A ​középkor alkonya 88% 45 csillagozás

Nagyon szép könyv.
Ez jut róla először eszembe, pedig az ilyen kultúrtörténeti munkákat nem a szépségükért szokás olvasni. De Huizingát azért is. :) Nem egyszerűen kultúrtörténetet ír: esztétikumot, sőt filozófiát alkot.

Rendkívül informatív könyv. A történetírásból ismert események csak háttérként, vázlatosan jelennek meg; aki elkeveredik közöttük, az kénytelen használni a könyv végében levő jegyzetanyagot, esetleg, így a XXI. században igénybe venni „barátunk” segítségét. :) Huizingát nem az érdekli, „mi” történt a középkor végén, hanem az, hogy „miért”. És roppant nagy műveltsége segítségével egyre-másra ássa elő az ismert és ismeretlen francia, flamand, német, angol költőket, miniatúrafestőket, szobrászokat, naplóírókat, levelezőket, hogy egyenként mindet szépen beleillessze abba a nagy kirakósba, amelyből összeáll a késő középkor képe – benne sok-sok olyan elemmel is, amely majd a reneszánszban bontakozik ki. Iszonyú sokfelé vezet ez a könyv, minden utánajárás húsz más érdekességet hoz fel, és több órás keresgéléshez vezet.*

Szóval: „miért?” Miért gondolkodott X vagy Y király/herceg/lovag stb., hogy neki pont az ellen a város ellen kell vonulni, neki pont azzal a családdal kell szövetséget kötni, neki pont azzal a másik királlyal/herceggel/lovaggal stb.-vel kell viszályt folytatni… Ha valaki kíváncsi arra, mi minden motiválhat egy történelmi eseményt, akkor ne is keresgéljen tovább. A média. :) Ami a késő középkorban is létezett, csak úgy hívták, hogy ballada, vágánsdal, fametszet, allegorikus verses regény, esetleg hóráskönyv-illusztráció.

Ahogyan a [[https://moly.hu/konyvek/johan-huizinga-homo-ludens|Homo ludensben]], amelyet csak ajánlani tudok minden vágánsnak molynak, itt is olyan társadalmat ábrázol Huizinga, amely szigorú előírások és bonyolult szabályrendszerek rabja. Az, hogy ki hogy néz, hogy fordítja a fejét, hogy ül a lovon, milyen színű ruhát visel, hányadikként megy be a templomkapun, nagyon komoly jelentőséggel bír, és adott esetben akár sorsfordító is lehet. Csak ez most nem általános képet fest a világról, hanem egy konkrét korszak szabályrendszerére koncentrál. Arra a korszakra, amelyben bármennyire is kiüresedett a lovagi eszmény, azért adott esetben azt még mindig halálosan komolyan vették. (Akár csatát is veszthettek miatta.) Úgy mutatja be Huizinga a XV. századi Nyugat-Európát, mint egy gigantikus játszóteret felnőtteknek.

…és ez a hátulütője is a könyvnek, ha ugyan illik ilyen gyönyörűségben hibát keresni: hogy túlságosan is nyugat-európai marad. Nem számol azzal, hogy ugyanez az eszmény kicsit keletebbre nagyon is megőrizhette az aktualitását, ld. az Ottomán Birodalom terjeszkedését. Éppen csak megemlíti, hogy a szerbeket ekkor rohanják le, de semmi egyéb. Olyan jó volna egy hasonló munkát olvasni a mi környékünkről is…

…a másik hátulütője meg annyira összefügg a szépségével meg a filozófiájával, hogy az ember még észrevenni is pironkodik, de mit csináljon, ha az előzőt már észrevette, akkor ezt is észreveszi. Hogy tudniillik annyira szépen illeszkedik össze az a sok-sok műveltségelem, hogy az már túlzás. Hogy semmi se mond ellent a Huizinga elméletének. Hogy még az is lehet, hogy valami kimaradt a könyvből, ami nem az ő elméletét igazolná… de fuj! üssek a számra! ilyeneket nem mondok, pállott szájú kismadár létemre!

Inkább megadom az öt csillagot, és holtomig ragaszkodom a könyvhöz…

U.i.: Sajnos a könyv önmagához nem. Ha egy módotok van rá, ne a ’79-es kiadást szerezzétek be, mert a papír meg a ragasztó utálja egymást, és sorban esnek ki belőle az ívek. :P

* Néhány példa: https://moly.hu/karcok/909482, https://moly.hu/karcok/909485, https://moly.hu/karcok/910441, https://moly.hu/karcok/912810.

Nagyon kulturált tanulmány, a 'hosszú' XIX. század egyik utolsó szellemtudományi emléke. Amikor a világ még kerek egésznek, tökéletesen megismerhetőnek (mi több: uralhatónak) tűnt, és a kutatók elméleteiket úgy formálták, mint a szorgalmas mesteremberek az elefántcsont-golyókat a biliárdasztalhoz. Semmi ellentmondás, semmi zavaró, kétséges momentum.

Maga a kor viszont, amit Huizinga ebben a könyvében leír, nagyon is ellentmondásos. A túlérett gótika utolsó gyümölcseit szüretelhetjük, melynek zamata a képzőművészeti alkotások aprólékos ábrázolásmódján keresztül ma is hat ránk, míg ugyanez a leltározós aprólékosság az irodalom 'termékeiben' fullasztó unalomba süpped, a penészes tudálékosság benyomását kelti. De mért csodálkoznánk: maga a hétköznapi élet, a mindennapok vallási túlbuzgalma, mely együtt létezik a cinikus önzéssel és kapzsisággal, a reggel ájtatosan misét hallgató és őszinte könnyekre fakadó, majd délután a vetélytársra bérgyilkost küldő hercegek képmutatása, az udvari szerelem átszellemült érzelmessége és a nőkre tett vaskos megjegyzések, a lovagi harcmodor elszánt hősiessége, és (lásd Nikápoly!) zabolátlan, minden józanságot nélkülöző ostobasága egyszerre jelentkeznek ebben az időben, s együtt formálják ki a korszak képét.

A könyv a XV. századra (kis XIV. századi bevezetővel), s elsősorban Nyugat-Európa közepére, a Francia Királyságra és a (belőle sarjadt, majd gyorsan mostohagyermekké változott) Burgundi Hercegségre koncentrál: képzőművészeti és irodalmi példáit javarészt e korból és területekről veszi. A Burgundi Hercegség a maga kettős (francia, de németalföldi kapcsolatai révén egyben flamand) identitásával különös figyelmet kap: a számunkra ma is fontos képzőművészek (Limburg-testvérek, Jan és Hubert van Eyck, Rogier van der Weyden, Claus Sluter) szinte mind a Németalföldről származnak, viszont a burgundi francia kultúrájú udvar bőkezűségének köszönhető, hogy alkotásaikat ma is megcsodálhatjuk.

A könyv a kultúrtörténet iránt érdeklődőknek egzotikus csemege; de hadd tegyek a kiadásra egy megjegyzést. Emlékeim szerint a nyomdailag legjobb kiadás a Helikon 1976-os példánya volt, ízléses, jó képanyaggal, szilárd kötésben. Ám most – vesztemre – a Digi-Book szövegét olvastam, ami tele van elválasztási és egybeírási hibákkal: a pdf-ből beolvasott és interpretált szöveget szemmel láthatóan egy korrektor sem olvasta át. Szinte minden oldalon találkoztam indokolatlan egybe- (ritkábban külön-) írással. A legviccesebb példa a 73%-nál, a 19. fejezetben található: 'Az életet a liturgia gazdag kivirágzása vette körül és osztotta részekre: a szentségek, a napisten tiszteleti órái és az egyházi év ünnepei.' (kiemelés tőlem). De ha tömegével bukkannak fel az effajta tévedések, az már nem olyan vicces…

A munka magában öt csillagot kapna, a fél csillag levonás a kiadásnak szól (és akkor még igen elnéző voltam). Olvassátok a papírkiadást!

Már nagyon régen el akartam olvasni ezt a könyvet. Sok érdekességet megtudhatunk belőle a 14-15. századról. Ezek már a válság évei, ritkán születtek ezen időkről könyvek. Tetszett, hogy kicsit más szempontból nézhetünk arra a korra. Például elfelejtjük a történelemírásban az érzelmeket. Pedig akkoriban szélsőséges érzelmek voltak a jellemzőek, rengeteget sírtak az emberek. A bosszúvágy volt a fő indíték, nem pedig a pénz. Annál fontosabb volt viszont a hatalom. Az uralkodóhoz való hűség sok mindent meghatározott. A kapzsiságot a legfőbb bűnnek tartották. Az udvariasság és az etikett túlzásba vitele már a válság egyik jele volt. Sok a kettősség, például a lovagiasságot vagy a szerelmet illetően. Lehetne még sorolni a sok elgondolkodtató különlegességet.
De inkább mindenki olvassa el, aki kíváncsi rá, és járjon a végére!

azért is szép az élet, mert okos könyveket lehet olvasni róla

Nagyon szép könyv – de mint minden filozófiai-esztétikai ihletésű szép történeti könyvben, ebben is elég sok általánosítás és találgatás van. Ami az esztétikai és gyönyörködtető értékét nem csökkenti, ellenkezőleg! De a cinikus-nihilista lelkem tiltakozott ellene olykor.
Nehéz egy ilyen távoli kort megérteni – talán időben nem is áll olyan távol tőlünk, mint amennyire gondolkodásmódjában és létfelfogásában. Mégis ösztönösen keresem (és keressük?) a közös pontokat, ami által érthetővé válik, közelebb kerül hozzánk az akkori ember és élet. A boldogulás, szórakozás, időtöltés formáinak hajdani módozatai.
Egyébként igen jó helyzetben vagyunk, hiszen Huizinga említe egy helyütt, hogy a középkor átlagemberének nem sok esélye volt a feloldódásra, magáról való nem tudásra, elmélyedésre spoiler

A kultúrtörténet nagyágyújának letehetetlen írása. Ő az első történész, aki a hétköznapokat, a kisemberek, polgárok világát láttatja. Nem a nagy tettek érdeklik, hanem a mindennapok átélt félelmei, örömei, vágyai fájdalmai.

Érdekes volt visszamenni a középkor már hanyatló időszakába, s arról olvasni, mi tartotta még elég sokáig életben a lovagi kultúrát. Az ideál és a valóságos élet közötti óriási szakadék ellenére is meg tudta őrizni népszerűségét. Talán azért, mert az emberek tapasztalatuk ellenére még mindig hittek a becsületben, az adott szó szentségében.
Persze voltak ellentétek a valóság és az elképzelt idea között. Nálunk ez is másképp alakult egy kicsit. Elég, ha csak Hunyadi Jánosra és korára gondolok.

Az irodalomról szóló részeknél néha nehezen tudtam követni Huizinga gondolatmeneteit, minden más gyönyörű.

Először 8-9 évesen találkoztam vele szüleim könyvei között, de akkor csak a festményeken látható ruhák, és henninek fogtak meg. :-)
Most azonban a szöveges részt is nagyon élvezem, igen jó meglátásai vannak az írónak.