Beszippantott a sűrű posvány, a dágvány, bokáig süppedtem a dagonyába. (Bár ami azt illeti, egy jó könyvbe én inkább nyakig szeretnék merülni.) Azért az egyharmada táján csak elkezdett beindulni, igaz, olyan tempóban, ahogy egy ökrös szekér halad egy erősen felázott földúton, emelkedőnek felfele. Ahogy az események felpörögtek komótos döcögésre váltottak az addigi egy helyben toporgás helyett, úgy én is elkezdtem vele haladni. Minthogy a csizmám minden egyes lépésnél mélyen a méteres latyakba süppedt, nem valami gyorsan, de legalább valahogy.
Olvasmányos, az tény. Az eleje nem, aztán viszont igen. Olyan értelemben, hogy nem unalmas, meg a maga módján még szórakoztat is. Úgy, mint egy iszapbirkózással kombinált kocsmai verekedés, amikor a résztvevője vagy.
Nagyon mocskos az egész, ami – lévén szó Abercrombie-ról – nem ért váratlanul, ami viszont baj, az az, hogy sokszor öncélúan mocskos*. Mint amikor sétálsz az utcán caplatsz a dagonyában gyanútlanul, mire egyszer csak valaki nyakon önt az éjjeliedény tartalmával egy emeleti ablakból. Felnézel: Abercrombie az. Kérded, miért: röhög. Csak.
De nézzük a pozitívumait, mert akadnak azért azok is. Templomos egy szerethető figura, érzésem szerint távoli rokona A párizsi Notre-Dame Gringoire-jának. Bárány és Cosca sajnos árnyékai önmaguknak, csak a korábbi kötetekre való tekintettel érdekelt a sorsuk.
A két főszereplő kapcsolata a már-már standardnak tekinthető abercrombie-i sablon újragondolása: a csatamaca és az amúgy egy csomó pozitív tulajdonsággal rendelkező, bár ezt folyvást tagadni igyekvő, jó fej, okos, talpraesett, értelmiségi férfi. A főhősnő újabb bizonyítéka annak, hogy A. érzékenyen – és alkalmasint brutálisan – reagál korunk mainstream szórakoztatóirodalmi irányzatára: a párkapcsolaton belüli erőszak széleskörű elfogadására, mondhatni piedesztálra emelésére.
Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy én ebben mennyire egyetértek vele. Minthogy nem Nemesmedvesen lakom egy csőszkunyhóban, nem szükséges ténylegesen olvasnom ilyen témájú könyveket, bepofátlankodnak azok a személyi terembe maguktól is. Az üzenetet, amelyet A. majd minden könyvében felhoz, a gyengébb (?) nem megalázásának divatba jöttére adott reakciónak érzem. A Hidegen tálalvában az a jelenet, amikor Rogont herceg arra kéri Monzát, hogy járjon a kedvében oly módon, amit a fiatalkorú molyokra való tekintettel inkább nem részleteznék, mire Monza némiképpen megütközve azt feleli, hogy épp nem kell vizelnie, de majd odaadja az éjjeliedényt és Rogont azt csinál a tartalmával, amit akar (mire Rogont pfujolva felfortyan, hogy az egyáltalán nem ugyanaz), A. ars poeticája lehetne.
A kemény, domináns női karakterek A. vesszőparipája, minden könyvében akad legalább egy ilyen – itt is. Déli Szende a korábbiakhoz képest már-már úrinőnek tekinthető, hiszen nem aprít miszlikbe senkit az alagsorban, de még csak világuralomra sem tör – legfeljebb néha köpköd, a másik nem ellen elkövetett atrocitásai pedig jobbára kimerülnek néhány ösztönző jellegű bordán rúgásban. A célja is elfogadható és proszociális: kiskorú testvéreit akarja kiszabadítani a banditák karmaiból.
Amiért ez mégis egy gyengébb könyv, az az öncélú, az élvezeti érték rovására menő illetlenség. Az eddig alkalomszerűen és funkcionálisan használt trágárságokkal szemben itt a teljes szereplőgárda folyamatosan olyan színvonalon káromkodik, köpköd, hány, vizel és közösül, hogy az egy az átlagosnál alig züllöttebb dokkmunkás arcára is sűrű pírt csalna. Előző hasonló műfajú – macsó ponyva – olvasmányom, A halálra ítélt szakasz sokkal jobb volt, pedig az abból áll, hogy szétlövik a tankokat aztán meg dugnak, 218 oldalban. Ebből se maradna sokkal több, ha kihagynánk a sok felesleget, ami márpedig bőven van, kezdve a testi folyamatok gyakori és alapos leírásánál, és folytatva a vallásfilozófiai eszmefuttatásokkal. Pedig az idei olvasmánylistámon többek között Konfuciusz, Buddha és Szent Ágoston is szerepel, így aligha állíthatjuk, hogy elvi bajaim volnának a vallásfilozófiával. Amivel elvi bajom van, az a szórakoztatóirodalmi színvonalon összegányolt mitológia, és az erről történő baromi hosszú szócséplés úgy, mintha Bruce Willis és Sylvester Stallone – vagy hogy stílszerűbbek maradjunk: Franco Nero és Bud Spencer – két akciójelenet között leülnének megvitatni a két szín alatti áldozást. Vagy mit tudom én mit. Sűrű káromkodások közepette és konyhanyelven.
Az átlagosnál züllöttebb dokkmunkásoknak és nagyon elszánt Abercrombie rajongóknak ajánlott. Legalább spoiler és miegymás. Nagy kár viszont, hogy kiborult a bili. Rá a kéziratra.
*Ki is írtam egy idézetet, nem mintha olyan baromi vicces lenne, inkább az egész könyv summájaként: http://moly.hu/idezetek/612004