A ​tenger 97 csillagozás

John Banville: A tenger John Banville: A tenger

Max ​Morden művészettörténész hosszú évtizedek után nem csak az őt ért veszteség és gyász elől menekülve tér vissza a tengerparti kis ír faluba, ahol gyermekként töltött egy szünidőt, de úgy érzi, itt az ideje a régi, egész jövőjét meghatározó tragédiával való szembenézésnek is. Azon a nyáron a különcnek számító Grace család mintha egy másik világból csöppent volna bele az üdülőfaluba álomittas ürességbe. Max számára a házaspár és a vele egyidős tízéves ikrek olyanok voltak, mint az istenek, és őt csakhamar beszippantotta különös életük, amely egyszerre volt csábító és felkavaró. A felesége közeli halálából fakadó fájdalom feldolgozása most összemosódik a gyermekkor, a távoli múlt emlékeinek felidézésével, és az egykori kamasz reflexiói különös módon keverednek az elmúlás közelségétől megrettent férfi szorongásaival.
John Banville érzékenységgel megformált szereplői és hangulatai – s nem utolsósorban finom öniróniája – teszik felejthetetlen olvasmányélménnyé ezt a… (tovább)

Eredeti mű: John Banville: The Sea

Eredeti megjelenés éve: 2005

>!
Geopen, Budapest, 2016
224 oldal · ISBN: 9786155724022 · Fordította: Pordán Ferenc
>!
Geopen, Budapest, 2016
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155331510 · Fordította: Pordán Ferenc
>!
Geopen, Budapest, 2009
222 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639765665 · Fordította: Pordán Ferenc

Enciklopédia 6


Kedvencelte 12

Most olvassa 4

Várólistára tette 137

Kívánságlistára tette 91

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
John Banville: A tenger

Az elbeszélő megözvegyülvén visszatér egy gyermekkori emlék színhelyére, és felidézi egykori találkozását a Grace-családdal, akik kiszámíthatatlanok és lenyűgözőek voltak, akár egy kupac görög isten. Banville mesteri prózája két idő, két életkor és két tragédia egymásra montírozása egyazon helyszínen – az egyik legszebb szöveg a gyászról, önáltatás és őszinteség viszonyáról, és a megkésett feloldozásról, amivel valaha is találkoztam. Halk, lágy írás, de ezt a hatást nem a minimalizmus eszközeivel (eszköztelenségeivel?) éri el, sőt, ami azt illeti: Banville megdöbbentően sok eredeti jelzővel és összetett képekkel dolgozik. A dolgoknak nála színe és szaga van (néha pedig a szagnak is színe), de leginkább a fénynek van kulcsszerepe: fénylenek az autók, a fák, a víz, a padlón pedig (mint szőnyeg) terül el az ablak fénynégyzete – miközben múlunk el csendesen. A halkság érzetét pedig alighanem a regényben folyton jelen lévő tenger (elképzelt) képe kelti bennünk: a horizontig nyúló víz látványa, ami végtelennek tűnik, mint az idő, amiben immár egyedül állunk.

3 hozzászólás
>!
n P
John Banville: A tenger

Nagyon sokáig, hosszan, várt csendességben olvastam, Nem volt sok ilyen pillanatom mostanában. Szépen szól a veszteségről, az elmúlásról. De szól az emlékek megszületéséről, újraéléséről is. Minden ember egy történet és minden történetben ott az ember. Találjuk meg. Én úgy képzelném (ha lenne bátorságom elképzelni azt, amit nincs), hogy, igen, egy tenger kéne majd, a végtelenségével. A partján lennék. Vannak, lesznek befejezetlen mondatai(m)nk.

1 hozzászólás
>!
blueisthenewpink SP
John Banville: A tenger

Nyughatatlan, fázós, szürke hullámzás. Jobb lett volna angolul olvasni, mert a túl sok jelzőt magyarul nehezebben viselem. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy némelyik mondat szép volt vagy giccses, annyira a határán mozgott, és ott is maradt, folyamatos billegésben.

Nagyon tetszett az emlékezés, az arra való szüntelen reflektálás is. Nem hibátlanul idézi fel a múltat, kerek egész, mozdíthatatlan történetekben, elejétől végéig mesélve, hanem egyrészt ugrál, másrészt lazán áthúz egy felépített képet azzal, hogy ez mégsem lehetett akkor, mert XY ott volt, vagy például egyszer csak átkerülünk egy másik szobába, mert úgy gondolja, talán mégis ott történt, amit éppen mesél.

A valóságra nagyon is hasonlító, nem tévedhetetlen emlékezés közben a gyász fázisai is megjelennek: a veszteség tompa ürességéből váratlan, egy-egy mondatos kitöréssel (a düh és az alkudozás), korábban nem kimondott szóval (tagadás: „ahol nem vagyok sem élő, sem az a másik dolog”), spoiler depresszióval, és előrevetített várható belenyugvással.

A végén spoiler azt hiszem, jobban szeretem, ha rám van bízva, hogy értem-e, amit a sorok között/mögött már elmondott nekem.

Végigkísérte az olvasást ez a kettős élmény, hogy egyes részei, megoldásai nagyon tetszettek, mások inkább kicsit bosszantottak. Azt gondolom, jobban tudtam volna szeretni ezt a könyvet eredetiben, de még ebben sem vagyok biztos.

>!
Amadea
John Banville: A tenger

Miután kemény két, magyarul megjelent regényét elolvastam, szilárd biztonsággal kijelentem, hogy szeretem Banville-t, ill. a tűnődő, plasztikus metaforákkal-hasonlatokkal és látszólag felesleges részletekkel megtűzdelt stílusát.
A történet – akárcsak a Végtelenekben – ismét lassan, komótosan hullámzik tova, és tulajdonképpen nem történik benne semmi; a főszereplő, Max Morden a felesége halálát követően a gyász és az egzisztenciális válság kettős fojtásában szenved, amit úgy szeretne orvosolni, hogy elutazik egy gyerekkori nyaralás üdülőfalujába. Ahogy az ún. „nyaralásregényeknél” (A katicák éve, Áldott gyermek stb.) megszokott, múlt és jelen összefonódik, a régi tragédiák, elhallgatott és elhantolt titkok, érzések kihatással vannak a szereplők későbbi életére. Banville-nél ez nem látványos folyamat, maga a csattanó és a feloldás – már ha annak lehet nevezni – sem csillogó tűzijáték; végig melankolikus, kesergő Max világa, és nem egyszer ellenszenves gondolatokat oszt meg velünk. Nem egy izgalmas regény, de remekül ábrázolja a szereplőket és a köztük feszülő, ellentmondásokkal teli viszonyokat. Továbbá, ha belegondolunk, kevés embertársunk fejébe lenne izgalmas beköltözni.
Szerettem ezt az őszi színekben játszó, borongós hangulatú történetet, azt, ahogy összefonódik Banville szinte látomásos, gyönyörű prózájával. Nem a leírásai szépek, hanem az egész szövegtest, minden mondatot átsző a költőiség, a Hattyútolvajok jutott róla eszembe. Olyan volt, mint egy szomorúfűz halkan susogó ágai alatt heverni és hallgatni a partnak csapódó hullámokat.

>!
Dominik_Blasir
John Banville: A tenger

Lassan haladó, szomorú történet A tenger: ezt a könyvet nem a váratlan fordulataiért (pedig még az is van benne), nem az izgalmas cselekményéért fogod megszeretni. Ez a nyugalom, a szeles, északi nyarak regénye, a végtelenben visszhangzó fájdalomé. A csendes leírásoké, az óvatos mondatoké, amik mégis annyi szépséget tartogatnak, hogy újra és újra elolvasod őket, még ha közben újra és újra ki is tépik a szíved. Elképzelni sem tudnék csodálatosabb könyvet, ami megnyithatja az idén 20 éves Geopen Kiadó „születésnapi” szépirodalmi válogatását, mint John Banville Man Booker-díjas alkotása. Sokáig veled marad, szinte kedved lenne újra elolvasni, hogy jobban figyelj a mondatokra, hogy még egyszer átéld a szomorúságot és bánatot, ami benne lakozik. Mert a fájdalom alján, ha már nincs tovább csúszni, vár rád valami más is. Közhelyes lenne azt mondanom, hogy a remény, és talán nincs is így. De valami, amiért megéri mindezt átélni. És amíg el nem jutsz odáig, csak állsz a tengerparton, hallod a morajlást, és belül sírsz.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-06-04+…

1 hozzászólás
>!
pat P
John Banville: A tenger

Végül is, ez a szépséges, ám kissé erőtlen, elmosódó próza igen kiválóan visszaadja úgy az északi tengerpartok hűvös, szeles nyarainak hangulatát, mint a saját életébe hajlott koráig sem beletaláló, veszteségei elől hol asszonyhoz, hol italhoz menekülő ember életét és elmúlását.
Bizonyos, inkább technikai szempontból talán az egyik legjobban megírt regény, amit valaha olvastam – a szépséges nyelvezetét már említettem, a három idősík kezelése egyszerűen mesteri, meg az is, hogy épp a történet tökéletes kiszámíthatóságával kelt az olvasóban alig kibírható, várakozós feszültséget.
Kár, hogy nagyon stílusnehéznek* éreztem a szöveget, történetileg szerintem jóval kevésbé működött, a főszereplőt nagyon ritmikusan tudtam volna ütni minden életszakaszában, a befejezés szerintem rém hatásvadász volt, szóval minden elmondható pozitívum ellenére sem az én könyvem ez.**

*Az olyan, mint a fejnehéz, na.
** Hanem @Nita_Könyvgalaxis-é. Köszönöm az utólagos hozzájárulást az olvasáshoz! :)

2 hozzászólás
>!
Equimanthorn
John Banville: A tenger

“Az, hogy itt vagyok, csak arra jó, hogy ne legyek sehol sem.” Talán ezzel lehetne legjobban megfogni az alaphelyzet, és szükség is van kapaszkodókra, mert a könyv nem sokat ad. A sorok lassú, hömpölygő sodrása valóban a tengerre emlékeztet, de pont ettől a határtalan érzettől válik igazán nehézkessé a történetre való fókuszálás. Párszor bele is aludtam, sőt, a közepe táján már annyira elvesztettem az érdeklődésemet, hogy komolyan fontolóra vettem a félbehagyást. John Banville egyszerűen túl szépen ír, ezernyi hasonlatba csomagolva a megrázó eseményeket, inkább csak mélázgat rajtuk, ezért én sem éreztem, hogy a húsomba vág. Olyan személy mutatkozott itt meg, aki az intellektusával, költőiségével tartja távol magát a világ valóságától, aki nem igazán érti, hogy mit érez, de nagyon is tisztában van azzal, hogy mit gondol arról, amit érez. (Remélem ez így érthető volt). A finom önirónia pedig inkább tetszett önáltatásnak, mint őszinteségnek, mintha kényszeresen igyekezett volna esendőséget felmutatni. Mindenesetre a végén, azér' becsületből mégsem adtam fel, pozitív csalódás ért, amiért érdemes elolvasni. Elfogadom, hogy tudatosan akart így végigvezetni ezen a “jelenetős semmiség”-en, de továbbra sem vagyok biztos benne, hogy ez a szerkezeti forma volt e a legmegfelelőbb.

“és követtem őt az épület belsejébe, miközben úgy éreztem, mintha csak a tengerbe gázolnék be, egyre beljebb és beljebb.”

1 hozzászólás
>!
fülcimpa
John Banville: A tenger

Öööö, hogy kell az ilyet mondani, vagy írni…. nem is tudom kategória. Olykor azt éreztem, hogy ettől szebb mondatokat az életben nem olvastam, aztán meg rám tört az unalom. Végtelenül lassúnak éreztem, de az egész könyv erénye a filmszerűség, a beleélés lehetősége, hiszen ott vagyunk mi is a tengerparton, a vízben, nedves testünkre tapad a homok, és átéljük kamaszkori kezdetleges vágyainkat, az érintéseket, emlékeket.
Gyászolni vacak érzés. Elmenni újra a feledésbe merülő de lélekben igazán soha el nem múló helyszínre, még vacakabb. Feloldás. Van, vagy nincs? Szerencsés az, akinek megadatik.

>!
Csabi P
John Banville: A tenger

JB kétségkívül remek tollú író, élvezet olvasni a mondatait (és még a fordítás is megállja a helyét). Hogy mégsem aratott egyöntetű sikert azok között, akik itt előttem véleményezték, annak talán legfőbb oka, hogy nem igazán fiataloknak szól a regény. Legfőbb témája az elmúlás, ami ötven alatt ritkán foglalkoztatja az embert, vagy legalább is próbálja kerülni a dolgot. Szóval egy kicsit ilyen szemmel kell olvasni a regényt.

2 hozzászólás
>!
postmodjane
John Banville: A tenger

Gyönyörűen folynak a szövegmondatok. Rengeteg a megjelenített érzelmi árnyalat, akárcsak egy impresszionista festményen. Mily mélabúval teli, mily kétségbeejtő olvasni ezt a regényt huszonévesen…. mennyivel kétségbeejtőbb lesz / lenne később….Jobban belegondolva semmivel sem. Mily egyszerű a téma pedig, mily hétköznapi…. az öregség, a halál, ha akarjuk, ha nem tapasztalás tárgya lesz az életünk során…. Minél hamarabb érezzük, hogy az élet törékeny, megismételhetetlenek a napjaink, a pillanatok, annál hamarabb lehetünk tudatosabbak, becsülhetjük meg jobban, hogy van egészségünk, szerettünk. Hiszen a munkát, az eredményeiket ugyanúgy nem vihetjük a sírba, mint a tárgyakat….. az emlékeink, ha „elkezdünk élni” viszont ott maradnak.
Persze maga a regény az emlékezést állítja a középpontba, a halott feleséget, annak utolsó 12 hónapját, a küzdelmet, hogy el tudjuk fogadni a megmásíthatatlant. És persze…. ott a tenger szimbóluma, az ikrek kapcsolata, a halál jelenléte…
Bennem mégis a mondatok vízként való folyása fog megmaradni, mely mozgás állandó jellegével és folyamatosságával az emlékek áradásának is ritmust ad.


Népszerű idézetek

>!
Csuti

Akár egy második szív, úgy lüktet mellkasomban a múlt.

15. oldal

1 hozzászólás
>!
robinson P

Vannak pillanatok, amikor a múlt ereje szinte elemészteni látszik az embert.

>!
blueisthenewpink SMP

Vajon cselekedhettünk, cselekedhettem volna másként? Élhettem volna másként? Meddő kérdezősködés. Természetesen élhettem volna másként, de nem tettem, és ezért abszurd már maga a kérdés is.

185. oldal (Geopen, 2009)

>!
blueisthenewpink SP

Ugyan mik az élőlények a puszta tárgyak kitartó intenzitásához képest?

196. oldal (Geopen, 2009)

9 hozzászólás
>!
Adrienn_ka

Hiszen magamat is alig ismerem – hogy is hihetném akkor, hogy
megismerhetek egy másik embert?

>!
RandomSky

Tekintve, hogy milyen az általa teremtett világ, istentelenség lenne hinni Istenben.

>!
robinson P

Gyermekkoromban más volt a boldogság.

Kapcsolódó szócikkek: boldogság
>!
Véda MP

Valami becses dolog oldódott semmivé, és folyt ki az ujjaim közül. Végül mégis milyen könnyedén elengedtem! A múlt, úgy értem, a valós múlt, kevésbé fontos, mint amilyennek beállítjuk.

Kapcsolódó szócikkek: múlt
>!
Véda MP

Amikor fiatalok voltunk, az élet javarészt nyugodt volt és mozdulatlan, vagy legalábbis most ilyennek látom, csupa éberen várakozó mozdulatlanságnak.

13. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene
J. G. Farrell: Zavaros idők
Anne Enright: A gyászoló gyülekezet
Yann Martel: Pi élete
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt
Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Thomas Keneally: Schindler bárkája
Michael Ondaatje: Az angol beteg
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos