The ​Deep 1 csillagozás

Efölött a könyv fölött nehéz napirendi pontra térni. Hazudnék akkor, ha azt írnám, utáltam. Akkor is, ha az ellenkezőjét állítanám. De ugyanekkora hazugság lenne az érdekes, és annak ellentéte is. Ennyire összetett a The Deep.

Ez volt John Crowley első publikált regénye, mely kezdetben egy Rózsák háborúja eseményeit feldolgozó könyvnek íródott, aztán végül Crowley belátta, hogy II. Eduárd király életével több párhuzamot tudna vonni. Maga történet két szálon fut, de egy bolygón játszódik. Először a rejtélyes Látogatót ismerjük meg. Egy nemtelen teremtmény ő, aki a csillagok közül zuhant egy háború sújtotta, középkorra hajazó planétára. A Látogatót egy cél vezérli: eljutni a Leviatán néven ismert, ősi lényhez, aki választ adhat pár kérdésére. Ezek pedig a következők: ki vagyok én? Mit keresek itt? Hol van a teremtőm?

A másik szál az, ami a legtöbb fejtörést okozta. Az ugyanis a háborúval foglalkozik, ami a Vörös és a Fekete frakciók között zajlik. Mindkét csoportnak vannak uralkodói, akiket a trónra kíván juttatni, ezeket pedig olyan bonyolult vérvonalak kötik össze, hogy még Frank Herbert szereplői is megirigyelnék. Az sem segít, hogy (mint az Engine Summerben) mindenkinek beszédes neve van, és minden másnak is, így hol városnak néztem egy szereplőt, hol fordítva. Crowley nem igazán fogja az olvasó kezét, hanem belerúgja a mély vízbe. Már a könyv első ötven oldalán belezavarodhatunk a tucatnyi névbe, és a megállás nélkül pörgő eseményekbe. Ezen a szálon ugyanis tényleg nincs fék, de fogódzkodó sincs. Mindent az olvasónak kell kisilabizálnia, és sok szál akad, ami csak a könyv vége felé nyer majd értelmet. Mindezt úgy, hogy ezek a szereplők gyakrabban szúrják hátba egymást, mint ahányszor levegőt vesznek.

A szálak persze többször is találkoznak, majd válnak szét, de nekem van egy olyan érzésem, mintha Crowley két regényt szeretett volna megírni egyszerre. A Látogató szála lassú, ráérős, több filozófiával, míg a frakciók közti háború pörgős, zavaros és magas a halálozási ráta. A könyvet sokszor akartam a falhoz vágni, de végül inkább végigolvastam. Már nem foglalkoztam azzal, ki kit akar épp elárulni, mert éreztem, hogy abba belezavarodnék. Viszont a Látogató szála lett a legerősebb. Nem olyan brutálisan földhöz csapó érzelemhullám, mint a későbbi Engine Summer vége, de azért itt is elmorzsol az ember néhány könnycseppet.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam a The Deepet, de hogy jó könyv lenne? Hát, még mindig nem tudom. Lehet sosem tudom már meg. Olvasás közben erősen vitatnám a minőségét, de a befejezéssel már teljessé válik a kép. Csak azt sajnálom, hogy a cél elérése messze nem volt annyira élvezetes, mint az általam már olvasott regényénél. Ha nem Crowley írta volna, talán végig sem olvasom.

Azoknak ajánlom, akik szeretik átélni az „ezmivolt” élményt könyvek befejezte után, de mazochistáknak is kitűnő lehet. Meg persze azoknak, akik szeretik a középkort elegyíteni a science fictionnel, és szeretnek sokat agyalni olyan felesleges témákon, mint a létezés értelme. De akkor is olvashatod, ha szeretsz karakterek haláláról és árulásokról olvasni. Ha esetleg az a katasztrófa ért téged, hogy ezt a könyvét olvastad először a szerzőnek, megnyugtatlak, írt jobbat is.