Életem első John Cure könyve; és itt úgy érzem, hogy meg kell említenem az én hiányosságomat is az író személyével kapcsolatban.
Teljes mértékben megvezetett a név, és abban a hitben voltam, hogy nem magyar nemzetiségű író műve a könyv. Aztán valahogy, valamikor fény derült a valóságra, akkor pedig annak örvendtem, hogy rosszul tudtam a dolgokat, mert sajnos negatív stigmával indul volna az olvasás. – Sajnos ez még mindig él bennem, még mindig nem sikerült ezt eltávolítani a fejemből, de alakulóban van.
A könyv maga nagyon tetszett, vitt magával a történet, teljesen magába tudott szippantani. Abszolút nekem való és az én ízlésemnek megfelelő a tartalom és a megfogalmazás is. Egy pénteki napon kezdtem neki, és majdnem vasárnap sikerült is befejezni… picit átcsúsztam már a hétfőbe, de csak pár perccel. – Lett ez volna korábban is, csak éppen közbe jött némi szociális élet.
Mivel sokáig abban a tudatban voltam, hogy az író nem magyar, így kicsit furcsán hatottak a magyar nevek és Szeged, valamint Kiskunvadkert mint központi helyszín, de nem volt zavaró; valahogy még térben közelebbinek is éreztem a történéseket.
Janka karakterével voltak problémáim… meg ezzel a folyamatos „Léna szívem” résszel. Értem, hogy a kapcsolat közeliségét kívánja éreztetni, de valamiért nekem kicsit furcsán és soknak hatott.
Van tesóm, nekem is no.1. feladat lenne az öcskös előkerítése, de bajba keverni magam, főleg úgy, hogy tudom, a veszélyes helyzetekben leblokkolok… hát így nem mennék az ilyen helyzetek elébe, főleg nem kockáztatva a legjobb barátnőm életét és egészségét.
Léna karaktere igazi harcos és tiszteletet érdemel, a összes olyan pont miatt is, amikor Janka lefagyott, s csak Léna volt képes hasznos cselekedetekre, a humora pedig igazán kellemes.
Tetszett az is, ahogy a nyomozó traumája kiderül. Nem viszi el teljesen a figyelmet és nincs túl részletezve. Pont annyi és úgy van írva, hogy az kellemesen illeszkedik a történetbe.
”– Azt hittem, ilyen csak a filmekben létezik.
– A filmeket és a könyveket az élet írja.”
A boszorkány vonal nagyon érdekelt; iszonyatosan felkeltette az érdeklődésem, hogy mi lesz még az jós álmokat követően… de ez elmaradt és emiatt kicsit olyanná vált számomra, mint egy rettentően finom húsleves, amiből hiányzik a só és a bors. Finom és jó lesz az, de sokkal jobb is lehetett volna. Gondoltam esetleg megnyílik egy további kommunikációs csatorna a szellemvilág felé, esetleg Léna segíti majd Jankát egy másik formában, de ez elmaradt.
Hiányérzetet hagyott na!
Tetszett az is, ahogy be lett hozva a szegedi boszorkányperek téma, de valahol azt éreztem, hogy nem elég a kapcsolódási pont, s annak erőssége a történethez. Kicsit gyengének éreztem.
”A nép nem bírta butasága áldozatára emelni tekintetét.”
Egy ponton komolyan mérges voltam az íróra, mert azt éreztem, hogy lelőtte az elkövető kilétét… ez részben meg is történt, de ügyes és okos csavar azért volt benne, amire azt mondhatom, hogy „na erre nem számítottam!”. Tetszett, akár csak az elkövető motivációja és brutalitása! Ez a vonal valahol azt éreztem kárpótol a kevésnek tartott boszis részért.
Szerettem ezt a könyvet, olvastatta magát és hétvégén, krumpli sütés közben is olvasgattam, de azt az izgalmi szintet, amit az Ania Ahlborn: Vértestvérek kiváltott, azt nem tudta megadni. Csak egy igazán kicsivel maradt alul, amit magam is sajnálok, s ezért is kapott 4 csillagot… de itt a csillagozásnál megemlíteném, hogy egyáltalán nem tartom a könyvet rossznak, csak éppen egy-két hajszállal egy korábbi olvasmány alatt volt.
John Cure további könyveihez meghozta a kedvem, és hamarosan a Hontalan lelkek trilógiára is szeretnék sort keríteni.