A ​csíkos pizsamás fiú 83% 600 csillagozás

Szinte egész végig idegesítőnek tartottam főszereplőnket. Zavart, hogy ennek a kilenc éves kisfiúnak csupán az volt a problémája, hogy már nem öt-, hanem háromszintes házban kell élniük, hogy egy ideig nem láthatja a „legjobb barátait”, kiknek nevét meglehetősen rövid idő alatt el is felejtette…
Viszont tulajdonképpen egy gazdag családban nevelkedő kiskölyöktől ezt még tolerálni is lehet.
Sajnos kárörvendőségem miatt azt kívántam, bárcsak Bruno megtapasztalná saját bőrén, még ha csak egy kis időre is, mi is a sorsuk a kerítés túloldalán élő csíkos pizsamás embereknek.
Aztán szépen lassan elértem az utolsó fejezethez. Nem erre számítottam, és nem ezért fohászkodtam. Kegyetlen, szomorú és szívbemarkoló befejezést kaptam.

„– Mi nem vagyunk zsidók?
Gretel úgy eltátotta a száját, mintha pofon ütötték volna.
– Dehogy! Mi biztosan nem vagyunk azok. Eszedbe ne jusson ilyesmit mondani!
– Miért, mi mik vagyunk?
– Mi… – kezdte Gretel, de itt megállt, hogy gondolkodjék. – Mi – mondta még egyszer, de még mindig nem volt benne biztos, mi a válasz erre a kérdésre. – Mi nem vagyunk zsidók – jelentette ki végül.
– Ezt már hallottam. Azt kérdeztem, hogy ha nem vagyunk zsidók, akkor mik vagyunk.
– Az… ellentétük. Igen. Az ellentétük vagyunk.”

Alattomos és kegyetlen egy könyv volt ez. Olyan lassan, olyan apró léptekkel kúszott be a bőröm alá, hogy először fel sem fogtam, mi történik velem, aztán körülbelül a felénél járva már éreztem, hogy kezdek viszketni tőle, és néha-néha ég a szemem, a végén pedig… istenem! Annyira szeretném kilökni magamból és elfelejteni, meg nem történtté tenni! És megtalálni a miérteket, visszaforgatni az időt, megváltoztatni a történelmet! Egyszerűen felfoghatatlan az egész, pedig már lassan 100 év is eltelt…

Tudom, hogy nem illik egy ilyen könyvre (pláne egy ilyen befejezés után) azt mondani, hogy csodás, de a maga nemében ez igenis az volt. Olvassátok!

Auschwitz a kerítés másik oldaláról gyermekszemszögből. Döbbenetes. Egy katona apa, akire felfigyel a Führer, bár az új, táborparancsnoki pozíció mintha büntetés lenne, nem pedig kitüntetés de hát a Führernek nem lehet nemet mondani. Egy mindenbe beletörődő, a cherry-t gyógyszerként meglehetősen sűrűn fogyasztó anya. Egy Reménytelen Eset nővér. És a kilencéves Bruno, aki szerintem nem volt buta, csak egy kisfiú, aki látott dolgokat, amiket nem értett, aki kíváncsi volt, hogy milyen lehet a magas drótkerítés mögött, ahol a csíkos pizsamás emberek élnek, és aki az utolsó felfedezőútjáról soha nem tért haza. Bruno nagy kalandja könnyeket csalt a szemembe, és csak egyetlen kérdést tudtam feltenni utána: Miért kellett ennek megtörténnie?

Mi hát a különbség? – töprengett. És ki dönti el, hogy kik viseljenek csíkos pizsamát és kik uniformist?

Sajnálom, viszont elég gyenge egy könyv. Pedig ebből a történetből mennyi mindent kilehetett volna jobban hozni! Kár érte…

Főszereplőnk, Bruno, akinek az apja egy német haláltábor vezetője, tényleg nem tudja mit jelent az a szó, hogy: zsidó? Muszáj volt őt ennyire butának leírni? Nagyon idegesítő volt végig a „gyerekességével” és a nagy tudatlanságával. Oké, nem kell, hogy mindent tudjon kilenc évesen, de azért ne legyünk már naívak…
Gretel, na hát ő sem volt egy leányálom, főleg Kotler hadnaggyal karöltve.

Árva porszem a zsidó világban, szívből jövő csodálattal és mosollyal az arcán. Shmuel, az én kicsikém.

A regény vége nem ad hatalmas csattanót, de garantálom, hogy sírni fogsz. Még mindig felfoghatatlan, hogy régen milyen diktatúra volt, rémes vezetőkkel és tettekkel. Nem lehetett volna simán békénhagyni a másik területét, gazdaságát, törvényeit, emberségét és tovább lépni? Mit tesz a hatalom, csak felszítja a tüzet és az éhséget. Szörnyű.

– Van úgy, hogy néha meg kell tennünk bizonyos dolgokat, mert nincs más választásunk…

Ismét új nézőpontból tapasztalhattam meg a poklot. Most 2 kisfiú különös barátsága állt a történet középpontjában, 2 külön világ képviseletében. Egyik sem érti, érzi át a másik problémáját, bánatát és félelmeit, mégis gyönyörű kapocs tartja össze őket. Nem hittem volna, hogy ilyen véget ér számukra ez a történet és megdöbbentő, hogy némelyik embernek szörnyű tragédia kell, hogy ráébredjen a valóságra.

A film, talán vizuális hatásai miatt, jobban tetszett, de ha nem lett volna ez a könyv, nem menne a film sem. Van, ami a könyvben sokkal jobban ki van bontva, pl. Brunó sokkal gyerekesebb, sokkal kisfiúsabb, sokkal butuskább. Jobban tetszett a könyvben, hogy levágják a haját, bár ugye a film és a könyv vége időben máshová helyeződik. Nagyon utáltam Brunóban, hogy mindig megette az ételek nagy részét, rendben hogy kisfiú, de láthatta, mennyire éhezik a barátja. A könyv olvasása közben végig a szemem előtt pörgette a filmet. A filmbeli helyszín is sokkal jobb volt, nehezen tudtam elképzelni, hogy a parancsnok a családját közvetlenül a kerítés mellé épült házban költözteti, rálátással a táborra. A filmbeli kisebb, erdőn túli tábor sokkal jobb választás volt. A nővére is jobban tetszett a filmben, ahogy már elvakult Hitlerjugendként viselkedik. Hiányoltam a könyvből a propagandafilm és a későbbi valóság összehasonlítását a kisfiú szemszögéből, feleslegesnek éreztem viszont az anya és a hadnagy kapcsolatára utaló sorokat. Tetszett, hogy a nagymama nézőpontja sokkal nagyobb szerepet kapott a könyvben. A vég pedig mindenképpen a film felé dönti a mérleg nyelvét, hiszen ott azonnali a szülők megvilágosodása, hogy mi történt. Összességében szerintem egy gyönyörű történet. Egy német, barátságra vágyó kisfiú, aki barátjában nem holmi téveszméket lát, nem zsidóságát, csupán azt, ami: egy másik kisfiút, aki szeretetre és barátságra vágyik.

Szívszorító holokauszt-történet!

Ebben a történetben egy német kisfiú szemszögéből, akinek az apja vezeti az auschwitzi haláltábort. Brúnó mit sem tud a körülötte történő eseményekről, egyrészt a kora miatt, de főleg, mert a családja eltitkol előle mindent. Csupán szórakozást, barátokat keres a környéken és pont egy kerítés mögötti zsidó kisfiúval hozza össze a véletlen. Igazából még azt a szót sem ismeri, hogy „zsidó”, azt sem tudja, miért van a kis barátja kerítés mögött vagy miért a csíkos ruha rajta, vagy miért olyan soványka. Gyötri a kíváncsiság és senkivel sem tud igazán nyíltan beszélni.

A történet végét abszolút sejteni lehet az első néhány oldal után, mégis olvastatja magát a könyv! A végkimenetel majdnem az is lesz, ahogy én azt előre elgondoltam…igazából az apa döbbenete a végén az, ami akár kijózanítható is lehetne.

Ezt a kisregényt például ajánlanám iskolába, de csak a felsőbb osztályokba, mivel azért feldolgoznivaló akad a történetben bőven és nem is nagy terjedelmű.

U.i.: megnéztem a könyv alapján készült filmet, szuper! Van olyan jó, mint a könyv, ami ritka dolog! Bár szívfacsaró, de érdemes megnézni!

Olyan ember vagyok, aki hisz a karmában, és próbál jót cselekedni, jól dönteni… A történet a maga hatásvadász stílusában rávilágít arra, hogy aki rosszat tesz, rosszul jár. spoiler

Az a helyzet, hogy Bruno sem került közel a szívemhez*, mert nem gondolom cukinak vagy bájosnak a naivitását és a vakságát a valóságra. El sem tudom képzelni, hogy hogyan hiheti valaki egy „Szerbuc”-cal egyenértékűnek a „Heil Hitler!”-t. Már a könyv legelején pislogtam, amikor nem tudta, hogy mit csinál az apja, mitől fontos ember?! -.-"

*Szóóóóóval… Rémesen bosszantó Bruno tudatlansága, amiből talán túl sokat is kapunk azoknál a részeknél, ahol „elvan a gyerek magában”. A buta meglátásaitól, a maga kis igazságaitól néha legszívesebben megfejeltem volna a falat… Nem szeretem kiszakítani a gyerekeket az álomvilágukból – Tőlem még senki nem tudta meg, hogy mi a helyzet a Fogtündérrel vagy a Mikulással! –, de ezt a gyereket addig ráztam volna, amíg a helyére nem kerülnek a náci, holokauszt, Hitler, zsidó, gulag / munkatábor, Hitlerjugend és hasonló szavak a buksijában.

Ütős, megrázó sztori, aminek egész jó az alapötlete, de abszolút nem az én világom…

Bővebben a blogon:
https://hagyjatokolvasok.blogspot.com/2019/06/a-csikos-…

Nehéz. Nagyon nehéz összeszedni a gondolataimat és egy épkézláb értékelést írni erről a könyvről. Rettentően megrázó, megindító, különleges olvasmány, amelyet szívesen tennék kötelezővé mindenki számára (igen, tudom, hogy bizonyos iskolákban már az), úgy vélem elolvasása után az ember kifújja a levegőt, és megköszöni, hogy nem abba a világba született.
Levontam két csillagot, mert a szereplők és a fogalmazásmód néha kifejezetten idegesített, de maga az ötlet egyedi és rendhagyó.

Érdekes az utolsó mondat: „Persze mindez nagyon régen történt, és soha nem ismétlődhet meg.
A mi korunkban biztosan nem.”

Talán az író fohásza lenne ez? Őszintén reméli, hogy ilyen mértékű kegyetlenség már nem történhet meg? Nos, én is szívből remélem. Senkinek nem szabadna ilyen borzalmakat átélnie.

„Persze mindez nagyon régen történt, és soha nem ismétlődhet meg. A mi korunkban biztos nem.”

Ez a könyv sokkoló, brutális és borzalmas. Egyszer már olvastam, és bár nagyon nagy hatással volt rám, évekig ránézni se bírtam, de most egy kihívás miatt újra elővettem. A filmet még nem volt erőm megnézni, már évek óta halogatom azt is. Azt hittem, tudok majd róla egy épkézláb értékelést írni, de azt hiszem, nem fog sikerülni. A legmegrázóbbá számomra az tette, hogy olyan egyszerűséggel és naivitással meséli el a történetet, ami mellett képtelen vagyok csak úgy elmenni. Haladgat az esemény, egy kisfiú viszonylag eseménytelen mindennapjait mutatja be. De szép lassan a háttérben az auschwitzi haláltáborban történt szörnyűségek bontakoznak ki. Az író apránként elénk tárja a brutális valóságot, majd pedig a végével földbe tipor.