Engine ​Summer 2 csillagozás

Ezt a regényt nem volt egyszerű olvasni. És nem azért, mert a prózáját nehéz lenne követni, vagy mert annyira kesze-kusza lenne az egész. Nem. Azért volt nehéz olvasni, mert minden egyes fejezet hatására mély gondolatok tucatjai jutnak, amelyeket célszerű megemészteni, és csak utána tovahaladni. Az Engine Summer („Géphajtott Nyár”) egy olyan klasszikus, amely éppúgy aktuális és egyedi, mint hajdanán.

A történet főszereplője Rush That Speaks (Rohanó Aki Beszél), egy – a történet elején még – kisfiú, aki egy technológiai kor után játszódó, poszt-apokaliptikus Földön tengeti mindennapjait, ahol a mi jövőnk és jelenünk csupán egy távoli, legendás korszak csupán, tábortűz mellett elregélt mesék tárháza. Vannak saját übermensch képeik, az angyalok képében, akiket sokszor kopasz humanoidokként ábrázolnak, és akik a „felhők feletti városokban” élnek. A fejlett korszak maradványa az önmagát módosított ember, aki a táplálékfelvételre alternatív módokat talált ki. A szaporodást is sikerült máshogy megoldani, de ezt inkább már nem írom le, hogyan. Szpojler lenne. Rush Kis Belaire labirintusszerű városában lakik, ahol az emberek különböző zsinórokba (cord) tömörülve élnek, melyek klánszerű csoportok. Általában az egyén jellemjegyei alapján kerül besorolásra valamelyik zsinegbe. Van hely külön a pletykásoknak, külön az antiszociálisaknak stb. A társadalmukban két megkülönböztetett, a többi fölé emelhető személytípust szoktak elkülöníteni. Az egyik az igazmondók rétege, akik olyan tökéletesre fejlesztették polkorrekt kifejezésmódjukat, hogy senkit sem tudnak megsérteni beszédükkel. A másik pedig a szenteké, akik az igazmondás mesteri elsajátítása mellett óriási élettapasztalatot és világismeretet gyűjtöttek össze. Az igazmondás tudományát aktívan gyakorolja mindenki Kis Blaire-ben, ezért már nagyon régóta nincsenek konfliktusok a közösségben. A pénzt sem használják, csupán a rejtett múlt meséiből ismerik. Rush-t épp a pénz indítja el az úton, amikor szívszerelme, Once a Day (Naponta Egyszer) pénzt ad neki, hogy „megvásárolja”. Once a Day ugyanis elhagyja Kis Blaire-t, hogy csatlakozzon egy törvényen kívüli törzshöz, akik még őrzik a régi világ káros hagyományait, Rush-t pedig arra utasítja, hogy ne kövesse őt. Rush mégis utánamegy, de nem csak vak vágytól fűtve. Ő is szeretne szentté válni, és megismerni a városon túli világot. A regény eddig is nagyon jó irányba ment, de ez az a pont, ahol megkezdődik az igazi szellemi utazás.

Mert az Engine Summer nem egy túlontúl izgalmas regény. A cselekménye ráérős, lassan bontakozik ki, egészen jól megidézve Ray Bradbury mesélőstílusát. John Crowley az említett szerzőhöz hasonlóan nem annyira a technológiát bontja ki, sokkal inkább az emberekről és a világról ír. Persze jóval több SF elemet találhatunk benne Bradbury írásainál, itt ugyanis tiszteletét teszi a génmódosítás, a transzhumanizmus és a kibernetika. Rush ugyanis az utazásai során találkozik az elmúlt jövő több technológiai vívmányával, robotoktól kezdve a mesterségesen létrehozott állatfajokon át a technokrata szuperemberekig. Közben pedig rengeteget tanul hol a mellé szegődött társaitól, hol az őt befogadó törzsektől a fellelt szentekig. Emellett persze folyamatosan jön rá arra, hogy miért is lett olyan a világ, amilyennek megismerte. Az olvasó is Rush szemszögén keresztül csodálkozik rá olyan apróságokra, mint a hosszú tél, az igazmondás tudományának gyakorlati gyengeségei, vagy az állatok és az emberek mély kapcsolata. Sok cica van a könyvben. =) Prózailag amúgy nem olyan összetett: első szám első személyben íródott, Rush-t pedig egy rejtélyes teremtmény faggatja, aki kibernetikus kristályokra rögzíti az előadott történeteket. A fejezeteket itt csiszolatnak hívják, a nagy részeket elvárasztó feliratokon pedig a „1/2/3/4. kristály” feliratot olvashatjuk. A befejezés pedig… nos, John Crowley bemutatja nekünk, hogyan kell abszolút sírógörcsös mindfuck-kal leteríteni az olvasót úgy, hogy közben egyetlen karakter sem hal meg. =)

Mikor befejeztem a könyvet, először is a homlokomra csaptam, majd aztán könnyek között fetrengve kérdeztem a könyvet, hogy „MIÉRT?! Azt. A. Büdös. Mocskos. K*rva. Eget. MIÉRT?! MIÉRT???!!!” Tudjátok, az a fajta befejezés, amire számíthattál volna, amire eddig is voltak utalások, de az író úgy elterelte a figyelmed, hogy közben benyomott egy gyomrost. Amikor már csak pár oldal választ el a könyv végétől, és akkor, ott esik le, mi is fog történni. A szemed pedig elkerekedik, némán rázod a fejed, reménykedve, hogy neeem, ezt csak nem teszi meg, ugye? UGYE?! És akkor jön a lefelé mutató hüvelykujj, a mindent lezáró utolsó sor, te pedig ott törtél apró darabokra, és miközben szidod az író nőági felmenőit, tapsolsz neki, könnyekkel küszködve. És ugyanazt a kérdést teszed fel újra és újra: MIÉRT?!

Az Engine Summer az egyik legjobb SF regény, amit valaha olvastam, hisz habár elég rövid, nagyon tartalmas. Elképesztő brainstormingra késztet, sokszor megható, másutt kellőképpen átgondolt és intelligens. És végig érzelmekkel teli. És úgy gondolom, ilyennek kell lenni egy igazi science fictionnek. Amit nem csak azért olvasol, mert sci-fit akarsz, hanem azért, mert egy nagyon jó regényre vágysz. Igazi irodalomra. Crowley pedig mesterművet alkotott. Igazi tudományos fantasztikus regény ez, a fantasztikus szó minden értelmében.