Örök ​háború (Örök háború 1.) 86% 191 csillagozás

Persze, elsősorban a háború értelmetlenségéről szól (egy egykori vietnámi veterán személyes élményein átszűrve), de arról is, hogy amíg a katonák háborúznak, mennyire megváltozhat a társadalom is, ahova vissza kéne illeszkedniük, ami tovább fokozza az elidegenedés élményét. Ez utóbbihoz az űrutazással járó relativisztikus időeltolódás okozta elképesztő távlatok nagyban hozzájárulnak: a harcba indulók a földi idő szerint évszázadokat ugranak át, közben szinte minden lényeges újraíródott saját közösségükben. A populáció homoszexuálissá való átformálása népességszabályozási okokból (ezt szinte érezhető élvezettel ecsetelte újra meg újra a szerző), egyáltalán a megjelenő antiutópisztikus „társadalom-mérnöki” kísérletek rendkívül ellenszenvesek voltak. A tauriknak az emberétől teljesen idegen civilizációja (bár csak részlegesen van ábrázolva) plasztikusra sikerült, szerencsére Haldeman az igényes sci-fi szerzők többségéhez hasonlóan nem egy alapvetően antropomorf idegen lény ábrázolásával untat, hanem egy gyökeresen eltérő, bizarr létformát villant fel. Összességében nagyon fontos sci-fi alapmű, érezhetően nagy hatást gyakorolhatott más írókra is.
Döbbenetes, hogy a regény 1974-ben íródott, mégis mennyire korszerűnek tűnik, de nekem speciel a Vének háborúja egy vonással jobban tetszett a maga műfajában.
A regény végére függelékként illesztett puhított (maga korában megjelentetett) alternatív szövegváltozatot teljesen fölöslegesnek éreztem.

Kemény.
Persze, se a Csillagközi invázió, se a Vének háborúja nem tekinthető egy háborút népszerűsítő pamfletnek, de ez… Azokban még csak-csak felsejlik valami a háború művészetének érdekességéből és varázsából (még ha ellentmondásos is az), de ebben aztán nem. Itt egyértelműen, tényleg és igazán utáljuk a háborút, a hadsereget, a feljebbvalókat, a kormányt, mindenkit. És ami a dicső háború magasztos okát és jogát illeti, hát az nagyon fájt. Szinte nem is nevettem, pedig valahol iszonyú vicces. (És persze nyilvánvaló. Nem is értem, miért rázott meg.)
A könyv legfőbb erősségeként egyébként nem a military vonalat emelném ki, abban szerintem a fentebb említett másik két mű erősebb. Ebben egyrészt az „időutazós” momentum tetszett, nagyon vagány lehetséges jövőképek vázolódtak fel a háttérben, disz- és utópia (haha) jelleggel egyaránt. Kiemelném még a könyv teljes gender-korrektségét (köszönjük az egyenlő bánásmódot, komolyan, nagyon), valamint az egyik szakaszát jellemző, konkrétan homonormatív társadalmat. Továbbá a bankkártya feltalálását. :)

Ha létezik anti-military sci-fi, akkor ez az.
Az első oldalaktól kezdve Haldeman arról beszél, hogy ez az egész háború mekkora hülyeség. A katonákat olyan ellenfél ellen képzik ki, akit még nem is láttak, így lehet, hogy nem is ér semmit a kiképzés. Eleve, ezek a fiatalok magas IQ-jú besorozottak, akiket ágyútölteléknek használnak. Már a kiképzés során meghalhatnak, mert az egész egy igazi halálcsapda. És akkor még nem is indultak csatába…
Kifejezetten élveztem, hogy az író milyen tudatosan építi fel a mondandóját, ahogy minden egyes alkotóelemmel azt igyekszik kihangsúlyozni, hogy a háború az a világ legrosszabb dolga, amit igazából egy értelmes és jól nevelt civilizáció már nem is csinál. A hadsereg pedig alamuszi aktakukacokból, fantáziátlan tisztekből és szadistákból áll, na meg a közbakákból, akiket egyik gyilkos ütközetből löknek a másikba. Mindezt pedig megfejeli az időeltolódással, ami csak még jobban kiemeli, hogy aki megjárta a háborút, annak az „otthon” már nem ugyanolyan. Haldeman vietnámi veterán, így teljesen érthető, hogy nincs túl jó véleménnyel a háborúról és a hadseregről. Meg az is, hogy ma már milyen – jó értelemben vett – oldschool módon mutatja be a jövőt: mintha a hippik vették volna át a hatalmat a hátország kultúrájában, a háttérben persze a hadsereg ellenőrzésével. Ja, és hogy miért erős itt a homoszexuális szál? Hát mi mást utálnak a legjobban a hadseregben (a pacifistákon kívül), mint a homoszexuálisokat? Na, ezen csavart itt egyet a szerző, meg hát az ellenkultúra sem (volt) mentes ezektől a felhangoktól.
Mindehhez pedig egy intelligens fickót tesz meg főszereplőnek, aki lassan kénytelen belenyugodni, hogy bizony katonaként fog meghalni – valószínűleg nem éppen kellemes körülmények között. Végigharcolja a háborút, hogy aztán a lezárásban szembesüljön a legnagyobb fricskával, amit csak a katonaság intézménye kaphat egy sci-fi műtől.
Ezzel a konzekvensen végigvitt, okos és jól megírt gondolattal sokkal közelebb áll hozzám a regény, mint bármelyik másik military SF, és szerintem érdemes a sok csim-bumm űrháború mellett elolvasni a „másik oldal” véleményeként.

Érdekes volt, mert nagyon szeretem a millitary sci-fit, bár a háborút, az öldöklést viszont nagyon nem. Ennek okán nem szeretem a háborús filmeket, és a világháborúkról szóló dokumentumfilmekkel is kiüldözhetnek a világból. Haldeman, veteránként megírta ezt a szép köntösbe öltöztetett regényt, ami leírja a háború árnyoldalát. Harcoljunk az ismeretlen idegenek ellen! Hogy miért? Mert mások, mert idegenek és mert ez pénzt termel. Van pár száz katona tölteléknek? Jó, dobjuk őket a mély vízbe, vegyük el a jövőjüket, olykor az életüket.
A túlélők hogyan tudnak egy annyira megváltozott világba vissza illeszkedni? Mihez értenek? A harchoz. Közben megváltozott a világ. Itt már nincs rájuk szükség.
Érdekes világot épít fel az író, amikor először térünk vissza a Földre. Túlnépesedés, kvóta rendszer, bűnözés… A könyv végén az alternatív változat, vagy eredeti, bocsánat, jobban tetszett. Kevésbé negatív, viszont a lényeg, ott is lejön az olvasónak. Furcsálltam a homoszexualitás teljes térhódítását, bár számomra egyedi ötlet volt, még nem találkoztam ilyen jövőképpel. Aztán egy értékelést olvasva megvilágosodtam, hogy ugye a katonák ( és szerintem a férfiak nagy többsége) elítéli ezt. Minden esetre érdekes megoldás a túlnépesedésre, bár szerintem olyan mélyen bele van kódolva a DNS-ünkbe a fajfenntartás, utódnemzés, hogy erre nem látok reális képet, hogy így alakulna a helyzet.
spoiler
Szóval végig gondolva tényleg egy okosan felépített regény, és érződik rajta, hogy matematikus, mert részletesen elmagyarázva építi fel az űrbeli dolgokat és az „időutazást”, de mégis érthetően és élvezhetően. Számomra még mindig olyan félelmetes, hogy ha tényleg tudnánk űr utazni és ugrálni a galaxysok, naprendszerek között, az idő milyen mértékben torzulna és amit ténylegesen leél egy űrutazó, az egy földi ember valóságában milyen hosszú idő.
Most már megértem, hogy a figyeltjeim miért dicsérték ennyire ezt a könyvet! :)

Ah, hol van már a Csillagközi invázió hiperkompetens és műszakilag is a toppon lévő hadserege, amelyben a szakács is elitkatona, a tisztek pedig mindentudó félistenek? Ebben a könyvben ilyet ne keress!
Nem csoda, hogy az Örök háború ennyire meghatározó darabja lett a katonai sci-finek. Ez az ellen-Csillagközi invázió, de egyben ez lehet a sci-fi Meztelenek és holtakja (ezt is újra kellene olvasnom…). Nagyon erőteljesen benne van a szerző minden szkepszise, amire a vietnami háború során szert tudott tenni, illetve a veterán tapasztalatai. A hard sci-fi eszköztár pedig lehetőséget ad neki arra, hogy a gondolatait hatványozott formában tudja a regény cselekményévé alakítani.
Ha a vietnami veteránok úgy érezték, hogy elmentek, és mire visszatértek, más nem ismertek az otthonukra, képzeld el, mit érezhet az a csillagközi katona, aki talán évszázadok múltán tér vissza a bevetésből, mert relativitás. A vietnami veterán élményei a tizenhatodik hatványon.
A háború értelmetlensége: nincs egyetlen ember az egész regényben, aki tudná, adott dolgot – vagy akár a háború egészét – tulajdonképpen miért is csináljuk. Eleve, a saját vonatkoztatási rendszeredben is hónapok telnek el csillagközi utazással, aminek egy részében nem is vagy eszméletednél, mivel a közel-fénysebességnél végrehajtott kitérő mozdulatoknál a másodperc törtrésze alatt eperdzsem lenne belőled a testedre ható gyorsulástól, ha nem erre rendszeresített öltözékben töltöd ezt az időt. Aztán megérkezel a csatába, amelyből 10 percet érzékelsz, mert aztán a vérted, hogy megmentse életedet, levágja a sérült végtagod, majd gyorsan leszedál. Ha szerencséd van, lesz túlélő, aki feltesz a transzportra és elmehetsz rehabilitálódni. Meg eleve, azt se tudod, mire számíts, mert az ellenfél lehet, hogy 100 évvel le lesz maradva műszakilag, hozzád képest, de az is lehet, hogy tulajdonképpen a saját jövődbe utazol, mert – ismét csak – relativitás, és ott találod magad egy ellenséggel szemközt, akinek időközben volt párszáz éve (ezt töltötted te többhónapos utazással), hogy felkészüljön a te elavult fegyverzeted ellen.
Viszont, ha egy-két bevetést túlélsz, még tiszt is lehet belőled. Kompetens ugyan nem vagy, az embereid nem bíznak benned, és te se vagy sokkal tájékozottabb, mint a baka. Nagyon sokkal több cselekvési szabadsággal sem rendelkezel. És még a kaja/kávé se finomabb. De hé, gratulálok a csillagos vállaphoz! Megérdemled!
Volt egyébként olyan, aki összeszámolta az értelmetlen halálokat a könyvben? Megcsúsztál gyakorlat közben, elromlott a vérted szellőzése, ezért megsülsz. Nem illeszkedett teljesen jól az űrruha a 25g-s kitérő manővernél, ezért belső vérzésben meghalsz. És hasonlók…
Ja, és akkor még jönnek az olyan apróságok, mint hogy, ha nem ugyanazon a hajón szolgálsz végig egy barátoddal, lehet, hogy mire leszereltek (ha egyáltalán), már évtizedek vannak az életkorotok között, de az is lehet, hogy egyikőtök már meg is halt (ha valami csoda folytán nem a harctéren, akkor öregkori végelgyengülésben, amíg a másik éppen több hónapos útján volt a következő bevetés helyszínére). Akikkel meg együtt szolgálsz, semmi közös nincs bennetek, mert 300 év különbséggel szocializálódtatok. Azért, ha úgy igazán végiggondoljuk, mivel járna, ha egyszer megvalósulna a közel fénysebességgel való utazás, talán annyira nem is lelkesednénk iránta.
És a végére (nem a legvégére) jutó csavar felteszi az i-re a pontot.
Na, azt hiszem, most már értem, miért tartják olyan sokan piskótának Scalzit. Nem szeretem ettől kevésbé se Scalzit, se Heinleint, de azért Haldeman most kicsit ellopta tőlük a show-t.
A legeslegeslegvégét viszont kicsit nehezen tudtam összepasszintani minden addigival. De ennyi megkönnyebbülés mindenkinek jár, a korábbiak után.

De mi ez a förmedvény a Valhallás borítón?! És nem igaz, hogy nem lehet ilyen ordító nyomdai hibák nélkül kiadni ezt a szöveget… Nem baj, nyugodt vagyok, és nem Haldeman nem érdemli meg, hogy ezekért levonjak tőle.

Őszintén szólva nem teljesen ezt vártam. Tudtam, hogy komoly témákat boncolgató sci-fi, de azért ezt nem vártam.
Erősen háborúellenes hangulatú. Az emberiség véres háborút vív egy idegen fajjal. Borzalmas csaták, sok-sok áldozat, rengeteg szenvedés, mindez egy évszázadokig tartó, értelmetlen háborúban. Közben teljesen megváltozik a világ, már-már felismerhetetlenségig eltorzul, átalakult a társadalom.
Az író remekül leírta a katonák kiképzését, a mostoha körülményeket, a véres csatákban érzett félelmet és kilátástalanságot. Megrázó volt a katonaság és a kormány lelketlen hozzáállása.
Tetszettek az űrutazásról és az időeltolódásról szóló magyarázatok. Nem veszett el a részletekben, hanem érthetően magyarázta el, amit feltétlenül tudnunk kell a megértéséhez.
Mindent összegezve, egy nagyon érdekes regény. Érdemes elolvasni.

Ez igen, Haldeman tudja milyen arányban kell adagolni az akciókat és a nyugisabb, világbemutató részeket. A regényen erősen tetten érhető volt a vietnámi háború hatása: ez a mű erősen háborúellenes, ahol csak lehet, hangsúlyozza annak céltalanságát. Érdekes összevetni Heinlein Csillagközi inváziójával. Ami külön tetszett, hogy nagy hangsúlyt helyezett az időeltolódás miatti változásokra, miként hatnak ezek a Földre ill. ez a megváltozott világ hogyan hat a szereplőkre. Ez miatt sokkal erősebb az eredeti második fejezet, a régi változat sokkal könnyedebb, bár a repedések enyhén ott is megmutatkoznak.

A könyv új kiadása már azt a fejezetet tartalmazza, amit a szerző eredetileg elképzelt, csak az első kiadáskor az amcsi szerkesztő kivetette vele, azzal az indokkal, hogy „túl pesszimista”. Így hosszú éveken keresztül egy könnyedebb verzióval jelent meg a regény, amit a jelen könyv függeléke is tartalmaz. A véleményem tömören: hülyék ezek az amerikaiak. Pesszimista… Nem merült ez fel bennem gondolatként, inkább csak az, hogy a nagy amerikai álmot legyőzte a bűnözés. Egy háború sok pénzt emészt fel, főleg ha távoli galaxisokban történik, egy, a földieknek elképzelhetetlen, arctalan ellenséggel szemben. Mi történhet a háború hátterét kiszolgáló világban? Gondolom, nem az örömtáncot járják.
A történet szempontjából egyébként nem számottevő a két fejezet közötti különbség.
Végül úgy fejeztem be a könyvet, mint amikor fejjel rohan valaki a falnak, olyan hirtelen befejeződött. Az örök háborúnak vége lett.
A történet olvasása közben akaratlanul is eszünkbe juthat két hasonló regény, az 1954-ben írt Csillagközi invázió Heinleintől, és a nemrégiben íródott Vének háborúja Scalzitól. E kettő között helyezkedik el az Örök háború, akár keménységben, akár szórakoztatásban is. Akiknek ezek tetszettek, biztos vagyok benne, hogy Haldeman könyve is tetszeni fog.

Hát ez egyszerűen remek lett!
Military sci-fi, de nem abból a fajtából, ahol szegény főhős túlél egy kiképzést, majd harcba vonul ahol rájön, hogy a kiképzés és úgy egyáltalán a katonaság a legjobb dolgok a világon. Itt egészen másról van szó, az elejétől fogva semmi értelme az egésznek, a főhős csak sodródik és belnyugszik a dolgokba, szépen követi a parancsokat, amik ki tudja mi célt szolgálnak (talán semmilyet). Nagyon életszerű a katonaélet leírása, bár sci-fi köntösbe öltöztette, de mégis érezhető a személyes tapasztalat.
És ha már sci-fi-háttér, ami miatt én is olvasom, az is nagyon jól ki van találva és meg van valósítva. Okosan felépített világ, ahol a relativisztikus időtorzulás miatt elég nagy időintervallumba kapunk betekintést, még a Földre is visszatérünk egy fejezet erejéig, hogy lássuk miért is harcolnak a katonák.
Apró kiritkát is írnék, a harci jelenetek nekem néha zavarosak voltak, nem mindig tudtam követni, hogy éppen melyik csapatok hol vannak és milyen támadások történnek. De mivel ezek annyira nem is lényegesek ebben a könyvben, nem sokat rontanak az összképen.
Ez a könyv így egy kerek egész, kicsit félek folytatni a történetet.

Majdnem kedvenc lett a könyv, de utólag van pár apróság, amik miatt végül is „csak” kedvenc military sci-fi lett.
Ez a történet számomra egy továbbfejlesztett Csillagközi Invázió, szinte minden helyet kapott benne, amivel kapcsolatban ott hiányérzetem volt. Az a fél csillag mínusz annak köszönhető, hogy volt pár – szerintem abszolút irreális – víziója a szerzőnek, amelyek felett egyszerűen nem tudtam napirendre térni.
A hangsúly szó szerint a háborún van, annak minden fizikai és pszichikai velejárójával. A kísérőszövegekből megtudjuk, hogy ez elsődleges inspirációt az író keserű vietnami tapasztalati jelentették, ennek megfelelően a legfontosabb tanulságok félreérthetetlenül a háború(k) vélt és valós értelmét és fontosságát kérdőjelezik meg. Ezzel együtt sem veszít a mű az élvezeti értékéből, és bár az ábrázolt csatajelenetek száma szerintem még így is lehetne kicsit magasabb, nem tagadom, nagyon jól szórakoztam, ismét háborúsdit játszó 13 évesnek éreztem magam!
A könyv jövőre vonatkozó jóslatai felemás érzéseket keltettek bennem. Egyrészt végre valaki, aki nagyjából realisztikusan megbecsülte a népességnövekedés mértékét 40 évvel ezelőtt (9 milliárd embert jósolt a 2000-es évekre, ettől nem vagyunk már messze, míg sok kortársa jóval alábecsülte a növekedést), és nem az agyoncsépelt „féreglyuk” kifejezést használja (üdítő volt „kollapszárugrást” olvasni helyette), más aspektusokban, pl a jövőbeli népességszabályozással kapcsolatban viszont szerintem igencsak horrorisztikus képet vázolt :spoiler .
A technológiai arzenál is impozáns, kapunk gyorsulóhéjakat-kamrákat, biotechnológiát, tachyonhajtóműveket, többféle lézer-és bombatechnológiát, a realisztikusság örök kérdését – ami bennem pl rögtön felvetődik, ha a fénysebesség 99%-ával haladó szondákról olvasok – pedig úgy feledteti, hogy ügyesen „becsempészi” a regénybe az időutazást, mint a csillagközi utazás egy „melléktermékét”. A végére persze kicsit itt is túlzásokba esik, de a regény felépítése még az ilyen téren „kötekedőbb” olvasókat is kielégíti összességében.
Nagyon tetszett, ahogy beleszőtte a történetbe a rengeteg hadtörténeti, hadelméleti és stratégiai meglátását, érződik, hogy kedvenc témájáról van szó. Ötletes húzásnak tartom a „sztázismező” bevezetését, ahol spoiler, ami érdekes kontrasztot biztosít és teljessé teszi ilyen szempontból, illetve kicsit enyhíti a több tudományos magyarázatra vágyó olvasó esetleges enyhe csalódottságát.
Az extra tartalom is érdekes (bár az első 6 fejezete szerintem felesleges, hiszen gyakorlatilag ismétlés), bizonyítja, hogy egyfajta „cenzúra” azért a vasfüggönyön kívül is működött.
Megkerülhetetlen alapmű a műfajban!