A ​tenger 129 csillagozás

John Banville: A tenger John Banville: A tenger

Max ​Morden művészettörténész hosszú évtizedek után nem csak az őt ért veszteség és gyász elől menekülve tér vissza a tengerparti kis ír faluba, ahol gyermekként töltött egy szünidőt, de úgy érzi, itt az ideje a régi, egész jövőjét meghatározó tragédiával való szembenézésnek is. Azon a nyáron a különcnek számító Grace család mintha egy másik világból csöppent volna bele az üdülőfaluba álomittas ürességbe. Max számára a házaspár és a vele egyidős tízéves ikrek olyanok voltak, mint az istenek, és őt csakhamar beszippantotta különös életük, amely egyszerre volt csábító és felkavaró. A felesége közeli halálából fakadó fájdalom feldolgozása most összemosódik a gyermekkor, a távoli múlt emlékeinek felidézésével, és az egykori kamasz reflexiói különös módon keverednek az elmúlás közelségétől megrettent férfi szorongásaival.
John Banville érzékenységgel megformált szereplői és hangulatai – s nem utolsósorban finom öniróniája – teszik felejthetetlen olvasmányélménnyé ezt a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Geopen 20

>!
Geopen, Budapest, 2016
224 oldal · ISBN: 9786155724022 · Fordította: Pordán Ferenc
>!
Geopen, Budapest, 2016
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155331510 · Fordította: Pordán Ferenc
>!
Geopen, Budapest, 2009
222 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639765665 · Fordította: Pordán Ferenc

Enciklopédia 13


Kedvencelte 14

Most olvassa 3

Várólistára tette 142

Kívánságlistára tette 94

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
John Banville: A tenger

Az elbeszélő megözvegyülvén visszatér egy gyermekkori emlék színhelyére, és felidézi egykori találkozását a Grace-családdal, akik kiszámíthatatlanok és lenyűgözőek voltak, akár egy kupac görög isten. Banville mesteri prózája két idő, két életkor és két tragédia egymásra montírozása egyazon helyszínen – az egyik legszebb szöveg a gyászról, önáltatás és őszinteség viszonyáról, és a megkésett feloldozásról, amivel valaha is találkoztam. Halk, lágy írás, de ezt a hatást nem a minimalizmus eszközeivel (eszköztelenségeivel?) éri el, sőt, ami azt illeti: Banville megdöbbentően sok eredeti jelzővel és összetett képekkel dolgozik. A dolgoknak nála színe és szaga van (néha pedig a szagnak is színe), de leginkább a fénynek van kulcsszerepe: fénylenek az autók, a fák, a víz, a padlón pedig (mint szőnyeg) terül el az ablak fénynégyzete – miközben múlunk el csendesen. A halkság érzetét pedig alighanem a regényben folyton jelen lévő tenger (elképzelt) képe kelti bennünk: a horizontig nyúló víz látványa, ami végtelennek tűnik, mint az idő, amiben immár egyedül állunk.

3 hozzászólás
>!
n P
John Banville: A tenger

Nagyon sokáig, hosszan, várt csendességben olvastam, Nem volt sok ilyen pillanatom mostanában. Szépen szól a veszteségről, az elmúlásról. De szól az emlékek megszületéséről, újraéléséről is. Minden ember egy történet és minden történetben ott az ember. Találjuk meg. Én úgy képzelném (ha lenne bátorságom elképzelni azt, amit nincs), hogy, igen, egy tenger kéne majd, a végtelenségével. A partján lennék. Vannak, lesznek befejezetlen mondatai(m)nk.

1 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
John Banville: A tenger

„Az az igazság, hogy valahogy elkezdett egymással párhuzamosan futni minden, a múlt, a lehetséges jövő és a lehetetlen jelen is.”

John Banville tizennegyedik regénye 2005-ben megérdemelten kapott Man Booker-díjat. Ilyen szépen megírt szöveget régen olvastam. Gyönyörű mondatok vannak benne, nem véletlen a rengeteg idézet a korábbi olvasóktól. Egy idős férfi felesége meghal, a gyász betölti az egész életét, visszamegy arra a helyre ahol gyermekkorában a nyarakat töltötte, a tenger mellé. A jelen és a múlt, színekkel és szagokkal, tragikus történésekkel együtt él az emlékezetében és a mindennapjaiban. A tenger állandóan ott van a háttérben. „ A partot nyaldosó apró hullámok eleven hangon szóltak hozzám, türelmetlenül suttogtak egy ősi katasztrófáról, talán Trója kifosztásáról vagy Atlantisz elsüllyedéséről.”
A titokzatos, istenekként értelmezett Grace család különös tagjai a kamaszkor emlékeit idézik. Életének másik fontos élménye a feleségével történt megismerkedése, az együtt töltött évek. Beszél a nemzedékek egymás utáni történetéről és az öregedés mindennapjairól, a halál közeledtéről. Többen írtak róla, hogy a kötet vége ellaposodik és kevésbé érdekes, ezt én máshogyan látom. Az ember életének különböző szakaszai vannak, a gyermekkor a fiatalság sok érdekes esemény, sok történés, majd megérkezik az időskor, az elcsendesedés, a veszteségek az elmúlás felé közeledés időszaka, ez a kötet ezt is tökéletesen kifejezi. Nekem ezzel volt teljes a történet.

2 hozzászólás
>!
eme P
John Banville: A tenger

Fura és ravasz könyv. Legalábbis nekem annak tűnik. Beleandalít egy ritmikusan hullámzó woolfos időtengerbe, egy madeleine ízeket idéző emlékezésáradatba, végig olyan érzést keltve bennünk, mintha száz évet utaztunk volna vissza az időben. Merthogy Banville regényének első személyű elbeszélője, Max Morden, a művészettörténész (!) stílusbravúrkodik: a századelő nagyjainak stíljében meséli el életének legfontosabb állomásait. A régi nyaralás helyszínén a jelen ürességéből idézi meg a gyerekkori pogány-mitikus-paradicsomi állapotokat, ennek szertefoszlását és az önmagára eszmélés első pillanatait, valamint a közelmúltat, a feleség elveszítésének traumáját és saját végességének tudatosítását. Három (vagy akár több) idősík fonódik itt egymásba, szinte szétválaszthatatlanul, együtt hullámozva-lüktetve, áradva és néha vissza-visszahúzódva, feltárva a múlt törmelékeit, elhallgatott titkait. Régi és friss veszteségek feldolgozása, az igazság felderítése hozza fényre az önbecsapások és –áltatások sokaságát egy asszociációkra épülő élmény- és érzésidézésben. Kétszeres beavatástörténet is ez, beavatás létbe és elmúlásba. Az emberi vágyak és lehetőségek határmentén történő döntések és mulasztások története. A bűné és az ezzel való megkésett és talán kissé megjátszott szembenézésé, az istenek világába betolakodó, azt bizonyos értelemben megsemmisítő emberé, annak örök infantilitásáé.

A melankóliától és rezignált halkszavúságtól átitatott próza egy merengő, befele forduló ember magányát, gyászmunkáját és steril-félresiklott életét bontja ki előttünk színes-szagos, fényekkel és árnyékokkal játszó, érzéklestes prózában. Annyira szép és lírai ez a nyelvezet, hogy néha már túl szép és túl lírai is – a hasonlatok, metaforák és egyéb szóképek túlbúrjánzása sokszor erőltetett, ki-kizökkent a lágy hullámzásból, a giccs határát súrolva (sőt itt-ott átlépve) nyáltengerbe sodorva az olvasót. Az elején csak szomorúan konstatáltam a túlzásokat, aztán egyre többször feltettem magamnak a kérdést, nem tudatos-e a kimódoltság, nem valami paródiaféle akar-e lenni. Lehet tévedek, de eléggé erős volt az érzés, hogy valami nem stimmel.
Max Morden alakja (mennyire beszélő név dr. Todd, Ballymore-Ballyless és egyebek mellett) pedig még rátesz egy lapáttal. Merthogy elbeszélőnk (önmaga által láttatott jelleme, viselkedésmódja ésatöbbi alapján) nem túl szimpatikus karaktere nem igazán passzol elbeszélőstílusához. Ha pedig passzol, akkor inkább szerepjátszó, álcázó voltában. Mintha a tudományos világ számára eredeti mondanivalóval nem szolgáló (l. soha el nem készült Bonnard-monográfia) sznob kultúrember elkezdené nemcsak felidézni, de íróként alakítani történetét (neve sem az eredeti, mintha amolyan kimódolt írói álnév lenne). Ez a szép köntösbe öltöztetés, amolyan megjátszás picit (ön)ironikussá teszi az egész narratívát.
A cselekmény egynémely csavarját sem érzem a stílussal és a megidézett elődökkel túlságosan összhangban levőnek, kicsit hatásvadász és talán funkciótlan is egyik-másikuk, de ki tudja, talán csak nekem nem sikerült az egészbe beillesztenem őket.
A visszatérő motívumok rendszerét viszont annál jobban élveztem, akár az identitáskeresésre és -válságra, időre és elmúlásra, vagy épp a némaság/elhallgatás és a kimondás/elbeszélés aktusára való reflektálást is, minden ráaggatott pompától eltekintve. Banville szépen illeszti be őket a történetbe, újabb és újabb dimenzióit tárva fel a szövegnek.
Valóban megoldódott minden talány? Nincs több rejtély? Csak unott elegancia és valami bizonytalan kiegyensúlyozottság? Felnőttünk volna? Persze költői a kérdés. A hullámok meg jönnek és mennek…

>!
blueisthenewpink P
John Banville: A tenger

Nyughatatlan, fázós, szürke hullámzás. Jobb lett volna angolul olvasni, mert a túl sok jelzőt magyarul nehezebben viselem. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy némelyik mondat szép volt vagy giccses, annyira a határán mozgott, és ott is maradt, folyamatos billegésben.

Nagyon tetszett az emlékezés, az arra való szüntelen reflektálás is. Nem hibátlanul idézi fel a múltat, kerek egész, mozdíthatatlan történetekben, elejétől végéig mesélve, hanem egyrészt ugrál, másrészt lazán áthúz egy felépített képet azzal, hogy ez mégsem lehetett akkor, mert XY ott volt, vagy például egyszer csak átkerülünk egy másik szobába, mert úgy gondolja, talán mégis ott történt, amit éppen mesél.

A valóságra nagyon is hasonlító, nem tévedhetetlen emlékezés közben a gyász fázisai is megjelennek: a veszteség tompa ürességéből váratlan, egy-egy mondatos kitöréssel (a düh és az alkudozás), korábban nem kimondott szóval (tagadás: „ahol nem vagyok sem élő, sem az a másik dolog”), spoiler depresszióval, és előrevetített várható belenyugvással.

A végén spoiler azt hiszem, jobban szeretem, ha rám van bízva, hogy értem-e, amit a sorok között/mögött már elmondott nekem.

Végigkísérte az olvasást ez a kettős élmény, hogy egyes részei, megoldásai nagyon tetszettek, mások inkább kicsit bosszantottak. Azt gondolom, jobban tudtam volna szeretni ezt a könyvet eredetiben, de még ebben sem vagyok biztos.

>!
Amadea
John Banville: A tenger

Miután kemény két, magyarul megjelent regényét elolvastam, szilárd biztonsággal kijelentem, hogy szeretem Banville-t, ill. a tűnődő, plasztikus metaforákkal-hasonlatokkal és látszólag felesleges részletekkel megtűzdelt stílusát.
A történet – akárcsak a Végtelenekben – ismét lassan, komótosan hullámzik tova, és tulajdonképpen nem történik benne semmi; a főszereplő, Max Morden a felesége halálát követően a gyász és az egzisztenciális válság kettős fojtásában szenved, amit úgy szeretne orvosolni, hogy elutazik egy gyerekkori nyaralás üdülőfalujába. Ahogy az ún. „nyaralásregényeknél” (A katicák éve, Áldott gyermek stb.) megszokott, múlt és jelen összefonódik, a régi tragédiák, elhallgatott és elhantolt titkok, érzések kihatással vannak a szereplők későbbi életére. Banville-nél ez nem látványos folyamat, maga a csattanó és a feloldás – már ha annak lehet nevezni – sem csillogó tűzijáték; végig melankolikus, kesergő Max világa, és nem egyszer ellenszenves gondolatokat oszt meg velünk. Nem egy izgalmas regény, de remekül ábrázolja a szereplőket és a köztük feszülő, ellentmondásokkal teli viszonyokat. Továbbá, ha belegondolunk, kevés embertársunk fejébe lenne izgalmas beköltözni.
Szerettem ezt az őszi színekben játszó, borongós hangulatú történetet, azt, ahogy összefonódik Banville szinte látomásos, gyönyörű prózájával. Nem a leírásai szépek, hanem az egész szövegtest, minden mondatot átsző a költőiség, a Hattyútolvajok jutott róla eszembe. Olyan volt, mint egy szomorúfűz halkan susogó ágai alatt heverni és hallgatni a partnak csapódó hullámokat.

>!
Dominik_Blasir 
John Banville: A tenger

Lassan haladó, szomorú történet A tenger: ezt a könyvet nem a váratlan fordulataiért (pedig még az is van benne), nem az izgalmas cselekményéért fogod megszeretni. Ez a nyugalom, a szeles, északi nyarak regénye, a végtelenben visszhangzó fájdalomé. A csendes leírásoké, az óvatos mondatoké, amik mégis annyi szépséget tartogatnak, hogy újra és újra elolvasod őket, még ha közben újra és újra ki is tépik a szíved. Elképzelni sem tudnék csodálatosabb könyvet, ami megnyithatja az idén 20 éves Geopen Kiadó „születésnapi” szépirodalmi válogatását, mint John Banville Man Booker-díjas alkotása. Sokáig veled marad, szinte kedved lenne újra elolvasni, hogy jobban figyelj a mondatokra, hogy még egyszer átéld a szomorúságot és bánatot, ami benne lakozik. Mert a fájdalom alján, ha már nincs tovább csúszni, vár rád valami más is. Közhelyes lenne azt mondanom, hogy a remény, és talán nincs is így. De valami, amiért megéri mindezt átélni. És amíg el nem jutsz odáig, csak állsz a tengerparton, hallod a morajlást, és belül sírsz.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-06-04+…

1 hozzászólás
>!
pat P
John Banville: A tenger

Végül is, ez a szépséges, ám kissé erőtlen, elmosódó próza igen kiválóan visszaadja úgy az északi tengerpartok hűvös, szeles nyarainak hangulatát, mint a saját életébe hajlott koráig sem beletaláló, veszteségei elől hol asszonyhoz, hol italhoz menekülő ember életét és elmúlását.
Bizonyos, inkább technikai szempontból talán az egyik legjobban megírt regény, amit valaha olvastam – a szépséges nyelvezetét már említettem, a három idősík kezelése egyszerűen mesteri, meg az is, hogy épp a történet tökéletes kiszámíthatóságával kelt az olvasóban alig kibírható, várakozós feszültséget.
Kár, hogy nagyon stílusnehéznek* éreztem a szöveget, történetileg szerintem jóval kevésbé működött, a főszereplőt nagyon ritmikusan tudtam volna ütni minden életszakaszában, a befejezés szerintem rém hatásvadász volt, szóval minden elmondható pozitívum ellenére sem az én könyvem ez.**

*Az olyan, mint a fejnehéz, na.
** Hanem @Nita_Könyvgalaxis-é. Köszönöm az utólagos hozzájárulást az olvasáshoz! :)

2 hozzászólás
>!
beasechoes P
John Banville: A tenger

Hm..majdnem 3 csillagot adtam neki. Kicsit nehézkesen ment az elolvasása. Csakhogy, nem azért mert rossz lenne a könyv. Ehhez a könyvhöz kell egy bizonyos hangulat, és sok-sok türelem. Egy férfi gyászolását követhetjük végig. Gyászolja a múltat, a jelent, a feleségét. Közben, már mintha saját is magát is. Vagy ez inkább önsajnálat?
A szöveg nem a legegyszerűbben van megírva. Telis-tele van tűzdelve jelzőkkel, hasonlatok egymás hegyén hátán. Megemelem a kalapom azelőtt, aki végigtudja olvasni és nem adja fel.
Én is félbehagytam, de valamiért úgy éreztem, muszáj befejeznem. Nem volt egyszerű, de megérte. Már csak azért is, mert a végén derül ki csak igazán, miről is szólt pontosan ez a visszaemlékezés. Nagyon oda kell figylenünk a szöveg olvasása közben, hogy rendesen megértsük és átlássunk a burkolt események mögött. Egyszer mindenképp megérte elolvasni!

>!
Nikolett_Kapocsi P
John Banville: A tenger

A cím tökéletesen visszaadja a könyv lényegét. Ez a regény olyan, mint maga a végtelen hullámzó tenger, ami hol megszelídül, hol pedig hatalmas tajtékokat vet. A történet középpontjában Max áll, aki a felesége halála után visszatér egy fiatalkori nyaralás helyszínére és itt próbálja meg feldolgozni a szeretett kedvese elvesztését. Valójában három szálon futnak végig az események, a jelenben, a közelmúltban és a gyermekkorában. Max visszaemlékezései során betekintést nyerhetünk abba a fájdalmakkal teli időszakba (talán 1 évbe), amikor végigkísérte a feleségét a betegsége rögös útján. Max úgy érzi képtelen feldolgozni felesége elvesztését és nem tudja, hogy mi tölthetné be az űrt, ami utána maradt. A nosztalgikus helyszín felidézi Max-ben a fiatalkori emlékeit, az első nagy szerelem pillanatait, színeit, ízeit. Azonban ez a régmúlt időszak is szintén szörnyű tragédiával terhelt, egyszerre volt a legszebb és a legfájóbb emlékek helyszíne a tenger. Csodaszép képekkel teli hömpölygő hangulatfolyam az egész mű. Az egész regényt áthatja a szomorúság, melankólia és a múlt iránti nosztalgikus vágyódás. Banville nagyon szépen, lírain ír, emiatt azonban elég nehéz olvasmány.


Népszerű idézetek

>!
jellemproba

Vajon sötétben is vörösek-e a rózsák?

184. oldal

Kapcsolódó szócikkek: rózsa
5 hozzászólás
>!
Csuti

Akár egy második szív, úgy lüktet mellkasomban a múlt.

15. oldal

Kapcsolódó szócikkek: múlt
1 hozzászólás
>!
robinson P

Vannak pillanatok, amikor a múlt ereje szinte elemészteni látszik az embert.

>!
blueisthenewpink P

Vajon cselekedhettünk, cselekedhettem volna másként? Élhettem volna másként? Meddő kérdezősködés. Természetesen élhettem volna másként, de nem tettem, és ezért abszurd már maga a kérdés is.

185. oldal (Geopen, 2009)

>!
robinson P

Gyermekkoromban más volt a boldogság.

Kapcsolódó szócikkek: boldogság
>!
Véda MP

Valami becses dolog oldódott semmivé, és folyt ki az ujjaim közül. Végül mégis milyen könnyedén elengedtem! A múlt, úgy értem, a valós múlt, kevésbé fontos, mint amilyennek beállítjuk.

Kapcsolódó szócikkek: múlt
>!
blueisthenewpink P

Ugyan mik az élőlények a puszta tárgyak kitartó intenzitásához képest?

196. oldal (Geopen, 2009)

9 hozzászólás
>!
robinson P

Az az igazság, hogy valahogy elkezdett egymással párhuzamosan futni minden, a múlt, a lehetséges jövő és a lehetetlen jelen is.

>!
Véda MP

Az élet, a valódi élet, elvileg tele van küzdelemmel, lankadatlan cselekvéssel és állítással, nehézkes fejét a világ falába verő akarattal és hasonló dolgokkal, de ha visszatekintek, azt látom, hogy energiáim legnagyobb részét mindig is a menedék, a kényelem, és igen, az egyszerű lakályosság keresésére fordítottam.

50. oldal

>!
Adrienn_ka

Hiszen magamat is alig ismerem – hogy is hihetném akkor, hogy
megismerhetek egy másik embert?


Hasonló könyvek címkék alapján

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene
J. G. Farrell: Zavaros idők
Anne Enright: A gyászoló gyülekezet
Yann Martel: Pi élete
Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt
Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Thomas Keneally: Schindler bárkája
Michael Ondaatje: Az angol beteg
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos