@viharmacska lelkesedése láttán kezdtem el olvasni a könyvet, mert azt gondoltam, hogy ebből is valami jófajta irodalmi katasztrófaturizmus kerekedik ki. Abból indultam ki, hogy olyan könyv, amely filmből vagy sorozatból született meg, és amely jól sikerült, még nem íródott az irodalomtörténetben.
Az a helyzet, hogy az Iron Sky a maga módján a fenti tézisem alól egy jelentős kivételnek számít. Általában ha filmet vagy sorozatot akarnak könyv alakban kiadni, akkor az eredeti párbeszédekkel és jelenetekkel dolgozik a megbízott szerző. Ez lényegében megöli a végeredményt is, hiszen egy filmes párbeszéd borzasztóan mutat papíron, és ecsetelnem sem kell, hogy a mozgóképes történetmesélés mennyire különbözik a könyvekétől.
Johanna Sinisalo azonban nem ezt az utat választotta, és lényegében rábukkant egy olyan helyes módszerre, amely egyszerre adja vissza egy film cselekményét, ugyanakkor bővíti annak univerzumát és egészen más oldaláról ismerjük meg a már egyszer látott sztorit. (Igen, én láttam a filmet). Az egyes szám első személyű elbeszélésmód szerintem telitalálat, és az ebből következő ötlet, hogy belülről ismerjük meg a Holdon élő nácik társadalmát, szintén jól működött. A filmes jelenetekre és párbeszédekre csak utalásszinten hagyatkozott, és sokkal fontosabbnak tekintette, hogy a főhőse, Renate Richter miként élte át és emlékezik vissza az akkor történtekre.
Ez a nézőpont biztosítja azt a tömény humort, amivel az egyébként olykor értetlen és lelkes náci Renate tekint a saját hazája társadalmára, majd a földlakókéra. Öntudatlanul is maró gúnyt érzünk akkor, amikor rácsodálkozik az értelmetlen földi szokásokra vagy a túlcukrozott és túlsózott, egészségtelen ételekre. Ezen a téren talán egy kicsit rokonítható Timur Vermesnek a Nézd, ki van itt? című művével.
Maga a naplós forma szerintem sokaknak fárasztó lehet, én sem feltétlenül faltam rekordsebességgel az oldalakat. Az eleje kifejezetten vontatottnak tűnt, és az állandó előreutalásokat a leendő háborúra, szintén feleslegesnek éreztem. És persze érezni azokat a részeket, ahol a film által nem tárgyalt technológiai megoldásokat csak odavetett mondatokkal jellemzi (például a nácik mesterséges gravitációs eszközeit stb.), mivel erre értelemszerűen nem kívánt sok időt fecsérelni.
Néha egy kicsit megbicsaklik az elbeszélés is, hiszen az alapműnek számító film értelemszerűen a komédiák táborát erősíti, és a könyvön helyenként szintén átütnek a komikusnak szánt jelenetek és események. Mégis, a vége egy kicsit amolyan sírva vigadósra sikerült. A film humorosan tanulságosnak szánt zárása nem feltétlenül passzolt volna a könyvhöz, így viszont kicsit furcsán éreztem magamat, amikor a parodisztikus jeleneteket az emberiségre ható óriási kataklizma követte.
A film betüremkedő humora miatt és a kissé nehézkes olvasás miatt sem tudnám ezt maximális csillaggal illetni, de örülök, hogy a történet kapott egy ilyen nézőpontot is. Az pedig kifejezetten jó hír, hogy végre más könyvekkel ellentétben nem kellett az elgépeléseket meg a helyesírást, mint olvasásélményt rontó tényezőt kiemelnem, mert ez a könyv ezen a téren szerencsére rendben van.