A ​kastély titka 73% 39 csillagozás

Kissé zavaros, túlbonyolított, és persze ezek a folyton elaléló, gyöngécske lelkületű, szemérmesen pihegő [bár valójában nem is oly tiszta életű] viktoriánus nők, mint hab a tortán. A végén nem értettem, minek kellett a közepe, az a sok duma. És hol volt itt nyomozás? Egyébként viszont olvastam már sokkal rosszabbat is.
Viszont a fülszövegen röhögtem vagy tíz percet. Aszongya, aki írta, hogy Carr „a komoly írókhoz is méltón ábrázolja a kort” – Ahha! Szóval a krimi író, az nem komoly író. Ha megfeszül sem lehet az. Írhat bármilyen míves irodalmi stílben, ha a történet krimi, akkor szerencsétlen bármi lehet, de „komoly író” nem. Hát ez szép.
Beh kíváncsi volnék, mi tesz egy komoly írót!

Nekem a hangulata nagyon bejött, a főszereplő is roppant szimpatikus volt. Végig lekötött, jó felépítésű, izgalmas történet, na és persze ezt a korszakot is kedvelem. A végén egy kicsit csalódtam, mert a megoldás nem volt annyira csavaros, mint vártam, és egy jelenetet abszolút nem tudtam hová tenni, de összességében kellemesen szórakoztam.

Maga a sztori tetszett, viszont nagyon idegesített a főszereplő. Enyhén szólva is szétszórt volt. Amikor éppen megtudott volna valami friss nyomot, nemhogy rákérdezett volna, hanem elterelte a szót. A többiek is nagyon kapkodók voltak, ide-oda rohangáltak, abszolút illogikusan reagáltak mindenre. Például a holttest ott hever a dolgozószobában, és nemhogy a rendőrséget hívták volna, hanem teljesen mellékes dolgokat műveltek.
Különben a Bezárt szoba rejtélyének nagymesetere e regényében is belecsempészte a bezárt szobák, ez esetben a bezárt kastély motívumát. Hogy lehet egy ember két helyen egyszerre?
A könyv fő kérdése azonban: örökölhető-e a bűnözési hajlam?

Ilyenkor kéne azzal kezdeni, hogy hát izé… de ugye háttal nem kezdünk mondatot. Így próbálok valamit írni egy könyvről, amire azt nem mondanám, hogy szóra sem érdemes, de mégis olyan semmilyen volt nekem…https://hajokoffer.blog.hu/2020/01/28/viktorianus_krimi

Az az én nagy bajom, hogy először a Sorozatos öngyilkosságok esetét olvastam Carrtól. Annál jobbat pedig nehéz írni. Azt már legalább ötször elolvastam és még mindig vinnyogok a röhögéstől, ha a kezembe kerül. Éppen ezért túl nagyok voltak az elvárásaim. Ez a harmadik Carr könyv az életemben, de nem érzem úgy, hogy el szeretném olvasni a közeljövőben újra. A történetvezetéssel sem voltam igazán kibékülve, csapongott, felkapott egy szálat, aztán elengedte, amiről éktelen sokat beszéltek, végül érdektelenné laposodott, mint információ. A szereplők egysíkúak, bábok szinte, még a főszereplők is. Néhol megcsillan a Sorozatosból megszeretett humor, de csak nagyon szőrmentén. De a korabeli londoni utcák és a vigalmi negyed leírása adott némi csemegét.

Még mindig fura, hogy Agatha Christie-n kívül is vannak krimiírók… És sokszor egészen más stílust képviselnek. A világ abszolút tetszett, a kor az én korom. Az volt nagyon fura, hogy a főszereplő egy nagyon heves fiatalember, aki még szerintem is túl hamar ki tudott jönni a sodrából. Én higgadt (már-már túl higgadt) detektívekhez/öreg hölgyhöz szoktam.
Szóval jó. Bár a végső következtetésnél nem minden apró részletet értettem, de már késő volt, mikor olvastam (persze, mert ahelyett, hogy aludtam volna, mikor a leányzó végre egész tisztességesen aludt, inkább krimit olvastam). Meg amúgy is hozzászoktam ehhez, hogy egy jó krimiben túl sok a részlet, és nem mindig könnyű követni.

John Dickson Carr krimijeiről olyan sok szépet és jót hallottam, hogy igazán kíváncsi voltam milyen lehet. Hát valószínű jól beleválasztottam, mert nem volt egy fergeteges krimi. Nagy választék nem volt elérhető pillanatnyilag a könyvtárban, így esett, hogy ez lett a megismerkedő könyv. Várnom kellett volna egy jobbra. Jó volt olvasni, de nem volt lebilincselő, nem volt feszes a szerkezete, unalmas volt a nyomozó. Rejtély szempontjából sem volt hiba, de mégsem mozgatta meg a gondolataimat. Valahogy úgy éreztem, hogy a zseni (legalábbis a híre az) írt egy minden jellegzeteséggel rendelkező krimit rendelésre, hogy meglegyen a napi betevő, de ennyi. Nem annyira kidolgozott, cizellált. Holmes vagy Poirot csak mosolyogna és max Watson és Hasting nyomaiba kulloghatna a főszereplő.

Nagy rajongója vagyok J. D. Carr krimijeinek, és ez is tetszett, ám meg kell mondanom, hogy egy kicsit jobbra számítottam. A történet jó, a nyomozói levezetés úgyszintén, de valahogy az az igazi, álhorrorisztikus elemekkel előhozott borzongás és a nagyon trükkös megoldás ezúttal elmarad, így a műfaj rajongóinak ez csak egyszerű agytorna, és nem ördöngösség rájönni a megoldásra. Inkább olyanoknak ajánlanám, akik most kezdenek ismerkedni a detektívregény műfajával, azzal az ígérettel, hogy ha nem tetszik, van sokkal jobb is… Mr. Carr művei között meg más íróktól is.

Sokkal többet vártam tőle, egy „igazi” angol krimit, de sem a regény atmoszférája, sem a pergő történet, sem a végkifejlet nem nyerte el a tetszésemet. :-(
Valami, valami nagyon fontos – ami Agatha Christie-nél egyértelműen megvan – nála hiányzott.