Red ​Country (First Law World 6.) 5 csillagozás

Abercrombie öregszik… ki hitte volna, hogy egyszer még a megváltásról és a jobb emberré válásról fog könyvet írni. Na persze a maga módján. De mindenképpen olyan karaktereket helyez a történet középpontjába, akik kapnak egy esélyt, hogy végiggondolva a múltjukat – és kellőképpen elborzadva az emlékeken – valami érdemlegeset vigyenek véghez a változatosság kedvéért. (Hatalmas spoiler: nem mindenkinek fog sikerülni. És azt is tudjuk, mi van jó szándékkal kikövezve. De Joe bácsitól már az is nagy dolog, hogy meghagyja nekünk a reménykedés jogát.)
Egy lány, aki már próbálta a kalandoréletet, de csak a züllött útonállóságig vitte, egy fiatalember, aki eddig minden nehézség elől elmenekült és a züllött ügyvédségig vitte, egy zsoldosbanda, akik mellett Glen Cook Fekete Serege grál-lovagok vidám társulatának tűnhet, és egy öregember… akinek nem fogom lelőni a poénját. spoiler
A történet a végletekig low fantasy, ami alkalmasint csak azért nem a vadnyugaton játszódik, mert a szerző nem akart hatlövetűeket írni a történetbe. De van aranyláz, telepesek karavánja, vad őslakosok, lovaskocsis üldözés. A könyv első mintegy kétharmada meglehetősen lassan hömpölyög – megyünk a prérin, 100 oldal; megérkezünk a bányászvároskába és elszörnyedünk az erkölcsi züllésen, újabb 100 oldal. Ami itt talán a legjobban fenntartja az érdeklődést, az a számtalan mellékszereplői nézőpont „bevágása”. Ezek az egyperces portrék nagyon jól sikerültek, nem egy közülük úgy is emlékezetes marad, hogy később alig találkozunk újra a szóban forgó karakterekkel. A hangulat tehát adott, de a cselekményt időnként csak komoly összpontosítás révén lehet felidézni, olyan ritkán teszi tiszteletét. A befejező részekben aztán megkísérli bepótolni az elmaradtakat, de az eredmény egy kicsit felemás marad. A lezárás viszont zseniálisan Abercrombie-s: nem csak a hard fantasy bevett szokásaira tesz nagy ívben, de a szerzőtől megszokott mélységes cinizmust is a feje tetejére állítja.

Szétesett.
Remek ötlet a western, de a coltok és az indiánok csak pótlékok lettek, ezért súlytalanná váltak, a „megyünk, hogy aztán jöjjünk” történetszervező ereje annyira elég, hogy összekösse az epizódokat. Ebből a szempontból valóban westernes: egymással lazán, a szereplőkön keresztül összefüggő képek sora. Csakhogy a semmiből jött és semmibe menő emberek története nem ad olyan ívet, mint Sergio Leonénál, ahol pedig igen, ott csak a banális marad (Shy és Temple). Nicomo Cosca nekem mindig is Lee van Cleef volt, ezért nem lógott ki innen nagyon, bár a zsoldoskompánia igen. Tulajdonképpen hunyorogva, elmosódott képként nézve valóban western ez, de ha egy kicsit is jobban megfigyelem, kiderül a fantasy, és ezért nem működik teljesen a vegyítés: Abercrombie kicsit túlságosan is közel maradt a spagettiwestern-forráshoz, és a megihletődés helyett a másolás jellemzi a történetet, ami… másolásszagú.
Szóval, az előző öt Abercrombie-könyvhöz képest ez gyengébb, de még mindig két kezemet összetenném, ha ez lenne az átlagszintje a fantasy-szövegeknek.
És Lambbel egyszerűen nem tud hibázni. Még mindig nem.

A 300. oldalig tetszett igazán, addig úgy éreztem, hogy ez el fogja érni nálam Mark Lawrence szintjét, de sajnos a következő 150 oldal ezt némileg lerontotta. Így kedvenc ugyan nem lett, de egy kiemelkedő fantasy azért igen, kb. a Best Served Colddal egyenértékű. Sajnos ami nagyon rossz pont, hogy fantasy elem gyakorlatilag ebben a könyvben szinte semmi nem volt. Igazából ez egy western történet fantasy köntösben, bár ha a kötet végig olyan maradt volna mint a 300. oldalig, akkor ez tökéletesen működött is volna.

Az első harmada 100% spagetti western, csak utána tér vissza a megszokott stílus, de akkor sem teljesen.