Lidércvár ​ostroma (Jarmaland krónikái 1.) 75% 22 csillagozás

Kicsit fantasy, kicsit történelmi – nekem valami hiányzott belőle, bár azt még próbálom megfogalmazni, mi.

A történet még alakulhat. Annak szépen megvan az íve, hogy a testvérek miként kerülnek el otthonról és keverednek bele a lidércek elleni háborúba. A szerző néhol humoros elemeket is belevesz, ami a nagyívű fantasy történetekhez képest paródiának hat, de különben logikus. Képzeljük csak el, hogy a zsoldos sereghez odaállít pár fiú, akik még inkább gyerekek, mint férfiak. Harcosok akarnak lenni, de a kardot se bírják el. spoiler

De nem a fivéreké az egyetlen szál. Van nemes kisasszony, aki sárkányt idomít a hangszerével. De látjuk a lidércek udvarát is. Van ott egy sérült herceg, meg egy testőr, aki igyekszik vigyázni rá.
Nem is tudom, talán az a baj, hogy hiányérzetem van. Mintha valami kimaradt volna a történetből. Meg olyasmiken is fennakadtam, hogy egyszer azt olvastam, a lidércek spoiler Csavarnak különben nem rossz, de valahogy nem áll össze.
Még akkor sem, ha volt más is, amin megakadt korábban a szemem. A nyitányban spoiler

Azt lehet érezni, hogy valami nagyobb van a háttérben és sokkal több lehet még ez a történet, mint aminek innen látszik. De még nem tartunk ott, néhol egészen kisszerű a cselekmény, és ez zavar.

Ahogy a világépítéssel is vannak gondjaim. Ez kb. olyan, mintha középkori urban fantasy lenne. Egyes elemei egészen valósak, mások nagyon fantasy történetek. De nekem már az is furcsa, hogy az 1300-as években ennyire viking ősökről meg skandináv vallás tiszteletéről legyen szó. Az egyik fiú különösen nosztalgikus a vikingekkel szemben. De az ő idejük nem lejárt sokkal korábban? Ők is meg lettek térítve.
Semmiről nem tudunk eleget. A leírt világ természetfeletti és világi fele is éppen csak alapozott. Itt is csak egy kis darabka van meg valami nagyobb egészből. Vannak olyan elemek is, amiket itt bedob, aztán nem kezd velük semmit. Végig vártam, hogy valamit megtudunk azokról az ezüst pálcákról. Legalább azt, mire valók. Csodáltam is, hogy a wittra herceget nem kérték számon, hol hagyta el őket.

Jól sikerült a borító és a történetben is érzek potenciált, de ez még valahogy kevés. Egy rész még van magyarul, hát érdeklődve várom, hogy innen merre és hogyan tovább.

Kellemes meglepetés volt ez a könyv, igazán nekem való fantasy. Külön örültem a rövid, pörgős fejezeteknek.
A skandináv mitológia keveredett a kitalált történettel és a valós helyszínekkel. 4 szálon zajlott a cselekmény, de ez nem volt zavaró, a különböző részek egy idő után összeálltak. Kedvenceim Lovisa és a sárkánykígyó voltak, a szörnyeteg a legenda szerint tényleg Storsjön mélyén él Östersundban, még infó tábla is található a parton.
A fivérek történetét sokszor paródiaként olvastam. Hiába buzgott bennük a viking harci vágy, nem vették fel őket katonának, hanem a spoiler. A legkisebb fiú más karakter volt, de nem olyan, mint akit a magyar népmesékből megszokhattunk.
A wittra-vonal is érdekes volt, főleg a harci módszereik.

Nagyon unalmas. Nagyon szenvedtem vele.

Újabb skandináv krimiszerző mutatkozott be más műfajban hazánkban. Johan Theorin – akinek neve A falon túl és A legsötétebb szoba kapcsán lehet ismerős – ezúttal egy ifjúsági fantasyregényt írt.

Megvallom, kissé nehezen tudom besorolni ezt a könyvet, ha korosztály alapján kellene ajánlanom. Egyfelől, az író stílusa igazodik a fiatalabb korosztály igényeihez: a cicerói körmondatokat a háta mögött hagyva, egyszerűen, tömören fogalmaz, a regény nyelvezete is inkább a 13-15 éves olvasókhoz szól. Ugyanakkor a történet képes arra, hogy ne csak az ifjúságot, hanem a felnőtteket is lekösse, sőt, őket talán inkább, ugyanis a cselekmény nagyrésze a vándorlásról, a jellemfejlődésről szól, amelyek mind a végső ütközetet hivatottak előkészíteni Persze, akadnak fordulatok és kalandok, de ezek nem annyira számottevők, sokkal inkább az egyenleteség, a csendes visszafogottság jellemző a történetmesélésre. Mindvégig fenntartja az érdeklődést, az igaz, és az utolsó 40-50 oldal, amiben a wittrák elleni harcról ír, valóban eseménydús, de aki arra számít, hogy minden fejezet tele van akcióval, a végén óriási csattanóval, az csalódni fog.

A történet három, pontosabban négy szálon játszódik, amelyek csak a legvégén fűződnek egybe. Az első szál a háromból, a testvérek története, ez válik ketté szinte rögtön a regény elején: innentől kezdve Samuel és Niklis, valamint Jöran is a maga útját járja. Előbbiek a lovagi életet, a harcot kívánják megtanulni, és dicsőséget szerezni maguknak, utóbbi csupán arra vágyik, hogy a bátyjaival lehessen újból. Ők hárman a regény igazi, egyenrangú főszereplői, minden olvasó kiválaszthatja a neki szimpatikust, akiért izgulhat.

Mellettük fontos(abb) szerepet kap még Lovisa kisasszony, Georg ispán lánya, aki különös mentális kapcsolatba kerül a vízben élő titokzatos sárkánykígyóval. A negyedik, egyben utolsó szál pedig a másik oldalt mutatja be, vagyis a wittrák életét, akik hosszú téli álmukból ébrednek fel. Ez utóbbival a szerző eléri, hogy ne csak úgy tekintsünk rájuk, mint a „gonosz ellenségre”, bebizonyítva, hogy minden csak nézőpont kérdése, és semmi sem fekete vagy fehér. Bemutatja az ő társadalmukat, a királyi párt, a herceget és az őröket is jobban megismerjük, ez pedig egy különösen izgalmas adaléka a történetnek, részben azért, mert itt válik igazán hangsúlyossá a regény fantasy műfaja.

Theorin remekül vegyíti a skandináv mitológiát saját képzeletével, és helyezi mindezt egy történelmi közegbe. A történet emellett tartogat néhány meglepetést: van, akitől végleges búcsút kell vennünk, van, akit teljesen másfelé sodor majd a szél, és az utolsó oldalakon egy váratlannak valóban nevezhető fordulat is beköszönt. A magam részéről kíváncsian várom, mivel fog meglepni a szerző a második kötetben, ami, remélhetőleg hamarosan magyarul is elérhetővé válik.

Ez a könyv egyszeri olvasós, pedig a történet jó és tartalmaz jó ötleteket.
De egyszerűen annyira bugyután van megírva – vagy a fordítás nem az igazi, mivel nem láttam az eredetit (nem is tudok svédül) erre többet nem is utalok – hogy az valami borzalom. A fejezetek mindössze 2-3 oldalasak, és tőmondatokban, nagyon egyszerűen fogalmaz a szerző. Értem én, hogy ez egy ifjúsági regény akar lenni, de ennyire azért ne legyen az. Így még az izgalmas részeket sem lehetett élvezni.
A cselekmény három szálon fut. Ott vannak először is az Egg fivérek, akik közül szabadon lehet választani ki lesz a kedvenc, akinek aztán szurkolunk. Ott van Lovisa, az ispán lánya, aki egy tengeri kígyót próbál megszelídíteni. S végül ott vannak a wittrák, akik az ellenség szerepét töltik be a történetben, de a szerző az ő szemszögükből is ír, így a könyv nem fekete-fehér/jó-rossz karakterekre oszlik. A legjobban a wittrák részét tudtam élvezni, számomra az volt a legjobban megírva. Ráadásul volt egy kis csavar a történetben, legfőképp emiatt adtam három csillagot.
Ha kicsit jobban lenne megírva, akkor szívesen ajánlanám, így viszont nem tudom könnyű szívvel azt mondani, hogy ez egy olyan fantasy amire érdemes időt szánni.

Nem értem, hogy miért mondják erre a könyve, hogy nem jó. Nekem kifejezetten a kedvencem, de hát ez is olyan, mint a szépség; szubjektív.
Az egész könyvet, a borítótól kezdve, mind a 350 oldalon keresztül, egészen a fülszövegig imádtam! Ezelőtt még sosem olvastam történelmi fantasy-t, de ez tetszett. A történet három cselekményszálon fut, amiből kettő a könyv közepénél összefonódik, aztán csatlakozik hozzájuk a harmadik is, majd a történet végén megint ketté válnak, majd megint összefonódnak, és a végén megint ketté válnak. Ez így kicsit bonyolult, de attól még az eseményeket jól lehet követni. Azokat a fejezeteket, amelyekben csak Lovisáról meg a drágalátos sárkánykígyójáról szólt, egyáltalán nem élveztem, de a wittrákról szólókat annál inkább. (Szerintem) ők voltak a leginkább kidolgozott karakterek, na meg persze a főszereplők. A fejezetek rövidek voltak, épphogy kezdtem beleélni magam a történésekbe, mikor az író megszakította a cselekményt és átugrott egy másik helyszínre, de számomra ez tette izgalmassá a könyvet; mindig tudni akartam, hogy mi fog történni.

Azt hiszem újabb kedvencet avattam. Nagyon tetszettek az extra rövid fejezetek. Sokkal gyorsabban haladok az ilyen könyvekkel, mert motivál, hogy még egy fejezetet elolvassak, hiszen rövid. :) A történet eléggé ifjúsági, de én amúgy is szeretem az ilyen történeteket. Nagyon érdekes, hogy az ellenség szemszögéből is megmutatja a történéseket. Szinte mindent ki tudtam találni, de ez nem is csoda, hiszen fiataloknak íródott. A lényeg, hogy imádtam és be kell szereznem a következő részét is. :)

Ijfusági könyv ami szerintem az idősebb korosztályt is leköti, a történet három szálon fut ami a végefelé összesimúl. Szépen gördülékenyen van megírva, a világfeéépítés is jól átgontolt. Utólsó oladalakon aztán jön az igazi vártalan csavar folytatásért kiáltva.

A borító gyönyörű és érdekes. Érdemes olvasás előtt tanulmányozni a borítót és a hátoldalt is. A könyv minősége remek. A szerkesztés nekem tetszett, mert sok fejezetre van tagolva. Kicsit úgy éreztem, hogy talán egy esti meséhez alakított tagolása van. Bár nem tudom, hogy mennyire való esti mesének.(Inkább ifjúsági irodalomnak jellemzik többen).
Nekem tetszett. Ajánlom mindenkinek. Elég gyorsan lehet vele haladni. Sokszor utazás közben olvasok és ezért remek, mert akár a fejezetekhez lehet kötni az olvasási szakaszokat.
Kíváncsi lettem a folytatására is.

A történet Skandináviában játszódik az 1300-as években, az első mondattól az utolsóig élvezhető volt. Három szálon indul el a cselekmény és azok fokozatosan érnek össze. A főszereplők az Egg fivérek, akiknek a vándorlását követhetjük, amíg eljutnak a címben említett Lidércvárig. A wittrákról eshetett volna több szó is a történetben, hiszen őket is követjük. spoiler Remélem a kérdéseimre a következő rész vagy részek megadják a választ. A könyvet viszonylag könnyen és gyorsan el lehetett olvasni, az írónak sikerül fenntartania a lelkesedést egészen a végéig. Alapvetően ifjúsági fantasy, ami a nyelvezetén is érződik, szerintem az idősebb korosztályt is képes lekötni.