Friedrich ​Hölderlin versei 7 csillagozás

A Tölgyfák

Kertekből jövök én, hegy szülte fiak, tiközétek!
Kertekből, hol a Természet szelíd engedelemben
él, ápolva meg ápoltatva az emberek által.
Ám ti, ti nagyszerűek, ti ugy álltok az enyhe világban,
mint a titánok, s nem tartoztok, csak magatokhoz,
tápláló-nevelő egetekhez, a földhöz, amely szült,
emberi iskola még eddig titeket sose látott,
boldogan és szabadon növekedtek erős gyökerekből
egymást közt a magasba: hatalmas karral, akár a sas
zsákmányát, a teret markoljátok, s koronátok
napsugaras nagysággal nyúlik a fellegekig föl.
Vagytok, amennyien, annyi világ: mindőtök egy isten,
és szabadon társulva, akár a csillagok, éltek.
Erdőtök nem irigyelném, ha a szolgai sorsot
tűrhetném, s élnék örömest én társasan akkor.
Társasan élni ha nem kényeztetne tovább is a szívem,
rabja szerelmének, de örömmel köztetek élnék!

18. oldal, fordította Rónay György

Menon panasza Diotimáért

Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,
míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág és szálltak a szélben az essők,
csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
Téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem
értem,
mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

80. oldal, fordította Radnóti Miklós

Hüperión sorsdala

Fönt jártok ti a fény
puha földjén, boldog Géniuszok!
Sugárzó isteni szellők
éringetnek titeket: szent
húrokon így művésznő
ujja ha játszik.

Sorstalan, így, alvó csecsemőként
lélegeznek az égiek;
szűzi-szerényen,
bimbón őrzik:
múlhatatlan
virul ott a szellem,
boldog szemeikből
pillant csöndes,
tiszta öröklét.

Nékünk más adatott. Ne lehessen
nyugvásunk helye.
Tűnnek, buknak
a szenvedők,
vakon, egy
óráról a másra, mint
a víz verődik
kőről kőre,
éveken át a bizonytalanba.

(Tandori Dezső fordítása)

Mnemosyne

Csak jel vagyunk, mögötte semmi,
kín nélkül vagyunk, és már-már elfeledtünk
beszélni is a messzi idegenben.
Pedig ha emberekről
vitáznak fenn az égben, s hatalmasan
mozdulnak a holdak: a tenger is
szót szól majd akkor, és a folyamoknak
új meder kelletik. Csak Egyvalaki áll
mindenek fölött, szabhat
bármikor változást, törvényt sem igen
áhít. Felcsendül akkor majd az Írás
és a tölgyek örök hegyi hó közt
lengenek. Mert nem tehetnek
mindent az égiek: a halandók
előbb pusztulnak el. Fordul ezért a Visszhang is
feléjük. Nehézléptű
az idő, de világra hozza majd
az igazságot.
[…]

/Bernáth István fordítása/

153. oldal

1.

Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik,
lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon.
Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember,
Vesztett, nyert-e vajon, méri tűnődve az ész,
s megbékél; odakint tovatűnt a virág meg a szőlő,
nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac.
Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, ott
tán szerető dala szól, vagy csak férfimagány
méláz ifjukorán meg a messze baráton; a kútban
frissen csobban a víz, illatos ágyra szitál,
halkan kong a harang az alkonyodó levegőben,
óráink idejét szertekiáltja az őr.
Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken.
Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold
ott kél rejtekezőn; s amaz Álmodozó, jön az éj már;
csillaggal tele és mit sem törődve velünk,
ámuló, idegen e világban, felragyog, íme,
pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Kenyér és bor

AZ EMBEREK TETSZÉSE

Nem szentelt-e dicső létbe merült
szivem
most, mióta szeret? Több figyelem
miért
kísért, míg fecsegőbb, vad,
gőgös volt, s üresebb szavam?

Ó! csak a piacit kedveli a tömeg,
csak erőszakosat tisztel a
szolganép,
míg az isteniben nem
hisz, csak az, aki isteni.

A RAJNA

Isaac von Sinclairnek

Sötét repkény közt ültem épp, az erdő
bejáratánál,mikor az arany dél,
meglátogatni a forrást, az Alpok
lépcsőin leereszkedett;
az Alpok nékem a régi hit
szerint istenek rakta vár,
az égiek otthona, ahol
még eljut sok bizonyosság
titkon az emberekhez; így
tudtam meg ott gyanútlanul
egy sors titkát; alig
indult el lelkem a langyos
árnyban tünődve Itália
felé kószálni, s még
messzebb, Morea partja felé.

Mert akkor, a szirtek ölén
mélyen az ezüstös ormok
s a vidám-zöld lejtők alatt,
ahol az erdők borzongva és
a sziklaszálak egymáson át
naphosszat néznek rá le, ott
a jeges mélyben hallottam
megváltásért könyörögni
az ifjút; hallgatták, hogyan dühöng,
vádolva a Föld-anyát
s a mennydörgőt, ki nemzette,
a szánakozó szülők,
de futottak mind a halandók:
iszonyú volt, mert féktelenül
tépte bilincseit ottan
a félisten, ahogy őrjöngött.

A folyamok legnemesebbike szólt,
a szabadonszületett Rajna;
más hitt még fenn, mikor testvéreitől,
a Tessintől s a Rhodanustól
elválva, vándorútra kelt, és Ázsia felé
vitte türelmetlen királyi lelke.
De megértetlenül áll
a vágy a sors előtt.
S a legvakabbak ők,
az istenfiak: házát ismeri
az ember, és az állatnak került
épülni hely; de az ő
tapasztalat nélküli lelküknek
csak ez jutott: nem tudni, hová.

Titok, mi tisztán született. még
dal is alig érintse leplét. Mert
ahogy indulsz, úgy maradsz,
bármint neveljen a szükség
és a parancs, mert legtöbb mégis
a születés meg
a fénysugár, amely
az újszülöttre talál.
De hol van csak egy is,
ki életen át
szabad lehetne s szíve vágyát
önmaga tölthetné, mint
jó magasokból jőve a Rajna,
s oly szent öblön születve,
boldogan, úgy mint ő?

Szava ezért ujong.
Nincs kedve, mint más gyerekeknek,
pólyábakötözve sírni,
hiszen ott, hol a görbe part
hozzá lopakszik először
s átfogja szomjasan,
mert a könnyelműt saját
torkába kivánja nyelni
s ott őrzeni meg, nevetve
eltépi kígyóit, elrohan
a zsákmánnyal, s ha egy Hatalmasabb
nem fékezi meg futását,
megnő, s villámként tépi szét
a földet, s megbűvölten szöknek utána
az erdők, s összeomolva a nagy hegyek.

Egy Isten mégis megóvja fiait
a sietős élettel, s mosolyog,
ha nagymohón, de a szent Alpoknak
gátjai közt felé dörög,
mint ezé, a haragos folyamok árja.
Ilyen kohók tüzén
ötvöződik a tisztaság;
s oly szép is azután,
ha kilép a hegyek közül,
s lágy áramlással a német föld
ölén megnyugszik, vágyait
munkába fogva kertet művel
Rajna-atyánk, s gyermekeket nevel
a városokban, melyeket ő emelt.

De nem feledi soha ezt.
Mert előbb pusztul az otthon és
a törvény, s fordul szörnyűre az ember
napja, hogysem ilyen
feledhetné, hogy honnan eredt,
s az ifjúság tiszta hangját.
Ki volt az első, aki
a szeretet kötelékeit
elrontva, kötéllé fonta?
Akkor dacoltak saját
jogukkal s a mennyei tűzzel
a dacosok, s biztosan akkor
hívták ki a sorsot,
megvetve halandó útjuk,
hogy legyenek, mint Istenek.

De elég az Isteneknek
a saját örök életük, és ha kell
az égieknek valami még,
csak hősök, emberek és
halandók kellenek. Mivel
nem éreznek semmit a Boldogok;
így hát, ha szabad kimondani ezt:
az Istennek nevében részesen: valaki másnak
kell velük, helyettük érzeni:
ő kell nekik; de végzésük
az, hogy rontsa le otthonát
s gyalázza legkedvesebbjeit,
mint ellenségét, temesse a
romok alá apját, gyermekét,
ha olyanná akar lenni, mint ők,
s nem tűr különbséget az álmodozó.

Ezért hát boldog az, kinek
olyan szerencsés sors jutott,
hogy még a vándorévek és
kínok emlékére is édesen
susog neki biztos partokon,
a ki bárhova is szívesen
nézhet, el, el a határokig,
melyeket bölcsőjénél
Isten szabott léte köré.
Megnyugszik boldog-szerényen,
mert betelt mindaz, amit kivánt:
a a mennyei mosolyogva,
kényszerítetlen öleli át
most, hogy pihen, a bátrat.

Félisteneket gondolok el,
s ismernem kell a kedveseket,
mert életük oly nagyon
s oly gyakran tüzeli keblemet.
De kiben, mint tebenned, Rousseau,
oly legyőzhetetlen lett
a kitartón erős lélek,
oly biztos az érzék
s az édes ajándék, hallani,
s szólni a szent bőségből,
mint a bor istene, bolondul-istenin
és törvény nélkül szól a fényesek nyelvén,
amit értenek a jók, de mi méltán sújtja
vaksággal az áhitat nélküli
szentséggyalázó szolgát: hogy hívjam az idegent?

A földnek fiai, mint az anyák,
mindent szeretnek és meg is kapnak
a boldogok, tétlenül, mindent.
Meglepi hát ezért,
s ijeszti a halandó férfit,
ha meggondolja az égbolt
s az öröm terhét, amit
szerelmes karjaival
saját vállára halmozott.
S akkor gyakran úgy érzi, legjobb
lenne már szinte elfeledve ott
lenni, hol napsugár nem ég,
az erdő árnyán,
a Bieli-tó szép partján, az üdezöldben,
gond nélkül, szótlan szinte,
kezdők módján tanulni a fülemülétől.

S oly nagyszerű aztán a szent álomból
ocsúdni, s az erdő hűvöséből
ébredve, este már
a szelídebb fény felé menni,
midőn, ki a hegyeket rakta,
s ki kimérte a folyamok útjait,
miután mosolyogva
elkormányozta az emberek
tevékeny életét, miként vitorlát,
a szélcsendest, szellőivel,
pihenve már a leányra hajol,
kit ő növelt s inkább csak jót
tervelvén mint gonoszat,
a mai földre leszáll a nap.

Akkor nászt ül az Isten, az Ember,
ünnepel minden, ami él,
és egy időre
lebegve megáll a sors,
a bujdosók mentshelyre jutnak,
és elszunnyadnak a bátrak;
ám a szerelmesek
maradnak mik voltak: otthon
vannak, hol a virág
nem pusztító lángnak örül, s a fák sötét
lombjában suttog a szellem, s a békétlenek
váltott lélekkel sietnek, hogy kezet
adjanak, még mielőtt a szelíd
fény lehull, s jön az éj.

És vannak, kiken csak
átsiet mindez, míg mások
hosszan megőrzik.
Az örök istenekben
teljes az élet mindig; de ember is
őrizheti hű emlékezetében
mindazt, ami a legjobb volt:
s átélheti így a teljességet.
De mindennek mértéke van.
Mert súlyos teher a balsors,
de súlyosabb még a szerencse.
Képes volt mégis egy bölcs, hogy
déltől az éj feléig,
s míg kivirult a hajnal,
józanul lakomázzék.

Neked, bár lángösvényen, fenyvek alatt, bár
tölgyerdő árnyán, fénylő acélban
jelenjék Isten meg, vagy fellegek közt,
ó, kedves Sinclair!: ismered őt, te ifjan,
a jó erőt, s nincs rejtve előled
soha az Úr mosolya;
sem nappal, mikor
lázban és láncraverve látszik
mind, ami él, sem éjjel,
amikor minden összezihálva
hever, rend nélkül, s visszatér
az ős zűrzavar.

KERESZTURY DEZSŐ fordítása

MENON PANASZA DIOTIMÁÉRT

Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,
míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

RADNÓTI MIKLÓS fordítása

A TERMÉSZETHEZ

Mikor fátylad körül játszadoztam,
s még úgy csüngtem rajtad mint virág,
szíved éreztem a hangzatokban,
amelyekkel szívem fogtad át;
amikor még hittel s vággyal telten
álltam képed előtt gazdagon,
szerelmemnek egy világot leltem,
s helyet, hol a kínt kisírhatom;

mikor szívem úgy nézett a Napra,
mintha minden szavam értené,
testvérem volt az ég sok csillagja,
és a tavasz dallam, istené,
s a szellővel, mely a berki lombot
ingatta, a szív hullámain
még lelked, az öröm lelke mozgott:
azok voltak arany napjaim.

Ha a völgyben, hol forrás üdített,
és a zsenge cserje-csemeték
zöldes árnyéka játszott a szirtek
falán, s áttűnt ágak közt az ég;
ha ott, virágokkal lepve, némán
s bódultan ittam az illatárt,
s a magasból, míg ömlött a fény rám,
fölém az arany felhő leszállt;

ha ott jártam, hol a kopár táj, s hol
titánhangon földörgött az ár
sziklamélyek sötét szurdokából,
s körülzárt a felhős éjhomály;
ha a vihar tajtékos dühének
habja sodort fönn a hegyeken,
és villámok lobogtak: Természet,
lelked akkor jelent meg nekem!

Belévesztem, szeretve, könnyek
közt magam, mint sok bolygás után
a folyók az óceánba törnek,
bőségedbe, gyönyörű világ,
s ezer lénnyel, magányom lerázva
úgy futottam, mint kóbor fia
boldog szívvel atyja csarnokába,
a Végtelenség karjaiba. –

Áldott légy, gyermeki arany álom,
voltál létem kínján még lepel,
szívem tőled jóságra csirázott,
s megadtad, mit sosem érek el.
Természet! nem kényszer és vesződség,
szépséged fénye érlelte meg
a szerelem királyi gyümölcsét,
mint Árkádián a szüretet.

Halott már, mi fölnevelt s csitított,
halott már az ifjúi világ;
melyben a menny boldogsága ringott,
keblem holt, kiégett pusztaság;
gondjaimban lágy tavaszi ének
vigasztalna, úgy mint valaha,
ó! de vége létem reggelének,
elvirágzott szívem tavasza.

Bármilyen szép, ínség vár a vágyra,
árnyékot űz minden szerelem,
meghalt az ifjúság arany álma,
meg a nyájas természet nekem.
Boldog napjaid során, szegény szív,
nem tudtad, mily messze van honod,
s most már, ha álma ki nem elégít,
soha meg nem tapasztalhatod.

RÓNAY GYÖRGY fordítása

A RÖVIDSÉG

„Mért szólsz oly röviden? nem szereted ma már
úgy, mint régen, a dalt? ifjan, a szép remény
napjaiban pedig nem
lelt véget sosem éneked!”

Mint sorsom, dalom is épp olyan. – Alkonyon
fürdenél-e vigan? vége! a föld hideg,
s már az éji madár száll,
borzongatva tekinteted.

RÓNAY GYÖRGY fordítása