Vérvörös ​vidék (Az Első Törvény világa 3.) 132 csillagozás

Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Felgyújtották az otthonát. Elrabolták a testvéreit. De bosszú nem maradhat el.

Déli Szende azt tervezte, hogy mosolyogva hagyja maga mögött véres múltját, most mégis kénytelen a régi módszerekhez nyúlni, hogy visszaszerezze a testvéreit. Két ökör és bátortalan mostohaapja, Bárány társaságában veszi üldözőbe a gyerekrablókat.
A kietlen pusztaságon át vezető útjuk során ellenségeskedésből, párbajokból és mészárlásból is kijut, mire megérkeznek az aranylázban égő határvidékre, és a feltérképezetlen hegyek között megküzdenek a dzsinnekkel. És ami még rosszabb, kénytelenek szövetséget kötni Nicomo Coscával, a hírhedt zsoldosvezérrel és mihaszna jogászával, Templomossal, két olyan emberrel, akiben soha nem lenne szabad megbízniuk…

„Ez nem apáink fantasyja! Abercrombie valami nagyon merésszel próbálkozott… És a tücsök rúgja meg, sikerül neki! A Vérvörös vidék se nem vadnyugati történet, se nem egyszerű fantasy, hanem valami új, friss és izgalmas!”
– David Barnett, The Independent

Eredeti megjelenés éve: 2012

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Sötét örvény Könyvmolyképző

>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2015
614 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632453736 · Fordította: Kamper Gergely
>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2015
614 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633995051 · Fordította: Kamper Gergely

Enciklopédia 7

Szereplők népszerűség szerint

Caul Reszket · Nicomo Cosca · Bárány · Cserepes · Déli Szende · Sworbreck · Templomos


Kedvencelte 18

Most olvassa 6

Várólistára tette 67

Kívánságlistára tette 69


Kiemelt értékelések

gesztenye63>!
Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

A lelkiismeret igen fájdalmas tud lenni, de ez a kankóról is elmondható. Egy felnőtt ember viselje méltósággal a csapásokat, és ne hagyja, hogy a saját kínjai a barátai és a kollégái dolgát is megnehezítsék.

Rég jártam már Az Első Törvény világában, és ez a kirándulás most ismét csak jólesett. Habár sok minden más már, mint annak előtte, hogy a régi nagyok legtöbbje visszament volna a sárba, de azért a tiszta, őszinte (vagy éppen a redvás, áruló) gyilokra itt mindig nagy szükség van/lesz. Hiszen (a)z embernek reálisan kell szemlélnie a dolgokat. Lássuk be, hogy aki tudatosan erre a világra nyit kaput, az csak a legritkább esetben számít első áldozó leánykák csilingelő kórusára. Sokkal inkább várja, hogy a Nagy Kiegyenlítő rendet tegyen ott, ahol azt a történetvezetés és a világszabvány elvárja. Ezt pedig Abercrombie tökéletesen érzi, mestere ennek a véres szakmának. S persze azt sem hagyja, hogy a Bárány túl sokáig „hallgasson”.

Ami az érdemi észrevételeket illeti, osztom @vicomte pontos, precíz megállapításait. link

Amúgy pedig sorozatzáró kötetként tökéletes, éppen odavaló olvasmány. Talán csak annyi, hogy szívem szerint a vadnyugatos ízvilágból kisebb kanállal kóstoltam volna, de ez már csupán gusztus dolga.
A Pengeélen falatkáit pedig gondosan megőrzöm nehezebb napokra.

vicomte P>!
Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Gyerekkorom kedvenc kalandos történetei a westernek voltak – leginkább a legkevésbé sem autentikus Karl May tollából – s persze rengeteg filmet is láttam. Akkoriban ezek voltak a blockbusterek, és kellett ugyan némi idő, mire ráébredtem, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat miért is jobb klasszisokkal, mint a Nevem: senki, de már jó ideje a fajta mocskos, kegyetlen, idealizálástól mentes western a kedvencem, és még mindig nosztalgiával nézem vissza ezeket az újhullámos filmeket.
Abercrombie-n is erőt vehetett ez a nosztalgia, és nem volt rest, fogta magát, és megírta a saját világának western történetét.
És ezt rohadtul jól tette!

Az író Clint Eastwoodnak dedikálja a könyvét, de nekem az olvasás közben nem csak a szivart rágó Django vagy a Nincs bocsánat kivénhedt fejvadásza, hanem a Deadwood sorozat mocskos városa, és még annál is mocskosabb figurái is be-bevillantak, mint a könyv figuráinak előképei.

Szóval a szokásos cinikus világkép mellé egy olyan környezet társul, amely még Abercrombie-hoz mérten is mocskos és kegyetlenül realista, bármennyire is fantasyről beszélünk a könyv esetében.
A könyvben a szokásos fantasy sablonok helyett kapunk egy halomnyi westernekből ismerős figurát és helyzetet*. A sötét múltból és rejtegetni való mocskos tettekből és szándékokból az összes főbb szereplőnek bőven kijutott. Vannak tragédiák, vannak ballépések és vannak olyan tettek, amelyek rémálomként nyomasztják a szereplőket. Ebből is látszik, hogy ha a fő karakterek nem is kimondott szenvelgő széplelkek, de a lelkiismeretnek legalább a szikrájával rendelkeznek, és ez, ha nem is könnyen szerethetővé, de legalább a maga gyarlóságában érhetővé teszi a mozgatórugóikat.

Ami különösen tetszett, hogy az író egy elegáns mozdulattal beemeli a sztoriba régi jó „elveszett város” koncepciót is, egy rejtélyes közösség szerepeltetésével, spoiler. Úgyhogy aki esetleg a vadnyugatról hiányolná az indiánokat, annak sem kell csalódnia: van belőlük Rejtőt idézően parodisztikus vad harcostól kezdődően az egykor volt nagyszerű civilizáció feltámasztásáért küzdő erényes figura is.

A regényben az alaptrilógia számtalan mellék- és egy főszereplője is visszatér, de ha esetleg valaki nem ismerné az előzmény köteteket, az sem veszíti majd el a fonalat, mivel Bárány spoiler, Cosca, a gátlástalan és cinikus zsoldosvezér vagy a Polgármester figurája anélkül is pontosan dekódolható, hogy az ember ismerné az előtörténetüket.

* Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: postakocsis üldözés, szekértábor ostrom sőt, még igazi vadnyugati stílusú párbaj is (bár két kardforgató között ez kicsit furán hatott, de oda se neki. :D)

3 hozzászólás
Rodwin>!
Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Gyermekkorom kedvenc filmjei voltak a westernek, amit persze most sem vetek meg. Vagy ha épp sorozatok formájában jönnek szembe velem, hát azoknak sem mondok nemet. Gondolok itt egy Deadwood-ra, vagy egy Hell on Wheels-re, amik igen csak minőségiek a maguk nemében. Nem gondoltam volna, hogy egyszer Abercrombie egy ilyen stílusú könyvre adja a fejét. Na és persze az olvasást is a Winnetou-s könyvekkel kezdtem, és szerettem meg gyermekkoromban.

A Messzi vidéken járunk, ahova szem ellát csak a kietlen prérit látjuk, és néhol dombokat, havas hegyeket. Logen, Glokta már a múlt homályába vész, de azért a Véres kilencest, így majd egy évtized elteltével is fel-fel emlegetik, és persze legendák övezik.
Helyette van Szendénk, Templomosunk, Bárányunk, és egy rakat gerinctelen bitang, olyan tipikus Abercrombie karakterek. Akik ugyan nem rosszak, de közelükben sincsenek az író Első-törvény trilógiájában megismert szereplőivel. Ha ettől elvonatkoztatunk, és nem mindig csak hasonlítgatunk, akkor egy nagyon jó kis sztorit kapunk.
Kedvencem Templomos lett, ő igen erősre sikeredett ebben a kötetben, Szendéből többet is ki lehetett volna hozni, és persze Bárány is nagy favorit volt, aki miatt minden Abercrombie rajongónak el kell olvasni ezt a könyvet is.
De feltűnik újra Nyájas is, akit a Hidegen tálalvában nagyon szerettem, itt nem sok szerephez jutott, és Reszket sem nagyon brillírozott, pedig az előző két kötetben nagyon bírtam.
Történetünkben aztán volt minden, ami az író rajongóinak a kedvére tesz. Éles párbeszédek, mocskos város és a hozzátartozó kedves emberek, akció, ahol az író nem finomkodik. Szóval azért árad az abercrombiei hangulat rendesen.
De meg kell hagyni néha azért untam a sok szájcséplést, mikor oldalakon keresztül nem történt semmi. Az előző kötetekhez képest kicsit gyengébbnek éreztem, de a hibáival együtt is szerettem. Mert az író könyveiből sosem elég! :)
A vége pedig nagyon az íróra jellemzőre sikeredett, de ugyanakkor mégsem, spoiler
Kíváncsi leszek az újabb ebben a világban játszódó trilógiára, mert van potenciál Joe-ban és a világban is. :)

7 hozzászólás
nope>!
Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Eltelt vagy hét év azóta, hogy elolvastam az első Abercrombie könyvemet off és már több mint egy éve, hogy a kezembe került A Hősök, így az előzményekkel kapcsolatos emlékeim ugyancsak megkoptak. Így eleinte azért bosszankodtam eleget, mivel nem jutott eszembe egy csomó minden a felbukkanó karakterekről. Az emlékezetemben lévő lyukak ugyan nem jelentettek gondot a történet megértése szempontjából, de azért határozottan érzem, hogy újra kell olvasnom az előzményeket.

Kicsit vegyesek az érzelmeim a Vérvörös vidékkel kapcsolatban. Egyik oldalon nagyon-nagyon tetszett, másik oldalon viszont volt olyan, amikor majdnem kivágtam az ablakon.

Kezdem azzal, ami tetszett:
Habár nem valami fergeteges a történet, valahogy mint a 614 oldalon keresztül sikerült fenntartania az érdeklődésemet és igencsak tempósan, mindössze 4 nap alatt ki is végeztem a könyvet, anélkül hogy vele párhuzamosan mást is olvastam volna. Ez pedig nagy szó. Bár tény, hogy már ott tudtam, hogy szeretni fogom, amikor Bárány először mondta, hogy spoiler
Abercrombie nagy mesélő, mind a jellemábrázolások, mind a tájleírások remekek és valahogy teljesen hihető az a kegyetlen világ, amit megjelenít a lapokon. Úgy tudja átadni a gondolatait, hogy az ember egészen úgy érzi, mintha ő is ott lenne. Nagyon szeretem az írónál, hogy nincs jó, meg rossz oldal, mindenki egyformán gyarló és bűnös, csak van aki ennek ellenére több-kevesebb sikerrel próbál törekedni a jóra.
Nagy összességében a történet habár kerek, nekem nem sikerült egy nagy mondanivalót leszűrni belőle – na jó, talán annyit, hogy az emberek változnak és mégsem – viszont tele volt elgondolkoztató gondolatokkal off, amik nagyon megfogtak.

Voltak dolgok viszont, amik annyira nem tetszettek:
Furcsa volt, Szende kishúgának a viselkedése. spoiler Nekem ez valahogy nem volt annyira hihető, ráadásul rendkívül ideges is lettem tőle.
Ezen kívül kicsit hosszúra sikerült a regény. Nagy lelkesedéssel olvastam végig, de spoiler picit sok volt már a jóból. A kevesebb néha több alapon egy 100 oldallal rövidebb kötet lehet, hogy jobb lett volna.
Amit még hiányoltam az a dzsinnek és/vagy a lázadók részletezése. Akadtak teljesen céltalan fejezetek, amikor később soha fel nem bukkanó mellékszereplők kaptak maguknak oldalakat, ezek helyett nyugodtan lehetett volna némi leírás a fent említett témákról.

Minden hibája ellenére összességében azt hiszem, nagyon szerettem ezt a könyvet és a benne megbúvó gondolatokat. Abercrombie-t egyszerre imádom és gyűlölöm, amennyire fel tud bosszantani a könyveivel, annyira szeretem azt, ahogy ír. Minden dark fantasy rajongónak csak ajánlani tudom, ez aztán igazán nem a cukormázas tündérmese kategória.

9 hozzászólás
Szilárd_Berke IP>!
Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Olvastam pár értékelést a kötetről, hideget-meleget egyaránt kapott. Bevallom, szeretem a western műfaját, elsősorban filmszalagon. No jó, a szeretem talán enyhe kifejezés. (Akad egyáltalán olyan „jó” film, amit nem láttam a zsáneren belül? :))
A Vérvörös vidék története nem túl bonyolult, mondhatni ennyi: kutassuk fel az elrabolt gyerekeket, egyre vadabb vidékeket átszelve, és a végére toldjuk meg egy végletekig lepukkant/lezüllött, (saját belháborúja által az összeomlás határán billegő) határvidéki koszfészekkel. Adjunk mellé még egy „misztikus” közösséget, amellyel meggyűlhet a bajunk, továbbá adagoljunk hozzá legalább kettő (inkább három) olyan nézőpont-sorsvonalat, amelyek (bármikor) meg tudják kavarni a fő cselekménysodort. És ugye a karakterek egyike sem makulátlan mindeközben, szóval a szürke mindenféle árnyalatát az arcunkba kapjuk…
Most, hogy így visszaolvasom, Abercrombie remekül ötvözi az alapvető eszközöket, elemeket… már megint. :) És a végeredmény – számomra – egy közepesen mélyen a lelkembe tolakodó (sötét) hangulatot létrehozó, véresen/szókimondón naturalista anyag (de azért a Hidegen tálalva erősebb e tekintetben!), ami egyszerre adja a western feelinget (az amerikai aranylázat felidéző ügyes párhuzamokkal), emellett felpörgetett „hajsza”, amibe még belefér a kincskeresés izgalma és a személyes bosszú-vonal is. Egyik-másik bizony rég volt, de a kötet hatására egyszerre idéződik fel bennem Gregory Peck szereplésével a Mackenna aranya c. klasszikus film, az Aranyláz Alaszkában sorozat (talán ez volt a címe anno), J. F. Coopertől A préri, Mikkelsen The Salvation mozija és Tommy Lee Jones-sal a The Missing. Szóval, nálam ez egy emlékezetes kötet marad.

Navi>!
Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Ez egy jó kis jutalomjáték volt. Báránnyal már az ötvenedik oldal környékén tisztában voltam, onnan csak azt figyeltem, mikor köszön vissza a régi énje:) Visszaköszönt, nem is kicsit.
Több értékelésben is olvastam, hogy olyan, mint egy jó kis western, s teljesen egyet értek velük. Abercrombie áthelyezte a történetét egy másk „helyre-korba” és a szereplői itt is tökéletesen helyt tudtak állni, sőt.
Én kifejezetten élveztem a könyvet, mégha hozta a szokásos halomra ölünk mindenkit vonulatot is.
Mindenkinek jár egy második (harmadik? sokadik?) esély az élettől, s azt azért örömmel olvastam, hogy voltak, akik élni is tudtak vele. A halottaink jó részéért nem ejtettem könnyeket, de volt, akiért viszont igen.

Szirmocska>!
Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Azt szeretem igazán Abercrombie-ban, hogy akármennyire is úgy tűnhet, hogy stílusából adódóan szűk az a mezsgye, amin a dark és a low fantasy földjén mozog – hiszen ismerős panelekkel, leharcolt hősökkel operál és bár én nem tudnám elképzelni :D, de adott esetben a szarkazmusából is elege lehetne az ember lányának –, mégis minden regényében van valami, amitől az egész a feje tetejére áll és őrülten szórakoztatóvá válik. Valami klasszikus vagy valami különleges, esetleg valami olyan, amit nem is várna az ember ebben a műfajban. Ráadásul mindez tökéletesen beleillik a korábbi regényekben felvázolt világba és az ismerős szereplők gondoskodnak róla, hogy az ember rögtön otthon érezze magát, már amennyire egy ilyen világban csak lehetséges (emlékeztek még arra a bizonyos sötét sikátorra? :D).
Ilyen a Vérvörös vidék is, ami egy igazi nosztalgikus „homecoming” volt a lelkemnek. Kislányként odáig voltam az indiános és cowboyos történetekért, így külön érdeklődéssel vártam a műfajok eme különleges elegyét, melyre ugyan már volt korábban is példa, de számomra nem túl meggyőző élményként. Na, de talán pont ehhez kell egy Abercrombie, akinek stílusa valójában teljesen passzol ehhez a kissé lepukkant vadnyugati történethez, annak minden poros, cinikus és gyakran kegyetlen mivoltához.

Mit is mondhatnék még? Aki már korábban is kedvelte Abercrombie-t, annak kötelező. Aki pedig szereti a merész húzásokat, ha a heroikust csak a legvégén, mindentől lecsupaszítva, őszinte egyszerűségében és bizony, időnként a maga értelmetlenségében kapja meg, ha néhány bekezdéssel is mesterien megrajzolt, lélegző karakterekre vágyik és ha mindehhez még jól is akar szórakozni, nos, annak is őszintén ajánlani tudom.
Talán még egy figyelmeztető megjegyzés, Abercrombiet olvasni némi kihívást is jelent: hosszú és sok, de én pont így szeretem!

Tarja_Kauppinen IP>!
Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Beszippantott a sűrű posvány, a dágvány, bokáig süppedtem a dagonyába. (Bár ami azt illeti, egy jó könyvbe én inkább nyakig szeretnék merülni.) Azért az egyharmada táján csak elkezdett beindulni, igaz, olyan tempóban, ahogy egy ökrös szekér halad egy erősen felázott földúton, emelkedőnek felfele. Ahogy az események felpörögtek komótos döcögésre váltottak az addigi egy helyben toporgás helyett, úgy én is elkezdtem vele haladni. Minthogy a csizmám minden egyes lépésnél mélyen a méteres latyakba süppedt, nem valami gyorsan, de legalább valahogy.
Olvasmányos, az tény. Az eleje nem, aztán viszont igen. Olyan értelemben, hogy nem unalmas, meg a maga módján még szórakoztat is. Úgy, mint egy iszapbirkózással kombinált kocsmai verekedés, amikor a résztvevője vagy.
Nagyon mocskos az egész, ami – lévén szó Abercrombie-ról – nem ért váratlanul, ami viszont baj, az az, hogy sokszor öncélúan mocskos*. Mint amikor sétálsz az utcán caplatsz a dagonyában gyanútlanul, mire egyszer csak valaki nyakon önt az éjjeliedény tartalmával egy emeleti ablakból. Felnézel: Abercrombie az. Kérded, miért: röhög. Csak.

De nézzük a pozitívumait, mert akadnak azért azok is. Templomos egy szerethető figura, érzésem szerint távoli rokona A párizsi Notre-Dame Gringoire-jának. Bárány és Cosca sajnos árnyékai önmaguknak, csak a korábbi kötetekre való tekintettel érdekelt a sorsuk.
A két főszereplő kapcsolata a már-már standardnak tekinthető abercrombie-i sablon újragondolása: a csatamaca és az amúgy egy csomó pozitív tulajdonsággal rendelkező, bár ezt folyvást tagadni igyekvő, jó fej, okos, talpraesett, értelmiségi férfi. A főhősnő újabb bizonyítéka annak, hogy A. érzékenyen – és alkalmasint brutálisan – reagál korunk mainstream szórakoztatóirodalmi irányzatára: a párkapcsolaton belüli erőszak széleskörű elfogadására, mondhatni piedesztálra emelésére.
Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy én ebben mennyire egyetértek vele. Minthogy nem Nemesmedvesen lakom egy csőszkunyhóban, nem szükséges ténylegesen olvasnom ilyen témájú könyveket, bepofátlankodnak azok a személyi terembe maguktól is. Az üzenetet, amelyet A. majd minden könyvében felhoz, a gyengébb (?) nem megalázásának divatba jöttére adott reakciónak érzem. A Hidegen tálalvában az a jelenet, amikor Rogont herceg arra kéri Monzát, hogy járjon a kedvében oly módon, amit a fiatalkorú molyokra való tekintettel inkább nem részleteznék, mire Monza némiképpen megütközve azt feleli, hogy épp nem kell vizelnie, de majd odaadja az éjjeliedényt és Rogont azt csinál a tartalmával, amit akar (mire Rogont pfujolva felfortyan, hogy az egyáltalán nem ugyanaz), A. ars poeticája lehetne.

A kemény, domináns női karakterek A. vesszőparipája, minden könyvében akad legalább egy ilyen – itt is. Déli Szende a korábbiakhoz képest már-már úrinőnek tekinthető, hiszen nem aprít miszlikbe senkit az alagsorban, de még csak világuralomra sem tör – legfeljebb néha köpköd, a másik nem ellen elkövetett atrocitásai pedig jobbára kimerülnek néhány ösztönző jellegű bordán rúgásban. A célja is elfogadható és proszociális: kiskorú testvéreit akarja kiszabadítani a banditák karmaiból.
Amiért ez mégis egy gyengébb könyv, az az öncélú, az élvezeti érték rovására menő illetlenség. Az eddig alkalomszerűen és funkcionálisan használt trágárságokkal szemben itt a teljes szereplőgárda folyamatosan olyan színvonalon káromkodik, köpköd, hány, vizel és közösül, hogy az egy az átlagosnál alig züllöttebb dokkmunkás arcára is sűrű pírt csalna. Előző hasonló műfajú – macsó ponyva – olvasmányom, A halálra ítélt szakasz sokkal jobb volt, pedig az abból áll, hogy szétlövik a tankokat aztán meg dugnak, 218 oldalban. Ebből se maradna sokkal több, ha kihagynánk a sok felesleget, ami márpedig bőven van, kezdve a testi folyamatok gyakori és alapos leírásánál, és folytatva a vallásfilozófiai eszmefuttatásokkal. Pedig az idei olvasmánylistámon többek között Konfuciusz, Buddha és Szent Ágoston is szerepel, így aligha állíthatjuk, hogy elvi bajaim volnának a vallásfilozófiával. Amivel elvi bajom van, az a szórakoztatóirodalmi színvonalon összegányolt mitológia, és az erről történő baromi hosszú szócséplés úgy, mintha Bruce Willis és Sylvester Stallone – vagy hogy stílszerűbbek maradjunk: Franco Nero és Bud Spencer – két akciójelenet között leülnének megvitatni a két szín alatti áldozást. Vagy mit tudom én mit. Sűrű káromkodások közepette és konyhanyelven.

Az átlagosnál züllöttebb dokkmunkásoknak és nagyon elszánt Abercrombie rajongóknak ajánlott. Legalább spoiler és miegymás. Nagy kár viszont, hogy kiborult a bili. Rá a kéziratra.

*Ki is írtam egy idézetet, nem mintha olyan baromi vicces lenne, inkább az egész könyv summájaként: http://moly.hu/idezetek/612004

8 hozzászólás
smetalin>!
Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Oh, hát ez jó sokáig tartott. Persze nem baj, mert az elejét leszámítva, ami biza néha kicsit unalmas volt, és itt eleje alatt 150-200 oldalt értek, utána azért megjött a lendület is.
Örültem a régi ismerős arcoknak kik feltűntek és az újaknak is.
Joe még nem írt rossz könyvet és gyanítom nem is fog, ez is jól sikerült. Aki már ismeri és olvasta az előzőeket, az itt sem fog csalódni……na most kell abbahagynom az írást, mert semmi értelmes nem jut eszembe csak ezek a közhelyek………..már megint az jár a fejembe, hogy a szekrényekben kell rendet tennem, majd dagasztani, majd……..na ezek miatt haladok lassabban az olvasással………………. itthon vagyok!
Egyébként tényleg jó a könyv!

Gerof>!
Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Mióta beköszöntött a nyár, nagyon rákaptam a lecsóra. Ettem sokféleképp, tojásosan, kolbászosan, tarhonyát belefőzve, rizzsel, vagy csak úgy simán. A lényeg mindnél ugyanaz, van benne paprika, paradicsom és hagyma. Itt is ez a helyzet, aki már olvasta a szerző korábbi műveit és szerette, tudja mire számíthat, nyugodtan csapjon bele a lecsóba.

Nekem nagyon ízlett ez a mostani lecsó! Először is nagyon vicces volt. Folyton vigyorognom kellett olvasás közben. Másrészt még mindig elképedek, hogy Abercrombie két oldalon belül lefest egy szereplőt múlttal, jelennel, ambíciókkal, jó és rossz tulajdonságokkal, aki még egy kicsit hozzánk is nő. Ja és persze sokszor viccesen csinálja.

spoiler

A lezárást pedig csak pozitív végkifejletként tudom értékelni; már-már happy end. :D
spoiler

>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2015
614 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632453736 · Fordította: Kamper Gergely

Népszerű idézetek

Rodwin>!

Ha feltétlen jót akar cselekedni, hozzon lètre valamit, amire büszke lehet. Nyisson pékséget! Friss kenyér minden reggel, ez aztán a nemes vállalkozàs!

506. oldal

1 hozzászólás
Rodwin>!

A világ nem fekete vagy fehér, tele van féligazságokkal. Félig-meddig
helytelen, félig-meddig helyes dolgokkal. Vannak ügyek, amikért érdemes
harcolni, és ezek mellett szenvedéllyel kell elkötelezni magunkat.
Fél szívvel nem érhetünk el semmit.

107. oldal

nope>!

Jobb megtenni, mint örökké tartani tőle.

18. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Déli Szende
Rodwin>!

– De ahogy apám mindig mondta, a múltban elvetett magok a jelenben
szökkennek szárba. Amekkora marha vagyok, sokadszorra sem tanultam
még meg ezt a leckét, folyton csak a széllel szemben hugyozok. A múlt
sosem marad eltemetve.

174-175. oldal

nope>!

– Szerintem mindenkinek jár egy esély – mondta.
– Még azoknak is, akik nem érdemlik meg?
– Talán leginkább nekik.

168. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Bárány · Déli Szende
nope>!

Az ember csak akkor fenyegetőzzön, ha legalább félig-meddig biztos benne, hogy be is váltja, amit ígért.

17. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Déli Szende
Kizi>!

– Nos, ez a nagy helyzet az igazsággal – mormogta Cosca. – Mindenkinek megvan belőle a sajátja.

45. oldal, A könnyebbik út

Kapcsolódó szócikkek: Nicomo Cosca
Rodwin>!

– Ha szabad megjegyeznem, ön szinte ragyog ma reggel.

290. oldal

nope>!

Az emberek ritkán fogadják meg a saját tanácsukat – jegyezte meg Bárány, kardjára támaszkodva.

189. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Bárány

A sorozat következő kötete

Joe Abercrombie: Pengeélen Történetek az Első Törvény világából

Az Első Törvény világa sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

George R. R. Martin: Kardok vihara
Mark Lawrence: Tövisek Hercege
Richard Morgan: A holtak szava
Anthony Ryan: A pária
Raoul Renier: A kívülálló
R. F. Kuang: Mákháború
John Gwynne: A rettenet árnyéka
Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló
Victor Milán: Dinoszauruszurak
C. S. Pacat: Hercegi csel