A ​Yan játékmesterei 76% 36 csillagozás

John Brunner a „lélektani” SF írók azon csapatához (New Wave) tartozott, akik közül nálunk leginkább csak Philip K Dicket szokás ismerni. Pedig ő volt az egyik legelső angolszász – akkoriban – kortárs író, akit az a megtiszteltetés ért, hogy megjelenhetett a Kozmosz sorozatban.

A történetben két olyan kultúrát ismerhetünk meg, amely látszólag elérte, amit csak elérhetett. Az emberiség békében és jólétben utazgat a csillagok között (teleportálással!), míg a yan népéről úgy hírlik, hogy már évezredekkel ezelőtt megértette saját korlátait, és azóta elégedetten éldegél e korlátok között. Nem nehéz azonban felismerni az egyenlőtlenséget, mintha az emberek valamiféle kedélyes, senkinek nem ártó gyarmattartókként lennének jelen a bolygón. Bár nincs mögötte ártó szándék, a mentalitásuk nem igazán szimpatikus. Kulturális szempontból pedig mindkét faj vegetál, hiányzik belőlük a kreativitás és a kiemelkedő művészi érzék. Kivéve persze egyetlen embert, akinek a művészete egész bolygókat képes felrázni a tespedésből. Ő viszont sosem tudja – és nem is törődik vele – mekkora változások következnek be mindenütt, ahol megfordul.

Az első 180 oldal ilyen és hasonló kérdések körül forog: a kultúra értelme, fejlődése, a művészetek hatása és hasonlók. Az utolsó 60 viszont egy egészen durva váltással összeesküvéseket leplez le, szabályos hard SF kontextusba helyezi a Yan rejtélyét, és még egy kevés, igencsak látványos akciót is megenged magának. Ezen a ponton úgy éreztem, hogy van itt két, egyaránt remek történet, de nem biztos, hogy érdemes volt összegyúrni őket. A könyv lezárása azonban meggyőzött róla, hogy – még ha egy ponton döccent is egy látványosat – valójában sosem hagyta el az eredeti kérdéskört.

(Néhány szó a könyv végében megjelent kritikáról is: örültem, hogy a cikk bevezetője rámutatott a SF társadalomábrázolás fontosságára, de aztán a doktor úr érvelése hasonlóan szakbarbár irányt vett, mint azon kritikusoké szokott, akik csak a „kemény” tudományokat látják meg egy sci-fiben. Egyrészt „megbocsátható tévútnak” nevezi a kultúra és a biológia összekapcsolását, pedig ez logikus kiterjesztése az emberi világra érvényes problémakörnek, ha két különböző értelmes fajról beszélünk. Másrészt amikor kijelenti, hogy a regény pszichológiai és szociológiai meglátásai „bizonyosan öntudatlanok” a szerző részéről, akkor bebizonyítja, hogy fogalma sincs az angolszász fantasztikumról, amely a 70-es években már nagyon is tudatosan foglalkozott az emberi gondolkodás témájával.)

Sokáig azt hittem, hogy afféle konkvisztádor történet lesz… vagy valami multikulturális beteljesülés. Mert valaminek lennie kell. Olyan nincs, hogy a Yan-beliek és a Yan-on élő földi emberek, mint a víz meg az olaj eléljenek egymás mellett… akkor miről szólna a regény?

Az esély mondhatni ugyanakkora, ha két kultúra összetalálkozik, hogy vagy az egyik magába, maga alá gyűri a másikat, vagy keverednek. Az mondjuk gyanús volt, hogy az emberek és az emberekre sokban hasonlító mégis eltérő biológiájú Yan-beliek közötti kapcsolat (igen a szexuális kapcsolatról van szó) mindössze két(!) párra korlátozódik, és az egyikben a nő a másikban a férfi a földi ember. Ráadásul ezek a párok megoszlanak a földiek és a Yan-beliek kolóniái közt…. mintha valaki figyelne valakit.

Bevallom, engem a regény első fele, az idegen bolygó és lakói bemutatása annyira nem kötött le, a műfajban a társadalmi problémákat szeretem, és itt úgy tűnt, hogy olyan nem lesz… Ez egyetlen remény, hogy a bolygóra az elején érkező két földi, az illuzionista és a kábítószer-kutató közül valamelyik megkavar mindent.

Tulajdonképpen bejött, az egyikük tényleg megkavarta, és ami a kavarás nyomán felbukkant a mélyből az meglepett…

@Noro-val ellentétben én nem voltam maradéktalanul elégedett ezzel a regénnyel.
Tény, hogy Brunner nagyon érdekes témákat vet fel (mint a civilizációk egymásra hatása), és emberi közelségben mutatja be az idegen Yan kultúráját (olyan újhullámos elemekkel, mint a drogok és a szex). Ráadásul a művészet céljainak boncolgatásával Chart alakja nem csak az események katalizátora, de egy kifejezetten elgondolkodtató figura.
Ugyanakkor engem zavart, hogy a lassan folydogáló, „kisvárosi” környezetben és szereplőkkel operáló cselekmény a kötet utolsó negyedében hirtelen éles fordulatot vett, és Brunner számomra túl gyorsan, kellő magyarázatok nélkül vitte végig az eseményeket. El tudtam volna viselni, ha szakít ezzel a rövid elbeszélésmóddal (eredetileg magazinban jelent meg, valószínű ez is közrejátszott a dologban), ahol nem az olvasó jön rá a dolgokra, hanem néhány szereplő mondja el, amit tudnunk kell, és ehelyett kapunk még 30-50 oldal pluszt. Viszont ennek ellenére is kellemes olvasmány volt, meglepően érdekes gondolatokkal.
http://acelpatkany.blogspot.hu/2015/08/a-yan-jatekmeste…

Ez a könyv tökéletes példája annak, hogy milyen veszélyes, ha valakit (valakiket, egy fajt, egy kultúrát) csak a saját (személyes, kultúrális, faji) szűrőinken keresztül nézve vagyunk hajlandóak megítélni. Nagyon könnyű ugyanis lenézni, vagy felmagasztalni valakit (személyt, fajt, kultúrát) úgy, hogy meg sem próbáljuk igazán megérteni a mozgatórugóit.
Másrészt azt is nagyon szépen bemutatja a könyv, hogy a művészet tapasztalatokat feldolgozó funkciója, és hegyeket megmozgató ereje egyetemes.
A történet sajnos elég lassan indult, és kb a kötet kétharmadáig nem is változott a tempó, aztán viszont túlságosan felgyorsulnak az események. Kicsit kiegyensúlyozottabb történetmeséléssel, és jobban bemutatott szereplőkkel még érdekesebbé lehetett volna tenni a két faj találkozásának elmesélését.

Eltérő életformák végzetes kommunikációja, avagy a „Solaris” angol változata. Ami a látszólagos béke mögött van, avagy a hamu még nem kialudt tűz. Avagy: P. K. Dick, A. C. Clarke és Lem turmixa.

Egyébként meg minden más, a szokásos paranoiám miatt a blogomon.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2023/11/14/john_brunner…

A nagy fináléig szinte egyre csak lassult a történet, legalábbis érzésem szerint, már azon filozofálgattam olvasás közben, hogy mennyivel másabb is a könyv, mint a mozi. A vetítőgép vagy a képernyők előtt talán fel se tűnik, ha kicsit megpisszen az ember, aztán, ha a drámai zene felharsan majd bekapcsolódik. Valahogy úgy sikerült a szövegben tálalni azokat a végtelenül érdekes kérdéseket, hogy akkor milyen is ez az értelmes nem-emberi faj, és a környezete, ahol létrejött, és hogyan is jöhetne létre a kapcsolat, pláne a párbeszéd, sőt kevert testiség, hogy azok mind belefulladtak a technikai leírásokba, kár pedig…A végkifejlet pörgése kárpótolt félig meddig.

Bizony, hoppá. Ez egy nagyon jó könyv.
Kb. 10 éve állt érintetlenül a polcomon egyébként – mit tesz egy jó borító? Köszönöm, Moly nevű szuperorganizmus, hogy eszembe juttattad!

Meglepően jó könyv volt, az „epic” szót használnám rá legszívesebben, minden megvan benne egy nem túl mély, de nem is ponyva, elgondolkodtató sci-fi könyvhöz , mindemellett elég rövid, szóval intenzív élményt nyújt. A világot remekül bemutatja az író, olvasás közben a képzeletem tovább- és továbbszőtte. Semmi igazán nagy újítás nincs az ötletek szintjén ebben az univerzumban, mégis kellően érdekes ahhoz, hogy lekösse az olvasót
A borítóval alapvetően nincs semmi bajom, de nem sok köze van a történethez (pedig látom, hogy a festő próbálta ezt a hatást kelteni), ráadásul nem túl vonzó, én is nehezen kezdtem bele, félve, hogy ponyva lesz. Mindenesetre ha valaki megtalálja, akkor érdemes átfutni rajta, szerintem nem fog csalódni.
+: John Brunner külföldön elismert scifi írónak számít, Magyarországon tudtommal csak két könyvét adták ki, de egyes művei a scifi panteonjában helyezkednek el, nem is jogtalanul.

Érdekes szociológiai sci-fi, hozzáillő karakterekkel és csattanós végkifejlettel.

Többet is ki lehetett volna hozni az eredeti ötletből, számomra elég kusza és érthetetlen volt amúgy. Zavaró volt továbbá a forma, sok helyen nem volt szétválasztva a szöveg, ha helyszínváltás volt, vagy sokszor nem volt gondolatjellel megjelölve, ha valaki gondolkozott.