Túl heavy a metál.
Volt valami a Cherubion által teremtett Worlukban, ami legalább annyira megfogott, mint a Valhalla Ynevében. Világa színes volt, történelme hatalmas, és ellentétben a másik világgal nem habozott belemenni a már-már abszurd dolgokba, a lehetetlen fajokkal és súlyos homályban hagyott eseményekkel, no meg élni a ténnyel, hogy a Káosz-világát valóban a rendszerszintű káosz uralja, de akkora, hogy a Warhammer 40k-t is maga alá temetné.
Ez a vad képzelet szülte a „Fekete lángokat” is, melynek során Worluk egy ekkor még kevésbé ismert részére a mindentől, de még az istenektől is távol eső Ayvar-szigetekre viszi ez író, az olvasót.
Sajnos ekkor még nyoma sincs az Allen Newman-féle Vasemberek összeszedett, egységes ötletének, helyette a történet kurta 288 oldalán úgyszólván „mindent is” ránk akar zúdítani az alkotó, kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul.
Az alaptörténet elsőre jó alapokkal rendelkezik, van benne szex, ármány, testvérgyilkosság, és a fülszöveghez híven egy jókora átok is, hogy nehogy már biztonságban érezze magát az ember, s közben egyfolytában metál zenére fúj a szél, idegkarcoló húrtépéssel dörögnek a villámok, és egyébként is, a három főszereplő gárda egy az egyben olyan, mint egy 1980-as évekbeli power metál zenekar, ami nagyon komoly színpadi jelenléttel nyom le egy teltházas koncertet.
Csakcsakcsakcsakcsakcsak…. és innen indul be csak…
– Az író lényegében kevés felvezetéssel belecsap a brutálmetál gitárszólóba, és berántja a történetbe a moárokat, a dimurani katasztrófát és ha már ott van akkor még egy másik totál izolált kultúrát és egy olyan fajt, akinek az eredete bár kétségtelenül a „Sliders” egyik részéből ered, de önmagában is megérdemelt volna egy saját, önálló kötetet, mert miaf….
Nekem őszintén szólva jól jött, hogy a Káosz Sárkányainak végén lévő világleírást is olvastam, mert valójában csak úgy kerülnek a helyükre a dolgok, ha az ember tudja ki-kivel van és miért fontos az a valami, ami amúgy nem tűnik annak.
Olyannyira, hogy ebbe a nem is fejrázós, de „fejkapkodós” nagykoncertbe végül a történet és maguk a karakterek is belefulladnak.
Szóval van benne erő, mint egy Dimnu Borgir koncertben, ám ezáltal picit specifikussá is válik, és nem vagyok biztos benne, hogy minden rejtett „metál” utalást felismertem, vagy megértettem benne.
Egyszerűen túl sok ez egy ekkora kötethez.
