A ​Nap Magja 86% 209 csillagozás

Soha még csak hasonlót sem olvastam! Ez a sci-fi disztópia és benne a világ – amit a szerző felépített – teljesen magával vitt. A szerkezete is tetszett: a két nézőpont, az eltűnt testvérnek szóló levelek és a közbeiktatott cikkek, könyvrészletek, szómagyarázatok. A világépítés mellett viszont a cselekmény másodlagos, sőt számomra konkrétan unalmas maradt. Valahogy kicsit későn indultak be az igazán izgalmas események és a végével sem vagyok maradéktalanul elégedett. Mindazonáltal abszolút nem bántam meg, hogy elolvastam és biztos fogok még hasonló műfajú könyvekkel próbálkozni.

Ezt én most benyeltem. Sőt, bekajáltam, felzabáltam, torkig laktam vele. Mindezt két falásra. Elsőként is épp csak megnyaltam, mint óvatos csilifaló az új terméket, de aztán úgy vetettem rá magam, mint bolond csivava a jalapeñós gumicsirkére. Magostól, csumával és szárral együtt haraptam rá és élvezettel, könnyező szemekkel rágtam el. Fel is robbantotta minden érzékeny nyálkahártyámat, még most is kellemesen bizsereg az összes létező ízlelőbimbóm, az agyamban pedig ott, az a semmihez sem fogható, nukleáris csapás utáni lüktető zsibongás.
Egyszóval minden kapszaicin-függők istene áldja meg Johannát.
Ha valaha tök hiteles, alternatív történelmi környezetbe ágyazott, társadalmi sci-fit akarsz elkövetni, azt valahogy így kell majd megcselekedned. Ebben a rövidke regényben minden a helyén van, mindenből pont annyi van és ott, amennyi és ahol az szükségeltetik, ahol a legnagyobb hatást éri el. Pont olyan, mint egy célzott, taktikai légicsapás. Az euszisztokrácia, a képzelt államrend, valamint a párhuzamosan egzisztáló roncsdemokráciák egymás mellett létezése, a vizionált „finn modell” plasztikus alaposságú, de még éppen, hogy nem ízléstelenül részletes ismertetetése. Külső dokumentumok, újságcikkek, oktató anyagok segítségül hívása a mind hitelesebb, (ál)történeti tényekhez ragaszkodó, tiszta kép érdekében. S mindemellett vitriolos társadalomkritika a jóléti társadalom groteszk eszményeiről, a nemi szerepeknek egy beteg államrend által alkotott, torz szabályok közé szorításáról.
Persze ez csak mese, ugye? Mindemellett azonban ne feledjük, hogy ezen a kontinensen váltak valóra nem is oly régen a józan emberi gondolkodás rémálmai, úgymint, intézményesített sterilizálás a nem kívánatos néprétegek, etnikumok körében, vagy államilag jóváhagyott humán génkísérletek a „nemes cél” szolgálatában, az übermensch létrehozásának, „magasztos” fajtisztító küldetése során.
Vagyis, talán nem is oly távoli a cél… Hagyjuk hát tovább dübögni nemzeti címeres hordószónokainkat Európa mind több közéleti deszkáján, hogy mielőbb karnyújtásnyi közelségbe kerüljünk az áhított, fajtiszta jövőképhez. Csak az a gáz, hogy mire észbe kapunk, addigra már azok az idilli szigetecskék is víz alá kerülnek majd, ahová jobb érzésű embertársaimmal (talán mondhatom, hitsorsosaimmal), szívem szerint emigrálnék a szép, új világ elől.
Szerintem olvassátok A Nap Magját, megéri.

A „Nap magja” című regényt a @Galaktika könyveket kiadó Metropolis Médiától kaptam recenziós példányként. Őszinte leszek, korábban nem hallottam róla, még úgy sem, hogy könyvtáros vagyok. Igazán a fülszöveg sem győzött meg, ezért elég sokáig húztam az olvasást. Végül aztán egy nap alatt elolvastam.
Ambivalens könyv. Miközben egyik kezemmel alig vártam hogy lapozhassam, és sürgettem a haladást, a másik kezemmel legszívesebben felgyújtottam volna. Nem azért mert nem tetszett sőt. Rengeteg érzelmet szabadított fel, és nem feltétlenül a pozitívokat.
Az alternatív történelemben, Finnország jelen idejében egy, a maitól teljesen eltérő társadalmi rend jön létre. A finnek modern demokráciát csak roncsdemokráciának nevezik, és a saját felsőbbrendű, természetes kiválasztáson alapuló társadalmukban hisznek. A törvényileg szabályozott emberi kapcsolatokban a nők alsóbbrendű teremtmények, különböző csoportjaik eltérő módon, de a férfiak igényeit szolgálják ki. Az emancipált lelkem itt heveny agyvérzést kapott.
A legrosszabb talán az volt, hogy az író egyébként teljesen logikusan és hihetően felépítette az ideológiát, teljesen jól indokolta a szükségességét, ami miatt nagyon is valósnak és kivitelezhetőnek tűnik a társadalmi rend.
A történet ebben a Finnországban követi egy viszonylag rövid ideig (majd egy évig) Vanna sorsát, aki a testvérét keresi. Azonban néhány visszaemlékezésén és levélen keresztül megismerhetjük a lányok múltját és ha zavarosan is, de felsejlik előttünk a jövőjük.
Izgalmas koncepció, hogy bár a regény alapját a két testvér sorsa adja, a teljes történet a csilipaprika köré épül. A diktatórikus államban szigorúan tilosak a függőségek. Miután az alkohol-, drog-, cigarettafüggőségek megszűnnek, legálisan a szerencsejáték függőség, illegálisan pedig a kapszaicin (csili ízhatását adó alkaloida) függőség még gyakorolható. A csilit törvénytelenül termesztik, dílerek adják-veszik, és a függők állandó kockázatot vállalnak. Ez a feszültség teremti meg a regény feszességét, izgalmasságát.
A könyv formája szemelvényregény. Ez az első ilyen amivel találkoztam. A teljes tartalmát visszaemlékezések, törvénycikkek, könyv idézetek építik fel, mesteri módon nagyon is valóssá téve az amúgy szerencsére fiktív cselekményt. A forma miatt egy kicsit levegős is a történet, van egy csomó féloldalas és pársoros idézet, magyarázat. Emiatt is haladós olvasmány, bár a szövegezés, a történet lendülete miatt is gyorsan olvasható.
Ami miatt kevésbé tetszett, az a vége. Nehéz volt eldöntenem, hogy van a valóság és a hallucináció közt a határ, és hogy mi történ valójában. Emiatt a lezárás sem teljes, akár függővég is lehetne.
Összességében mégis tetszett, csípett mint a csili, s imádkozom, hogy véletlenül se kerüljön jószándékú politikusok kezébe.

Ha lenne olyan zsáner, hogy áltudományos fantasztikum, Sinisalot tenném a lista élére.
Persze az alternatív történelmi keret adja magát, de a hasonló műfajú könyvek inkább a történelmi folyamatok nagy leágazásaival, a térképek átrajzolásával foglalkoznak, vagyis a globális „mi lett volna, ha” kérdésekkel (például, ha idő előtt kimúlt volna valamely meghatározó történelmi személy, vagy ha valamely meghatározó ütközet nem az ismert félnek hozott volna diadalt). A Nap magjában viszont minden gyönyörűen levezetődik néhány egészen hétköznapi félelméletből, áltudományos maszlagból, ügyesen elhelyezett propagandából, és máris kész a jelenkori disztópia-kapszula Európa kellős közepén – olyan valószerűen, hogy nem is tűnik különösebben fantasztikusnak. Mintha a csili-drog vonal csak azért lenne ilyen hangsúlyos mindvégig, hogy pulzáló piros lámpaként jelezze az olvasónak: ne ess pánikba, ez csak fikció! De tegye fel a kezét, aki a könyv végére nem veszi be, hogy a kapszaicin a legmenőbb és legaddiktívabb hallucinogén kábítószer, amit ember valaha magához vehetett.

Ez a regény nemcsak azért kiemelkedő, mert a világépítése professzionális, technikai megoldásaiban pedig sokoldalú és kísérletező, hanem azért is, mert egy nagyon érzékeny karakterépítés határozza meg a történetet. Vera/Vanna identitászavaraival nagyon jól lehet azonosulni elnyomó társadalom és drogfüggőség nélkül is. És azt kell mondjam, régen olvastam ilyen szépen megrajzolt érzelmi és kapcsolatfejlődésekről anélkül, hogy konkrétan néven neveznénk a dolgokat. (Miközben a szöveg cseppet sem szemérmeskedő, ha például egy vaginába dugott erőspaprikáról van szó – ez nem spoiler, konkrétan ez történik az első oldalon :)).

Megvolt egyébként annak a varázsa, hogy a könyv egy részét Finnországban olvastam, még ha egy másik városban is jártak-keltek a szereplők, mint jómagam. Így talán még hátborzongatóbb volt belegondolni, milyen vékony és illuzórikus az a hártya, ami a lehetséges világokat – bármiféle értelemben – elválasztja egymástól.
Gileád bennünk van.

Ezt a könyvet nagyjából kritika és fenntartások nélkül imádtam, slussz.
Most pedig próbálok valami értelmeset mondani róla.

Nagyjából olyan, mint ha A szolgálólány meséjét Viktor Pelevin írta volna meg egy ihletettebb pillanatában, plusz még érződik benne a skandináv regények Amatkát idéző komor és szürreális minimalizmusa. Rövid, nem trilógia, nagyon érdekesen közelíti a gender-kérdést, és nagyon felnőtt-könyv – a fiatal női főhősök és a (már amikor éppen) E/1 narráció ellenére is, benne a világ legindokoltabb Estélyis Jelenetével!
Kérdés nélkül passzol a klasszikus disztópiák sorába, nagyjából minden furaságát megmagyarázza genetikával meg dopaminnal, amit meg nem, az pedig… nos, azt hagyjuk is, maradjunk annyiban, hogy az erősen eltérő olvasatokra ad lehetőséget, világnézet és egyéni értelmezési jog kérdése, de komolyan, annyira zseniális ez a könyv.

Mindazonáltal, megkívánja az olvasót, ez kétségtelen. Nagy bizonytalanság-tűrésű olvasót méghozzá, aki nem bánja a csak lassan felépülő, nagyon bizarr világot, a sokáig homályban tartott részleteket, az ugráló idővonalat, a jelen idejű elbeszélésből, visszaemlékezésekből, levelekből, jogszabályokból, enciklopédia-szócikkekből, mesékből, iskolai dolgozatokból, egyebekből formálódó történetet; a sok gondolkodni-valóval kombinálódó izgalmakat, a többféle lehetséges értelmezést.
Ráadásul a magyar kiadásba sem tudok belekötni – tökéletesen szerkesztett, gördülékeny, olvasmányos szöveg, talán ha egy minor elütésen akadt meg a szemem. A borító is szép, igenis. (Jó, a kötés eléggé nem remek, az igaz. :)

Olvassátok, beszélgetni akarok róla! (És viszonylag gyorsan, mielőtt elfelejtem. Köszi! :)

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2021/01/johanna-sinisa…

„– A természettel való elveszett, sallangmentes kapcsolatot keressük. Azt az állapotot, amelytől az ember az úgynevezett civilizáció hatására eltávolodott. Azt az állapotot, amelyet a sámánok éltek meg. A világban való teljes és tökéletes beolvadást. Az emberi lét béklyóiból való kiszabadulást. Milyen sokat tanulhatunk, megismerhetünk akkor a saját testünk korlátozott külső valóságáról, ahogyan a testünk maga látja!”

Sokszor találkozom olyan könyvekkel, melyek valamilyen formában változtatnak rajtam. Formálnak, hiszen az olvasottak olyan témát ölelnek fel, melyek elemeiben rombolják le a hitemet, vagy egyszerűen egy ősi dühöt hoznak felszínre bennem. Ez a kötet pont ilyen hatással volt rám és sajnos némiképpen rádöbbentett, hogy mennyire naiv tudok lenni a világ felé, hiszen mindig reménykedem, hogy az emberek között lévő egyenlőség nem egy álomkép csupán, de erről később. A könyvet utazókönyvként „kaptam”, melyet itt is szeretnék megköszönni. Egy nagyon meghatározó élményben volt részem.

Kezdeném a borítóval, mely először semmi furcsaságot nem okozott, mire rájöttem, hogy a képen látható forma a nőiességhez szorosan köthető és bizony keserűen felkacagtam, mert a külső kép egy remekmű a szememben, hiszen esztétikusan megmutatja, hogy miről is szól a kötet.

Johanna Sinisalo: A Nap magja című alkotása ugyan egy képzelt társadalomról mesél, mégis a mai világunk különböző népeinek negatív életformáit vegyítette egybe. Adott egy testvérpár, két lány, kik bár egy családból származnak, mégis különböznek egymástól. Egyikük a társadalomban népszerű eloikhoz tartozik, míg a másik cseppet eltér tőle. A boldogulás érdekében a család úgy dönt, hogy azonos nevelést kapnak, ezért mindent elkövetnek, hogy a látszat fent is maradjon. Hiszen ebben a társadalomban a szőke, szolgalelkű, párzásra alkamas eloik mehetnek csak férjhez és alapíthatnak családot. Az élesebb eszű morlockok alantas munkával töltik napjaikat, nem szülhetnek és megvetés övezi életüket. A két testvér boldogulásáról szól a történet. Valamint képet kapunk egy olyan létformáról, mely a XX. század küszöbén jött létre és napjainkig „jól” működik. Különböző nevelési és polgári törvényeket, szabályokat és egyéb iratokat olvashatunk. Képet kapunk az elvárt életforma különböző aspektusairól, valamint a törvény által tiltott szerekről. Köztük az erős paprika bármely formájáról is. A függőséget elemeiben elutasító rendszer mindent kiírt, ami nem felel meg az előírtaknak és vadászik mindenre és mindenkire, akinél csak a gyanú árnyéka is felmerülhet…..

Nem ez az első könyvem Johanna Sinisalótól és ismét bebizonyította számomra, hogy érdemes őt kézbe venni és olvasni. Majdnem tökéletes történetet alkotott.
A könyv középpontjában ismét egy női szereplőt láthatunk, mint az Iron Skyban, aki úgy idomul egy elnyomó rendszerhez, hogy annak kereteit a lehetőségei szerint megpróbálja feszegetni. És persze ez a rendszer ezúttal egy nemi alapú diszkriminációra épül egy alternatív történelmi Finnországban. A hitelesség látszatát erősítik azok az áldokumentumok és rövid szöveges tartalmak, amelyek megszakítják a két szemszögű visszaemlékezés fonalát. A rendszer pedig pont attól válik az olvasóvan egy nyugtalanító jelenséggé, hogy csak pár lépést kell eltávolodni a valóság partjaitól ahhoz, hogy egy ilyen morbid világban találjuk magunkat. Ott, ahol a nők már átestek egy tenyésztési folyamaton, leszámítva a néhány selejtet, mint amilyen a főhős is, akiknek más módon alsóbbrendű létezést szánt a rendszer. Ott, ahol egyébként a férfiak is szét lettek osztva a lehetőségeik szerint és ahol egy elnyomásban érdekelt elit kormányozza a társadalmat úgy, hogy azt tudatlanságban igyekeznek tartani.
A főhős, Vanna, akinek a személyes tragédiájába szép lassan vonódunk bele, megismeri a rendszer határait és ellentmondásait, (persze ehhez kell neki egy kettős állampolgárságú nagymama), vele együtt pedig mi is lépésről lépésre vonódunk be az egyre visszataszítóbb arcát mutató rendszer működésébe. Eleinte még az a benyomása az embernek, hogy bármennyire undok diktatúráról is olvasunk, csak ki lehetne bekkelni, ha nincs a testvérek tragédiája. De Vanna orvosolni akarja a tragédiát, így csúszik bele a kívülálló szemével kissé megmosolyogtatóan hangzó kapszaicinfüggőségbe.
Mert a rendszer egyetlen függőséget ismer el: saját magát. Minden más, legyen szó a drogokról, alkoholról stb., száműzést nyer a szervezett alvilágba. Egy idő után itt találja magát a paprika is, amely köré dílerek és függők hálózata épül ki. Sinisalo olyannyira utánanézett a lehetséges világának, hogy még a chilitermesztésbe is kapunk némi betekintést, persze olyan szemmel, hogy a különböző agráriumból megismerhető trükkök miként segítenek a jobb termésátlagok, a nemesebb növény és a hatóságok megtévesztésének a terén. És itt jön el az a bizonyos „majdnem”, amit az értékelés elején írtam.
Mert a könyv második fele zömmel a termelésről és a katarzisról szól. De a termesztési trükkök megírása szerintem kissé repetitív lett. Ahogy a két főszereplő rálel a csodacsapatra, aki mindent tud, az számomra erőltetett „Deus ex machinának” tűnt, a végső katarzis pedig még inkább annak. És ebben rendkívül hasonló vonásokat mutatott az Iron Skyjal is, úgyhogy bennem lesz egy félelem Sinisalo más könyveivel kapcsolatban is, hogy egy remek atmoszférateremtés mellé egy gyengébb befejezést várhatok tőle.

Megjegyzem, mert tény: a mai politikusoktól sokszor hallani hasonló hímsoviniszta, részben vallási, részben nemzeti színekbe csomagolt dumát – „a szingli nők károsak a társadalomra”, „a nő dolga, hogy boldoggá tegye a férjét, serénykedjen a konyhában és gyereket szüljön”. Ugye, mennyire ismerős mondatok ezek a mai híradókból? A Sinisalo által meg-rém-álmodott társadalomban is pontosan így kezdődött: először csak az idióta politikusok puffogtattak efféle frázisokat, majd jött a tudomány, néhány gátlástalan genetikus és máris létrejött a Finn Euszisztokrata Köztársaság…

Csili, add nekem tüzes tudásod!

A csili útja nem a kéz útja.

Fakultatívan átugorható előzmények:
Feltehetően kevesen voltak annyira szkeptikusak ezzel a könyvvel, mint én. Elolvastam a fülszöveget, feljajdultam egy kicsit H.G. Wells nevében, amolyan Mr Teufel-esen megkérdeztem: Mi ez a hülyeség!? és mert amúgy is ritkán kedvelem a disztópiákat, el is döntöttem, hogy én ezt el nem olvasom!
Aztán… Aztán @pat elkezdte emlegetni, hogy jó. És írt egy meglehetősen jól hangzó értékelést. Aztán @Bori_L és @Oriente is rákontráztak, és akkor már nagyon éreztem a vesztemet. Az már csak a hab a tortán, hogy @Oriente még kölcsön is adta. Köszipuszi lányok, meg minden ilyesmi, ezt a finomságot vétek lett volna kihagynom!

És akkor most, hogy Ádám-Évától és a világ, de legalábbis a csilipaprika teremtésétől elmeséltem mindent, nézzük a könyvet.
Johanna Sinisalo nem csak úgy simán odateszi az egyszeri olvasó elé a fejéből kipattant disztópiát, miszerint Ez van, ezt kell megenni!, hanem a történettel párhuzamosan beavat abba is, mindez hogy alakult ki. Kezdve a háttérben meghúzódó elméletekkel, domesztikációs és/vagy faj/fajtanemesítési kísérletekkel, vagy éppen filozófiával, folytatva az új renden belül kialakult szokásokkal, életmóddal, kifejezésekkel, de még meséket, mondókákat is kapunk, vagy éppen szócikkeket az aktuális értelmező kéziszótárból.
Ehhez társul Vanna (Vera) története, ami egyszerre egy nagyon személyes hangvételű, feszült, de okosan megírt dráma, az ő szemén keresztül tökéletes bemutatása a társadalom aktuális állapotának és a függőség meglehetősen erőteljes ábrázolása. Sinisalo egyszerre képes világot, karaktereket és történetet alkotni, és mindezt remekül át is tudja adni. A narrációban egymást váltja kétféle E/1 beszámoló és a különböző tanulmányok, szócikkek, mesék, egyéb spoiler áldokumentarista háttéranyagok. Ami pedig felteszi a pontot az i-re a chilit a paprikanövényre, az spoiler ami az amúgy is jelenlévő bizarrságfaktort egyenesen az egekbe lövi.

Egy szó, mint száz, ez egy nagyon erős könyv. Olyan, sablonokon túllépő disztópia, amit még én is értékelek, pedig ilyen nem sok van. spoiler

Ezermillió köszönet @pat-nak, aki nem csak felhívta a figyelmemet erre a könyvre, hanem még kölcsön is adta hogy együtt rajonghassunk érte. Az olvasás úgy nézett ki, hogy hajnalban kinyitottam a könyvet, az első mondattól kezdve egyértelmű olt, hogy be fog szippantani, és délután 2-kor már be is fejeztem az olvasást. Becsuktam a könyvet. És majdnem kinyitottam az elején, hogy kezdjem újra elölről az egészet. Ezek a kortárs finn SFF írók tudnak valamit, legyen szó poszthumán hard sci-firől, lírai öko sci-firől vagy ebben az esetben éppen gendertémát központba állító társadalmi SF-ről. Ja, és bárcsak minden Galaktika-kiadás ilyen színvonalat képviselne.

A leglenyűgözőbb számomra az volt, hogy Sinisalo milyen hátborzongatóan logikusan és átgondoltan építette fel létező, valós természet- és társadalomtudományi cikkek, kutatások, modellek alapján ezt az alternatív euszisztokrata Finnországot, ami mondhatni a gyökeres ellentettje a ma sokszor példaként állított Finnországnak. Különösen ijesztő volt számomra, ahogy Sinisalo azt mutatta be, hogy milyen veszélyes lehet az, ha egy hatalmon lévő csoport direkt félreértelmezett tudományos tényekre vagy egyértelműen áltudományos alapokra hivatkozva húz fel egy rendszert, amiben nem ellenkezhetsz, mert akkor rád húzzák a vizes lepedőt, és nincs kiút. Voltak részek, amiknél egyszerűen nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek…

És úristen, ez a világ, amit Sinisalo felépített! Látszik, hogy minden részletnek alaposan utánament, a csilitermesztéstől kezdve a genetikán keresztül a gender-disztópiákig mindennek utánanézett. Az információadagolás is tökéletes: visszaemlékezésekből, levelekből, rövidebb közjátékokból bontakozik ki fokozatosan a történet, egyre újabb és újabb rétegek épülnek rá a két lány történetére, akiktől először a nevüket vették el, aztán az életük alakítását formáló döntések jogát. Bizonyos szempontból ez a szokásos gender-alapú disztópia: a férfiak megtalálták a módját, hogy kivegyék a döntés lehetőségét a nők kezéből spoiler, és a 20. századi genetikai felfedezéseket kihasználva a vezető réteg olyan irányba tereli a társadalom fejlődését változását, ahogy nekik tetszik: a nők legyenek engedelmes, szexi, üresfejű háziállatok, jogok nélkül, gondolatok nélkül, választások nélkül. Nem is a bemutatott társadalmi rend az, ami az ember irhája bőre alá férkőzik, hanem az egésznek a felépítése, ahogy oldalról oldalra, mondatról mondatra összeállnak a kirakós darabkái. spoiler Mindezek mellett persze a történet is ad egy csomó pluszt a könyv értékéhez: nekem hatalmas plusz a nővér-húg kapcsolat bemutatása, kibontakoztatása, de határozottan érdekes volt a csili, mint drog ötlet is, ami ugye a történet gerincét képzi. De az én szememben ezek mind eltörpülnek a hátborzongatóan pontosan felépített világ mellett, ami belém mászott, még mindig itt lapul a zsigereimben, nem is tudok róla úgy beszélni, ahogy szeretnék, mert erről nem monologizálni kell, hanem beszélgetni. Olvassátok!

Néha elegendő egy kellően hangos és befolyásos csoport, hogy olyanná változtassa a világot, amilyenné a csoport tagjai akarják. A csoportnak még csak túl nagynak sem kell lennie. Bőven elég, ha egyesek a saját személyes elképzeléseiket úgy állítják be, mint egyetlen létező igazságot, és a hangerejükkel azt a hatást keltik, hogy elfelejtett és elhanyagolt felhímek tömege áll mögöttük. Azoknak is, akik elégedettek a dolgokkal úgy, ahogy vannak, könnyű támogatniuk azokat az elveket, amelyekből előnyük származik. (255. oldal, https://moly.hu/idezetek/1100840).