A ​Káosz Sárkányai (Káosz-ciklus 12.) 84% 48 csillagozás

Az első hét rész volt szerintem a legjobb, de ez is nagyon jó könyv.

Véleményem szerint ez a Káosz-ciklus legkacifántosabb, legösszetettebb darabja. Olyan sűrűn érik egymást az ármánykodások, cselszövések, szarkavarások, hogy csak úgy kapkodtam a fejem, pedig már ismertem a sztorit, mert volt már a kezemben párszor a könyv. Olvasó legyen a talpán, aki képes kibogozni, ki kinek a mije, milyen hatalmat szolgál, és melyiket árulja el. A sorozat többi részéhez képest a cselekmény sokkal kevésbé fókuszál Skandar Graunra. A humor rendben volt, főleg azt a jelenetet imádtam, amikor Arnoldo először találkozik a szedett-vedett (pontosabban csak annak tűnő) csapatával. Viszont az elején ki kellett volna maradnia annak a résznek, amikor Alejka egy élő tyúkot zabál. Az állatkínzástól ugyanis mindig kiráz a hideg. Ezt leszámítva azonban jó regény.

A Függelékben található vázlatos világleírásból pedig megtudhatjuk, hogy Worluk igencsak kegyetlen hely (no nem mintha a Föld nem volna az).

Merőben más ez a könyv, mint az eddig megszokottak. Ez részben jó, részben nem annyira.
A több karakter szemszöge más stílusú mesélést tesz lehetővé, Skandar Graun talán egy fokkal kevésbé főszereplő, mint eddig. Ez néhol zavarossá és unalmassá tette a könyvet off, máshol viszont jól működött, sok a csavar, a karakterek motivációi, amihez kellett ez a verzió. A vége felé kezdtek beindulni a dolgok, akkor már sokkal jobban a kezemben ragadt a könyv. :) Valószínűleg az is közrejátszik, hogy az író stílusa is csiszolódott az évek alatt – részemről meg az, hogy kimaradtak a nem fősodorhoz tartozó történetek, pedig a függeléket olvasva néhány karakter motivációjához nem ártott volna.
spoiler
Ugyanígy sajnálom, hogy a dréneket elhagytuk a Káosz kincse végén… nem tudom, róluk szól-e még valamelyik mellékes, de számomra nagy hiányérzet, hogy itt csak a többi karakter pletykáiból tudjuk, hogy valami történik északon, és az előző kötetben is Roahmyernek voltak utalásai… kár lenne, ha ennyivel kéne megelégedni.

Skandar Graun egyszerű fickót, kit egyszerű élvezetek hajtanak. Ezek között előkelő helyet foglal el az alkohol minden mennyiségben, egy jól átsült birka comb, néhány készséges nőszemély és egy jóféle kocsmai bunyó, ahol sörös kriglivel, széklábbal, csülökcsonttal, vagy éppen puszta ököllel kell rendezni a sorokat.
Miután mindezekből bőven kijutott neki, úgy tervezi, hogy frissen szerzett megszámolhatatlan kincsével és élete asszonyával tiszta lapot nyit, mint szigorú, ám igazságtalan félork családfő és tisztességes naplopó. A világ azonban, mely nem csak Skandar Graunból áll, más elhatározásra jut, és orkunknak kényszerből ismét magára kell vennie az emberi hülyeség terhét, hogy folytathassa vadházasságának sörsavanyú napjait.

Zhíliában zavaros idők járnak. Délre a nomádok, északról a drének közelednek és mind inkább szükségszerű lenne valami komoly eszközt bevetni ellenük. Kicsiny és szervezetlen csapat indul hát meg egy távoli szigetre, ki ki a maga érdekei szerint, hogy segítsék, vagy éppen akadályozzák a Birodalom ügyét.

Alek jóravaló…ork?…. aki gyermeki naivitással és hamisítatlan ork egyszerűséggel szemléli a világot, melynek eddig csupán apró szeletét látta. Most viszont egy félfülű, félőrült, félork társaságában, egypár evezővel a hóna alatt elindul, hogy felfedezze. Erre pedig igazán sem Alek, sem a világ nincs felkészülve.

Tartogatott meglepetéseket a könyv. Itt nem éreztem főszereplőnek Skandar Graunt, inkább csak afféle lényeges mellékszereplő. Persze, a fő sztorijához nagyon is kapcsolódik a történet és nagyon is meghatározó a vége. (Amiről egy másik regényből remélem, hogy megtudok többet. A drén fivérek nagy kedvenceim.) Mégis itt nem ő volt a lényeges szereplő. Ennek megfelelően egyébként a főeseményeknél viszonylag félre is húzódott, bár azért itt-ott ellendített néhány buzogánycsapást :)
Itt legalább volt mágia bőven, néha már kissé sok is. Amúgy kissé krimiszerű ezzel a sok tervvel, ami körül bonyolódik a történet.
Alig várom a következőt ami újraolvasás lesz, de így biztosan kissé másképp fogom látni.

Rendhagyó módon ezt a részét olvastam először a számomra azóta legendássá lett (majd a A Káosz ünnepével önnön legendáját összetört) Káosz-ciklusnak, s ez volt az, amelyik egy életre megszerettette velem a büdös, koszos, igénytelen, bivalyerős, pontos céljaival és motivációival önmaga sem tisztában lévő, szerethető és szórakoztató félorkot, valamint az ő kalandos útjait.
Szerintem ez még bőven méltó része a ciklusnak, színvonalában, sokszínűségében és kalandosságát tekintve egyaránt.

Skandi kezd visszatérni régi önmagához. Újdonság a korábbi kötetekhez képest, hogy több szereplő szemszögéből írja le a történetet. Megfelelő mennyiségű a humor (gondolok itt a félpárevezős diadalmas óriássáskára), a vér (meg a zombik) és a (krimisre vett) megoldandó rejtélyek mennyisége. Külön öröm volt, hogy a Worluk Káosz világáról rengeteg információval elhalmozott a szerző a függelékben (na meg végre megtudtam, milyen sorrendben kellett volna olvasnom a Káosz-regényeket, hogy minden szereplőt megértsek).

A Káosz Kincse folytatása, ezúttal azonban Skandar Graun csak mellékszereplő, inkább egy több narrátoros kalandregényt olvashatunk. Arra mindenki készüljön fel, hogy ez nem olyan könnyű olvasmány, mert összetett a cselekmény és nagyon figyelni kell, hogy most akkor mi is történik.

Itt már kevésbé sötét a hangulat mint az előző Káosz-regényekben, sokkal inkább a humorosabb vonalra gyúr rá az író, de ez nem baj. Nagyon jó könyv ez is.