The ​Blade Itself (The First Law 1.) (First Law World 1.) 84% 29 csillagozás

Harmadszor is szórakoztató.
A megjelenése táján olvastam először, és lenyűgözött a hangvétel. Kb. tíz éve olvastam újra, és nem tudtam figyelni rá, pedig éreztem, hogy sokkal többet érdemel. Most nekiláttam feldolgozni Abercrombie eddigi munkáit, aminek része a First Law-trilógia újraolvasása, és úgy látom, Abercrombie nagyon tudatos író. Pontosan kiszámított a jelenetek sora, még a jeleneteken belüli tempó is, és a cél nem a játék, hanem az olvasó. Abercrombie nem – csak – a történetet akarja elmondani, hanem az olvasó elvárásaival játszik, az olvasó gondolatait, figyelmét igyekszik irányítani. Ezért hat még most is ennyire frissen. És ez a legnagyobb gond is vele: ha nem engedünk a bűvésztrükköknek, hanem a történetre összpontosítunk, akkor a szöveg kevés lesz: kevés történet, kevés bonyodalom.
Ráadásul most, kilenc plusz egy kötetnyi Abercrombie után megváltoztak a szöveg hangsúlyai. (A felrobbantott szoba és Glokta rémálma sokkal fontosabb annál, amilyennek az első olvasásnál tűntek, Yusul szerepe átértékelődik, Ladisla menyasszonya is más súlyt kap.) Nagy élvezettel olvastam harmadszor is tehát, és folytatom.

Mondta legkedvencebb kollégám, amikor ajánlott három könyvet, amikből kiválaszthatom a 2020-as kötelező olvasmányomat, hogy vigyázzak, ha ezt választom, mert ha elolvasom az elsőt, akkor kénytelen leszek az egész trilógiát elolvasni. És valóban.

Asszem, ennyire hosszú bevezetést még nem olvastam eddig, de nem bánom. Szeretem a bevezetéseket, szeretem a szereplőközpontú történeteket, és bírom, amikor van egy csomó idő és oldal a dolgok megismerésére. Itt aztán tényleg van – ötszáz-valamennyi.

S bár az első részben is van elég izgalom meg brutalitás meg minden, szerintem eljön hamarosan az idő, amikor nosztalgiával fogok visszatekinteni az itteni boldog békeidőkre. Hát lássuk.

Igazából csak belinkelhetnék ide egy goodreads értékelést*, ami tökéletesen elmondaná, amit én is gondolok. De hogy azért én is írjak valamit:
Imádom A tűz és jég dalát. Annyira imádom, hogy amíg várok a legújabb részre**, csak két dolgot akarok: újraolvasni a sorozatot, és hasonló könyveket olvasni. Meg is néztem, hogy a Martint is magába fogadó grimdark zsánerben milyen könyvek vannak, és több helyen is a The Blade Itself-et hozták ki az első helyek között.
Hát, Lord Grimdark*** grimdark eposza egyáltalán nem grimdark. Persze, van benne erőszak, cinizmus, háború, de Martni ciklusa sem azért sötét, mert vannak ilyenek benne.
Na de mindegy is, ne is hasonlítsuk ahhoz. Ne is nézzük, hogy mennyire grimdark.
Háát, nem taglózott le, pedig nagyon dicsérik mindenhol meg ajánlják.
Az erőszak fel van csavarva, de mindez elég öncélú (még ha szórakoztatóak is az akció jelenetek).
A szereplők többnyire elég unalmasak, gyakran pedig önellentmondóak.
A történet baromi lassan folyik. Nem akartam elhinni, de ez a rész tényleg csak egy intró. A fő konfliktust éppen csak, hogy beharangozzák, de a könyv végéig se tudjuk meg, mi a nagy terv, ami miatt összegyűlt ez a sok szereplő. Mindez talán nem lenne akkora baj, ha mellette a cselekmény izgalmas lenne (vagy csak úgy egyáltalán lenne), de ez se igaz. Vagy legalább még lennének izgalmas fordulatok, leleplezések, rejtélyek (van egy jelenet, amikor egy tárgyaláson előhoznak pár kihallgatott embert, hogy leleplezzenek egy nagy összeesküvést. Nem vártam martini fordulatot, de akkor is, a tárgyalás úgy folyt le, hogy semmi olyat nem tudtunk meg, amit már ne hallottunk volna az említett raboktól korábban).
Ja, és nem tudom, ki tartja ezt grimdarknak, mert ez tulajdonképpen egy elég vicces, szórakoztató kalandregény. Jó, többnyire inkább sötét a humora, meg abszurd, de én szeretem, ha a fantasy könyveim komolyan veszik magukat. Főleg, ha rendszeresen beleznek ki valakit, egy csettintéssel fel lehet robbantani valakit, és ha az egyik főszereplő kínvallató.
Ez pedig nem csak a hangulatra igaz, hanem a világról is. Ez a világ „csak” erőszakos, de nem sötét. Mindenkinek vannak felemelő pillanatai, senki nem marad a szarban, senki nem bukik el tragikusan és végérvényesen. Még a legcinikusabb, legmegkínzottabb ember is átmegy egy azonnali és nagy fordulaton, amint valaki megemlíti az anyját****.
A világépítés pedig nulla. Megint csak, nem várom el, hogy Martinhoz hasonlóan oldalakon keresztül olvassak ételekről, meg címerekről, de itt még azt se tudtam belőni, hogy kábé milyen, a miénkhez hasonló évszázadban járhatunk.
A mágiát viszont bírom.

* https://www.goodreads.com/review/show/154472488
** erre senki ne merjen semmit mondani
*** ez a Twitter neve. De tényleg
**** Marthaaaaaa!!

Fő erőssége a jól kidolgozott karakterek (azért az mond valamit, hogy a barbárok voltak messze a legszimpatikusabbak). A történetből egyelőre akármi lehet, pillanatnyilag úgy néz ki, hogy az Első Mágus vezetésével el fognak indulni valami nagy küldetésre a Világ Végére – bár mindezt a szerző némi iróniával tálalta.
Stílusára jellemző a realizmus, a „sötét” hangvétel, néha véres-brutális jelenetekkel, valamint a gunyoros humor. Távolról emlékeztet Glen Cookra.
Amivel nem voltam elégedett, az a világalkotás. Abercrombie egyelőre semmi igazán érdekeset nem dobott be, de végül is ez még csak az első rész. (Engem mindenesetre érdekelne, mi köze a kannibalizmusnak a mágiához)

Nehéz egészében értékelni ezt a könyvet, ugyanis határozottan az az érzésem, hogy ez csak egy prológus. Végig arról szólt, hogy bizonyos karakterek kisebb súlyú csetepatékba keveredtek, miközben úgy néz ki, hogy valami sokkal súlyosabb történik; és ugyan a végén egy kicsit elkezdődik a tét emelése, de számomra igazán hiányzott egy csúcspont a kötet végéről.

Ezt figyelembe véve azt kell, hogy mondjam, a könyv összességében semmilyen, de mint sorozat határozottan ígéretesnek tűnik. Érdekes karakterötletek, kellően kidolgozott alapszituáció, és úgy néz ki, hogy az általam annyira kedvelt low-magic történet, ahol van mágia, de a hétköznapi emberek annyira nem ismerik, hogy ha felbukkan, az igenis nagy dolog. És emellett volt egy olyan érzésem a könyv olvasása közben, hogy a Martin-féle iskolát követi, ahol a karakterekkel elég súlyos események történnek, de ugyanakkor nem öli meg őket, mert abból nem tanulnak. :)

Elolvasva a könyvet be kellene szerezni a folytatást, mert határozottan tudni szeretném, hogy ezt hogyan folytatja a szerző.

Jó, sőt nagyon jó. :-) Nem tudom miért: nem szeretem az ilyesmit. És mégis! A figurák, a világ, a cselekmény… Bővebben majd egyszer, a magyarnál.

Ennek a konyvnek nincs cselekmenye. Ami szomoru mert eleg hosszu ahoz hogy az ember ezt igenyelje. Az egesz konyv ugy hatott mint egy 300-400 oldalas konyv elso nagyon unalmas 50 oldala. Ennyi erovel lehetett volna egy novellas kotet, vagy egy antologia. Ezen esetben sokkal jobb lett volna.

Vannak erdekes karakerek, (oszvissz 2, Glokta meg Logen) bar eleg klisesen mind egy szalig szalad a multja elol, es ha a reszleteket elvesszuk igencsak egy lere mennek. Ami ismet csak nagy kar mert nagyon jol ir az iro. A csata jelenetek (az a keves ami van) nagyon dinamikusak, nagyon porgosek, es mind azt sugalljak hogy meg csak most kezdodik a java, pedig a konyvnek mar vege.
Valahol olyan erzesem volt mint A Tuz es Jeg dala utolso 2 koteteben, mintha az iro egy nagy sakktablan allitana fel a babokat, csak messze nem akkora a tabla, messze nincs annyi babu, es amugysem erdekel meg minket a jatek mert az elso kotetrol van szo.

Nagyon remelem a masodik kotet mar megallja a helyet cselekmenyugyileg, mert nagyon sajnalnam ennyivel letudni ezt az agyondicsert sorozatot.

Most már biztos, hogy nem bántam meg, hogy engedtem a csábításnak, s beszereztem ezt a regényt. Olyan karakterekre bukkantam a könyv lapjain, akiknek a története annak ellenére is leköt, hogy néha nem értek egyet cselekedeteikkel. Senkit sem éreztem sablonos szereplőnek, sőt, jó pár meglepetést tartogatott számomra az első kötet. Hamarosan a második kötetbe is belevetem magam, ugyanis kíváncsian várom, hogy mi lesz Glokta és a többiek sorsa.

A fantasy új hullámaként jelentkező kötet borongós, komor hangulatával és kiváló, „emberi” karaktereivel egyedülálló a mostani kínálatban.

Már az első regénye után képzeletbeli toplistám élbolyába helyeztem Joe Abercrombie-t, különösen az emlékezetes jelenetek zseniális megírása és a jeleneteket élettel megtöltő karakterek miatt. Akár párviadalról, kihallgatásról vagy családi viszályról van szó a benne szereplő karakterek megszólalásai és viselkedése páratlanul életszerűvé teszik a jeleneteket, tényleg szinte életre kelnek a könyv lapjain.
A karakterek összetettek és emiatt fantasztikusak: mindegyikben található pozitív tulajdonság és olyan is, ami inkább ellenszenvessé teszi. Ahogy a hús-vér emberekben is. A hírneves északi, Logen Ninefingers például mindent megtesz társaiért, de egyúttal félelmetes, hogy őrült hangulatában micsoda vérfürdőt tud rendezni.
Elsősorban ez a hihető, realisztikus jellemzője emeli ki a regényt a többi közül, mert egyik szereplő sem kimondottan jó vagy gonosz, nincsenek hősök vagy főellenségek, csak „emberek”.

A történet maga meglepő fordulatokat tartalmaz, de összességében nincsen követhetetlen intrikákkal és szövevényes háttéralkukkal teletűzdelve, mint az erről híres Trónok harcában. Ezért viszont bőven kárpótolnak az izgalmas akciójelenetek, amelyeket a szerző a karakterekhez hűen nagykorúaknak szánt realisztikussággal ábrázol és mond ki főszereplőin keresztül. Az izgalmat tovább fokozza, hogy ebben a regényben tényleg bármelyik csapás a végső lehet a főszereplők számára is, nincsenek seregeket egyedül lekaszaboló félistenek.

A borongós, realisztikus, de egyáltalán nem túlzásba vitt „macho” vagy keménykedő stílusával teljesen lebilincselt a regény és másodszori olvasásra is hasonlóan lehengerlő volt. Aki egy hihető karakterekkel ábrázolt történetre kíváncsi, mindenképpen olvassa el, míg a tündérvilágokba és szárnyaló képzelet szerelmesei inkább kerüljék el.

Nagyon nem talált meg – ezt talán a röpke öt hónapnyi olvasási időm is sejteti.

Gemmel könyvei után keveredtem Abercrombie-hoz, de rettentően hiányoltam az előző pörgős, humoros párbeszédeit.

Helyette úgy éreztem vontatott, érdektelen események követik sokszor egymást, néha teljesen öncélú brutalitással fűszerezve.
Értem én, hogy ez a könyv csak bemutatja a csipet-csapatot, de az az igazság, hogy a sok jellemollózás közben valahogy teljesen elvesztettem az érdeklődésem a nagy küldetés/háború/kaland iránt.

Egyelőre nagyon kevés esélyt adok a folytatásnak.