tűnik, de képzeljétek el, hogy a true crime rajongók kétharmada nő. Ezt azzal magyarázzák, hogy tanulunk az esetekből, és tudjuk, mitől kell félni, aztán majd jól megvédjük magunkat, ha épp szembejön egy sorozatgyilkos. De szerintem meg francokat. Először is, nem szokták a homlokukra tetoválni, hogy ájemszerialkiller. Lehet, hogy ma is elment melletted kettő. Csak éppen nem te vagy az esete. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ezek a dolgok mindig másvalakivel történnek meg. A két emelettel lejebb lakóval, a pultossal a kocsmából, a mucsaröcsögei nyolcvan éves Kati néninvel. De ne feledjük: a két emelettel lejebb lakónak, a pultosnak a kocsmából és a mucsaröcsögei nyolcvan éves Kati néninek mi vagyunk a másvalaki.
Tény, hogy a sorozatgyilkosok kilencvenöt százaléka férfi. A nők meg megelégednek azzal, ha csak olvasnak róluk, és ezzel kiélik az elfojtott agressziójukat.
Na de térjünk rá a könyvre. Ez a John Douglas zseniális pasas. Katonafeleségeket úszni tanító tinédzserből a viselkedéstudomány megalkotójává válni nem kis karrier. És még vicces is, bár ő maga is azt mondja, ezt a munkát nem lehet másképpen elviselni. Persze ez nem azt jelenti, hogy röhigcsélnek egy brutális gyilkosság helyszínén, de a hétköznapokat (ami nem sok jutott nekik) csak humorral lehet túlélni, mert különben megzakkannak a sok borzalomtól.
Meg aztán John Douglas beképzelt is, fantasztikusan fényezi magát, de van mire. Amiket ez az ember látott egész életében… Mi, egyszerű halandók egynek a látványától is életreszóló traumát szereznénk.
A könyvben szereplő sorozatgyilkosok is nagyon okosnak képzelték magukat, jónéhányan azok is voltak, volt, akit sosem kaptak el, de John és csapata a legtöbbet begyűjtötte. Olyan jellemzéseket írtak róluk, hogy csak a nevüket nem mondták meg, hát ember, még azt is kitalálták a helyszín alapján, hogy a csávó dadog! Azt hittem, ezt csak Gideon tudja a Gyilkos elmékben. (Ja, és az illető csókáról kiderült, hogy tényleg dadog.)
Nagyon-nagyon brutális gyilkosságok vannak szépítés nélkül leírva ebben a könyvben. Tehát aki nem bírja ezt a fajta szókimondást, inkább ne olvassa el, mert ezek az esetek mind megtörténtek.
Szóval kemény csajok, kalandra fel! És most már ezek után tényleg el lehetne hagyni a „női pszichothriller” feliratot a könyvekről, mert a fentebb írtak alapján sokkal jogosabb lenne azt írni, hogy „férfi pszichothriller”.

Összeségében nem volt rossz, de a sorozat, ami miatt listára került a könyv, jobban tetszett. A könyvet kicsit száraznak találtam, túl sok leírás, kevés párbeszéd. Arra épült, hogy sorozatgyilkosokat keresnek fel a börtönben, hogy megpróbálják kielemzi a cselekedeteiket, viszont olvasás közben olyan érzésem volt, mintha ez háttérbe szorult volna, és nagyon részletesen megismertük az életét, kezdve gyerekkorával, amivel nem is lett volna gond, hisz szükség volt rá, hogy összeálljon a kép, miért is választotta ezt a pályát, hogyan alakította az életét. De néha egy kicsit mintha átestek volna a túloldalra, és magáról a témáról, a sorozatgyilkosokkal való beszélgetés, azok elemzése, mintha nem is a fő íránya lenne a könyvnek.

John Douglas kincset bányászott a legmocskosabb, legmegátalkodottabb, legőrültebb elmék bugyraiban. Mark Olshaker pedig segített a folyamatról készült jegyzeteket, a fordulatot hozó esetekhez fűződő emlékeket, magyarázatokat izgalmas, az olvasó figyelmét magáénak követelő, letehetetlen könyvvé (sőt, több könyvvé) varázsolni. Nem könnyed olvasmány, de roppant érdekfeszítő.
(Polihisztor karc később…)