"1786 szeptemberében, a francia forradalom előestéjén indult útnak Goethe a régen vágyott Itália felé, Dante hazájába, ahol végül két éven át bolyong. Feljegyzéseit saját kezűleg rendezte egységes egésszé 1813-ban. Az első két részt az utazással egykorú napló- és levélnyersanyagából Goethe többé-kevésbé folyamatos művé alakította, beleillesztett számos levelet és levélrészletet, a harmadik részt viszont inkább meghagyta eredeti formájában. Az összefoglaló „tudósítások”, naplójegyzetszerű részletek közé illesztette a római karneválról szóló „néprajzi tanulmányt”, ezáltal – és a szerkesztésnek a szándékos hevenyészettsége okán – megadva a műnek a sajátosan közvetlen, feszélyezettségtől mentes, helyenként szinte vallomásszerű, még legelvontabb művészetelméleti elmélkedéseiben is bizalmas, mondhatni „parlando” jellegét. A kötetből az emberélet teljes gazdagsága bontakozik ki, az ott szerzett belátások és felismerések kortalanná emelik a művet, üzenetei és meglátásai egy egész… (tovább)
Utazás Itáliában 17 csillagozás
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Életrajz / Útirajz Tarandus · Nagy írók – nagy írások Genius
Enciklopédia 7
Helyszínek népszerűség szerint
Róma · Velence · Regensburg
Kedvencelte 4
Most olvassa 2
Várólistára tette 22
Kívánságlistára tette 18
Kiemelt értékelések
Egy csillagot veszített, mert elég gyatra kiadás, sok volt benne az elgépelés meg a hiba, és haragszom rá, amiért egy csomó mindent kivágtak belőle. A …-os helyeknél mindig éreztem, hogy ezt még szívesen olvasnám tovább is. Fene a válogatott kiadásokba, majd én eldöntöm, mi érdekel és mi nem.
Erről persze nem Goethe úr tehet. Ő maga nagyon szórakoztató. Eddig nem nagyon foglalkoztam vele a kötelező olvasmányokon kívül spoiler, most viszont mókás volt megismerni „szórakozott, enyhén fellengzős utazó író” oldaláról is. Sohasem mulasztja el megemlíteni, hogy inkognitóban kell járnia Itáliát, mert lépten-nyomon lerohanja a Werther Fan Club (itt a Faustot még nem írta meg), hogy mennyire a terhére vannak a mindenféle hercegi és püspöki meghívások, és hogy természetesen ő olyan szinten képes értékelni a művészeteket, mint senki más. Ennek ellenére valahol mégiscsak nagyon bájos az egész útinapló, Goethe barátunk gyerekesen örül minden antik dolognak, amiről sokat tanult már, de sohasem látott, és időnként kibújik belőle a polihisztor is. Olyankor irodalmi művei rovására növényeket rajzolgat, meg az evolúción elmélkedik (aminek ekkor még nincs neve ugye). A kedvenc részem a római karnevál leírása volt, ezt talán külön publikálásra szánhatta, mert nagyon kerek és érzékletes. Különben meg Goethe mókás útitárs lehetett, a mindenféle vulkánokba való bemászástól a hobbiszintű geológiáig.
Hosszú, hideg, sötét téli estén meleg országokról kell olvasni – ezért is esett erre a könyvre a választásom. És nagyon jó választás volt. Bár a könyvet kicsit egyenetlennek éreztem, számomra a kisebb események (egy-egy színházi előadás, egy kirándulás az épp kitört Vezúvra, egy csaknem diplomáciai bonyodalommá terebélyesedő konfliktus egy várrom lerajzolása miatt) sokkal érdekesebb volt, mint a művészettörténeti fejtegetések (amikkel nem is mindig értettem egyet, bár ő nyilván jobban értett hozzá), de összességében szívesen töltöttem vele az időt olyan helyeken, ahol már jártam, és nagy kedvet csinált egy esetleges újabb útnak.
Üdítően friss hangú olvasmány: életképek a XVIII. század végéről. Bár én Goethét nem sztárolom annyira, mint a hivatalos irodalomtörténet, de meg kell hagyni: rendkívül eleven, ahogy a tapasztalatait megörökíti. A művészeti tárgyú megjegyzései (részben másodrangú festők magasztalása, meg az építészetről szóló fejtegetései) kissé megavasodtak, de a hétköznapi élet apró mozzanatai megragadóak: a legjobb fajta újságírás, ami valaha is létezett (pedig akkoriban még jóformán ki se találták…)
Együtt élvezzük a gondolások és kedvesük felelgetős énekét a velencei éjszakában (az önálló Köztársaság utolsó éveiben…), együtt rázkódunk a Vezúv oldalán az öszvér farához kötözött talicskában, együtt gyönyörködünk a segestai templom romjaiban vagy ácsorgunk a taorminai görög színházban, együtt kergetjük a naplopókat Nápolyban, és részt vehetünk a római karneválon is. Egy-egy odavetett bekezdésben kis kerek életképek bukkannak fel, olyan elevenséggel, mintha nem is két évszázaddal ezelőtt örökítették volna meg őket.
Én, mint az ókor nagy kedvelője, Észak-Itália és Róma szerelmese persze kissé elfogult is vagyok a téma miatt, de a semleges olvasónak is kedvére lehet (esetleg a művészetről szóló részeken könnyedén átszökdécselve…). Nekem Goethe prózai munkái közül ez a legkedvesebb.
Ha valaki Itáliába látogat, kedvcsinálónak ma is érdemes kézbe venni. Persze a szálláshelyekre vonatkozó információk már nem teljesen helytállóak… Reméljük, senki nem azt a választ kapja, mint költőnk, aki a Garda-tónál a fogadóban diszkréten az illemhely után érdeklődött, mire a szolga fejedelmi mozdulattal kimutatott az udvarra: – ’Bárhol, ahol akarja…’
Remek mű! Az én ízlésemnek kicsit hosszú és belemegy abszolúte érdektelen részletekbe is, de annyi vidám és érdekes anekdota van benne, hogy az ember előbb-utóbb elfelejti, hogy valójában Goethe leveleit olvassa a XVIII. századból.
Az első római és a nápolyi részeket ajánlom elolvasásra azoknak, akik ide készülnek, de a többi valahogy visszás. Tudom, és nyilvánvaló, hogy három évszázaddal ezelőtt nem volt minden ugyanolyan, mint ma. De nekem valahogy Szicília (vagy akár leszűkíthetjük csak Taorminára is) sokkal nagyobb élmény volt, mint amit Goethe lekicsinylő szavaiból kivehetünk.
Minden esetre hasznos adalékanyagot szolgáltatott a tézisemhez.
És amit elfelejtettem: ezt olvasva én is teljes bizonyosságot nyertem arról, hogy Stendhal bizony sok mindent koppintott.
Gyakran előfordult, hogy számomra közömbös helyekre mintegy véletlenül jutottam el, ezáltal ottani jelenlétem nem volt igazán személyes; mintha egy épp erre a célra sebtében létrehozott, sematikus és ismeretlen ént helyeztem volna az adott időtartamra önmagam helyébe, hogy valódi lényegem a horatiusi procul negotiist élvezhesse, míg ez a számomra megdöbbentően idegen valaki irreleváns helyeket és tárgyakat alakít digitális hulladékká.
Aztán van egy másfajta utazás is, a sokat ígérő és – változatlan, örök értékei miatt – állandóan biztonsággal posztponálható. Ez a vágyódásról és a szakrális készülődésről szól. S ha már ott vagyunk, akkor a feszesre húzott napokról és az ex abrupto közéjük libbenő, megsejthetetlen pillanatokról.
Goethe olyan, mint a jacquard-szövés: a több ezer szál bonyolult kereszteződése és a sűrű, szinte átláthatatlan szerkezet végeredménye mindig valami hihetetlenül finom, nemes, grandiózus, ám mégis könnyed. Itáliai körútját – mint akkor szinte mindenkiét – nem kis részben Winckelmann inspirálta. A mítoszt és kultúrtörténeti csodákat áhító naiv, természetes lelkesedést sajnos időnként lebírja a racionális északi ember, még inkább a büszke költő (pl. kifejezetten mulatságos, mennyire nem tud mit kezdeni a „tétlen, lusta” nápolyiakkal, s az is, mennyire élvezi a látszat-inkognitót). Az viszont tagadhatatlan, hogy a puszta szemlélés kivételes adottságát a lehető legjobban hasznosítja, s ennek értékéből nem von le sem a dokumentálási kényszer (vegyük csak Goethe kevéssé sikerült vázlatrajzait, melyek a kötetet illusztrálják), sem pedig a kor ill. saját klasszicista felfogásából eredő téves, egyoldalú meglátások (úgy sétálgat Padovában és Assisiben, hogy Giottót észre sem veszi, de a Rómát elnehezítő márvány-őrület és az olyan másodvonalbeli festők, mint pl. Guercino viszont magukkal ragadják).
Hiba lenne tehát a romantikus géniusz preferenciái mentén csupán a kulturális útikalauzt látni a műben, mert így könnyen elkerülhetik figyelmünket azok az egyszerű zsánerképek (a karneváli forgatagban vidáman táncoló Pulcinellák vagy a hajnalban tésztát sodró szicíliai asszonyok), melyek leírásakor Goethe végre megfeledkezik magáról és igazán önmaga lehet.
Egészen „véletlen” az Itáliai utazásom előtt vettem kézbe, és részben ott is olvastam a kötetet. Izgalmas volt az ókori Rómát -is- Goethe szemén keresztül látni, és ezzel szemben ráeszmélni, hogy olyan sokat nem is változott a mai időkre. Érdemes tehát polcon tartani, időnként újra elővenni, ha éppen Itáliai utazásra vágyunk.
Csodás volt! Gyönyörű kiadványt szereztem: sötétkék bőrkötéses, Goethe arany profiljàval a borítón, eredeti rajzaival, számozott példányt 1961-ből..gyönyörű betűkkel..emiatt is külön élvezet volt, de a tartalom miatt elsősorban: ezt a részt majd update-elem,mert annyira friss az élmény..imádtam
Nem egyértelműen pozitív a könyv. Sajnos érződik rajta, hogy nem teljes. Bár gondolom a harmadik könyv eltérő felépítése miatt Goethe sem tudta befejezni.
Prekoncepcióban valami korai Bédekker lebegett a szemem elött, de nem az. Hanem valami útleírás, Goethe életrajz, és korkép keveréke. Kár hogy mivel nem teljes fordítás, nem tudni az eredetinek mik az arányai.
Népszerű idézetek
Nem állhattam meg, hogy egy kolosszális Jupiter-főt meg ne szerezzek magamnak. Most ágyammal szemközt áll, jó megvilágításban, úgyhogy reggeli fohászomat nyomban hozzá intézhetem – hozzá, aki minden nagysága és méltósága ellenére is a legvidámabb kalandocskák emlékét hagyta ránk. Öreg gazdasszonyunk után, ha bejön ágyazni, rendszerint kedves macskája is beoson. Én a nagy szobában ültem, hallottam, hogyan szorgoskodik odabent a jó asszony. Egyszer csak szokása ellenére nagy hevesen fölrántja az ajtót, s kiszól értem, jöjjek sietve, csodát látni. Kérdem, mi történt; azt feleli, a cica imádja az atyaistent. Régen észrevette már, hogy ennek a jószágnak éppúgy van esze, mint akármelyik kereszténynek, hanem ez azért mégiscsak nagy csoda. Besiettem, hogy saját szememmel lássam a dolgot; hát bizony, valóban eléggé csodálatos volt. A mellszobor magas állványon áll; a test mélyen a mell alatt elvágva, úgyhogy a fő magasba emelkedik. A cica fölugrott az asztalra, mancsát nekitámasztotta az isten mellének, egész hosszában kinyújtózott, s így orra éppen a szent szakállig ért, azt nyalogatta nagy kecsesen, s ebben a legkevésbé sem zavarta, hogy a gazdasszony föl-fölkiáltott, s hogy közben én is a szobába léptem. A jó asszonyt hagytam, csak hadd csodálkozzék, magamnak azonban azzal magyaráztam meg a különös macskaáhítatot, hogy ez a finom szaglású állat bizonyára megszimatolta a zsírt, ami a formából a szakáll mélyedéseibe szivárgott s ott ragadt.
Első rész / Róma (Tarandus 2012, 109-100. oldal)
Május 28.
Derék, s oly hasznavehető Volkmannom időről időre arra kényszerít, hogy szembehelyezkedjem a véleményével. Azt mondja például, hogy Nápolyban harminc-negyvenezer semmittevő él; s ki nem szajkózza ezt utána! Én a déli állapotok némi ismerete után sejtettem, hogy ez csak afféle északi nézet, mely szerint mindenkit naplopónak tartanak, aki nem dolgozik reggeltől estig fáradhatatlanul. Ezért aztán különös gonddal figyeltem meg a népet, akár dolgozott, akár pihent; hitványul öltözött embert sokat láthattam, dologtalant egyet sem.
De mert én meg is akartam ismerni azt a rengeteg ingyenélőt, tudakozódtam utánuk egyik-másik barátomtól. Ilyet azonban ők sem tudtak mutatni nekem, így hát magam indultam vadászatra, miután enembéli kutatásaimat kiválóan egybehangolhattam a városnézéssel.
Azzal kezdtem, hogy a roppant nyüzsgésben igyekeztem tisztába jönni a különböző alakokkal, igyekeztem küllemük, ruhájuk, viselkedésük, foglalatosságuk alapján megítélni és osztályozni őket. Ezt a műveletet könnyebbnek találtam itt, mint bárhol egyebütt, mert itt az emberek jobban magukra hagyatkoznak, és külsőleg is alkalmazkodnak állapotukhoz.
Korán reggel kezdtem vizsgálódásaimat; láttam embereket, akik itt vagy amott állingáltak vagy pihentek, de mind olyanok voltak, akiknek hivatása ezt így hozta magával abban a pillanatban.
Teherhordók voltak, akiknek megvan a maguk különleges posztja, s csak arra várnak, hogy valaki igénybe vegye szolgálatukat; kocsisok, legényeikkel és szolgáikkal, akik a nagy tereken állnak egyfogatúik mellett, lovaikat gondozzák, és ha valaki szólítja őket, rendelkezésére állnak; hajósok, akik a mólón pipáznak; halászok, akik a napon hevernek, talán mert kedvezőtlen szél fúj, s nem mehetnek ki miatta a tengerre. Sokakat láttam még ide-oda menni, de többnyire mind magukkal cipelték foglalkozásuk valami jelét. Koldulni nem láttam, csak nagyon vén, teljesen munkaképtelen és nyomorék embereket. Minél jobban körülnéztem, minél alaposabban vizsgálódtam, annál kevésbé sikerült igazi naplopókat találnom – akár a legalsó, akár a középosztályból, akár reggel, akár a nap java részében, s akármilyen életkorból, s akármelyik nemben kerestem is.
[…]
Igaz, pár lépést sem tehet úgy az ember, hogy silányul öltözött vagy éppen rongyos alakokkal ne találkozzék,az illető azonban még egyáltalán nem henyélő, nem naplopó! Sőt, meg merném kockáztatni a következő paradoxont: Nápolyban talán még az egészen alacsony osztályokban lehet a legtöbb iparkodó embert találni.
Ezt természetesen nem szabad egybevetni holmi északi szorgalommal, mely nemcsak napról napra és óráról órára él, hanem a jó és derűs napokban a rosszakról és borúsakról, nyáron a télről is gondoskodnia kell. Az északi ember az élvezet legszebb napjait és óráit veszti el és fordítja munkára azért, mert a természet rászorítja az előrelátásra, előre gondoskodásra: a háziasszonynak be kell sóznia és föl kell füstölnie a húst, hogy egész évre el legyen látva a konyhája, a férfinak gondolnia kell rá, hogy legyen elég fa és gabona, s a jószágnak elegendő takarmány és így tovább. Az emberek hónapokra örömest otthagyják a szabad levegőt, házakba húzódnak s úgy védekeznek vihartól, esőtől, hótól és hidegtől; évszak követ évszakot megállíthatatlanul, s aki nem akar tönkremenni, annak jó gazdává kell válnia. Mert ott egyáltalán nem arról van szó, akar-e valaki nélkülözni: egyszerűen nem akarhat nélkülözni, nem szabad nélkülözni akarnia, mert az ínség megsemmisíti; a természet állandóan arra kényszeríti, hogy tevékenykedjék, előre dolgozzék. Bizonyos, hogy ezek az évezredek óta változatlan természeti hatások határozták meg a sok tekintetben tiszteletet érdemlő északi népek jellemét. Ugyanakkor viszont mi, a mi szempontunkból túlságosan szigorúan ítéljük meg a déli népeket, melyekkel oly enyhén bánt az ég.
Második rész / Nápoly (Tarandus 2012, 253-257. oldal)
A felhőket szétoszlatta a légnyomás, és szép este derült ránk.
13. oldal, A Brennertől Veronáig (Tarandus)
Regensburg, 1786. szeptember 3.
Hajnali háromkor lopóztam ki Karlsbadból, különben nem engedtek volna el. A társaság augusztus 28-án igen szívélyesen ünnepelte meg a születésnapomat, s ezzel jogot szerzett arra, hogy visszatartson; csakhogy semmi értelme nem volt tovább is ott időznöm. Postacsézába vetettem magam, egészen egyedül, minden csomagom egy köpenyzsák meg egy borztarisznya; s fél nyolcra, szép, csendes, párás reggelen Zwodába értem.
Első rész / Karlsbadtól a Brennerig (Tarandus 2012, 9. oldal)
Michelangelo Utolsó ítélete és mennyezetfestményei csodálatot keltettek bennünk. Én csak bámultam és ámultam. A mester benső biztosságát, férfiasságát, nagyságát el sem lehet mondani. Miután mindent újra meg újra megszemléltünk; elhagytuk ezt a szentélyt és a Szent Péter-templomba mentünk; azt is beragyogta a tiszta ég tündöklő világossága, csupa fény és derű volt minden része.
98. oldal, Róma (Tarandus)
Előzőleg a Palazzo Barberinibe kocsiztunk, megnézni Leonardo da Vinci nagyszerű képét, meg Raffaelét a kedveséről; ezt saját kezűleg festette.
276. oldal, Másodszor Rómában (Tarandus)
[…] az a szokás náluk, hogy amikor a férjek künn halásznak a tengeren, ők kiülnek a partra, s esténként messzeható hangon éneklik ezeket az énekeket, míg a távolból meg nem hallják övéik hangját, és így társalkodnak egymással. […] A magányos ember éneke ez a messzi távolba, hogy egy hasonlóan érző lélek meghallja, s feleljen rá.
Velence
Október 1.
Különböző szempontok szerint jártam be és szemléltem meg a várost, s mert éppen vasárnap volt, meglepett, milyen piszkosak az utcák; ezen el kellett gondolkodnom. Nyilván ezen a téren is van valamilyen rendszabály: a szemetet a sarokba söprik, nagy hajók is úszkálnak ide-oda, egy-egy helyen kikötnek és fölszedik a szemetet, körülöttük meg szigetiek forgolódnak, akinek kell a trágya; de mindebben nincs se következetesség, se szigorúság, s a város mocskossága annál megbocsáthatatlanabb, mert hiszen úgy épült, hogy tiszta legyen, mint akármelyik hollandiai város. Az utcákban mindenütt burkolat, s legalább a szegélyük téglával kirakva még a legtávolabbi kerületekben is; középütt, ahol kell, domborúak, kétoldalt mélyedéssel, mely egybegyűjti és fedett kanálisokban vezeti a vizet. Az egykori körültekintő tervek egyéb építészeti elgondolásai is tanúskodnak az egykori kiváló építőmestereknek arról a szándékáról, hogy Velencét, a világ legkülönösebb városát, egyúttal a világ legtisztább városává is tegyék. Nem állhattam hát meg, hogy sétám közben megfelelő köztisztasági szabályt ne tervezzek, s így gondolatban meg ne könnyítsem annak a rendőrfőnöknek a dolgát, aki az ügyet a szívén viselné. Hiába, az embernek mindig kedve és hajlama van rá, hogy idegen ajtó előtt söpörjön…
44 - 45. o., Velence, Tarandus, 2012
Hasonló könyvek címkék alapján
- Bächer Iván: Igazad van, Loncikám 92% ·
Összehasonlítás - Erdős Renée: Római napló ·
Összehasonlítás - Petőfi Sándor: Petőfi Sándor munkái IV. ·
Összehasonlítás - Barta Róbert (szerk.) – Takács Bálint (szerk.): Földváry László első világháborús hadinaplója ·
Összehasonlítás - Kozmács István (szerk.): Megvalósult gyermekálom ·
Összehasonlítás - Simonffy András: Itáliai levelek ·
Összehasonlítás - S. Sárdi Margit (szerk.): Rhédei Ádám útinaplója ·
Összehasonlítás - Szelestei N. László (szerk.): Naplók és útleírások a 16-18. századból ·
Összehasonlítás - Wesselényi Polixéna: Olaszhoni és schweizi utazás ·
Összehasonlítás - Bangha Béla: Római levelek ·
Összehasonlítás