A ​penge maga (Az Első Törvény 1.) 90% 549 csillagozás

Szálfatermetű, rendíthetetlen barbár harcosok gyülekeznek Északföld erdőségeiben, élesen csendül a nemes acél a vívóporondon, az Első Mágus varázslataitól inognak az épületek, és csosszan, koppan, intrikál, a sötétben ólálkodik, mégis rettegést és kínt hoz az Inkvizíció.
Íme egy vérbő, lendületes, igencsak harcias fantasy teljes eszköztára, középkori környezetben elhelyezve, pimasz brit humorral fűszerezve. És ez a finom gúnyba, cinizmusba, néhol öniróniába, máshol harsány túlzásokba hajló humor képes arra, hogy kiszámíthatatlanná tegye a műfaj jól ismert fordulatait.
Megkapjuk itt a lovagi világ minden hősiességét, de annak bizarr karikatúráját is. A legjobb vívónak jár a dicsőség, de mindenki gyorsan elfordítja a tekintetét, ha megjelenik a színen Glokta, az ezredesből kínvallatóvá vált nyomorék inkvizítor, aki a császár kínzókamráiban mindent elveszített, és a siker múlandóságának eleven példája, de ki tudja, lehet, hogy az utolsó kötetben fogatlan ínyével ő nevet majd utoljára.
Bár hentelésben, vérontásban és váratlan fordulatokban nincs hiány, Abercrombie mégis a karakterábrázolás terén alkot igazán emlékezeteset. Glokta jól eltalált, remek belső monológokkal árnyalt alakja mellett Bayaz meglepően eredeti mágus figura, és a vad harcosok zabolátlan csapata a színes mellékszereplő gárdával szinte hívogatja az olvasót egy második találkozásra.

„Melyik költő is írta, hogy nincs szörnyűbb fájdalom az összetört szív fájdalmánál? Szentimentális baromság. Több időt kellett volna eltöltenie a császár börtöneiben.
Elmosolyodott, kinyitotta a száját, és megnyalta az ínyét ott, ahol valaha az elülső fogai voltak. Az összetört szív mindig meggyógyul, de az összetört fog soha.”

Ha valaki pár hónapja azt mondja, hogy elolvasom a kötetet és tetszeni fog, biztos kinevetem.
A háttér történet és indok egyszerű, a testvérem kedvence és az ízlésünk teljesen eltérő.
Hogy őszinte legyek a mai napig nem tudja kiolvastam és nem is ismerem be tetszett…még a végén megkapom a „na ugye megmondtam ” szöveget. :)

Maga a kötet elég vastagnak bizonyult, ehhez képest nem sok időbe telt és már az utolsó mondatot olvastam.
Bár a könyvfalásom nagyra növekedett, vannak kötetek amik után megállok, elgondolkodom, és levonok egy bizonyos következtetést.

Ezzel a könyvel is így történt.
Túl sok cselekményt éreztem fontosnak (bosszú,varázslókaland,küzdelem a mindennapokkal), de a gondolataimat leginkább a karakterek színessége, a több szálon futó történet részletessége kötötte le.
Fantasztikus fejlődéseknek lehettem tanúja, és nagyon tetszett az árnyaltságuk és az érzékelhető fejlődésük.
Nyilván mindenkit nem kedvelhettem… de most nem is tudnék felsorolni egy szereplőt se, aki ne fogott volna meg.

Nagyon érdekes színkavalkád a számomra és egyenlőre nem tervezem folytatni, de előbb – utóbb sort fogok keríteni rá.

Tetszett, olvassátok!

Már az egyik fülszöveges értékelésen megakadt a szemem – Mintha Tarantino fantasy regényt írna. Ez már csak jó lehet akkor, mert imádom a filmjeit.
Nem is csalatkoztam az én kis gonosz, ironikus lelkem, és a könyv jól egymásra találtunk.
Karakterábrázolásból jeles az írónak, remek karaktereket alkotott. Kilencujjú Logen az Északföldi barbár, akinek rettegik a nevét a világnak ezen a részén. hatalmas harcos volt, és még mindig az. Nem lehet nem kedvelni!
Sand dan Glokta inkvizítor, volt katona és vívóbajnok. A gondolatain jókat nevettem, igaz nem egy kedvelhető, jószívű karakter, de nekem talán ő volt a kedvencem.
Jezal dan Luthar százados, az önjelölt hős, Bayaz az őrült mágus, Ferro a messzi délről, igazi vad harcos, és még sorolhatnám.
Abercrombie karakterek sokaságával töltötte meg ezt a vad, és gonosz világot. Akik eleinte külön utakon járnak, majd a könyv második felére érnek össze a szálak.
Mellékszereplőkből is kapunk bőven, Kutyaember aki mindent kiszagol, Frost praktikális, Glokta izomembere, Hosszúláb kinek megannyi képessége van, hogy pár kedvencet említsek. :)
A könyv nagy bevezetője lehet a továbbiaknak, háború fenyeget Északról a vad Bethod, és hordái lévén. Délről gurkhul-iak nyomulnak. Bayaz meg egy titkos küldetésen dolgozik, itt valami tényleg készül!
Sokszor maró gúnnyal szembesülhetünk, gázolhatunk a mocsokban, és vérben, poros utcákon, havas tájakon, forró sivatagban, és kapunk kis romantikus szálat is. Látványos csatáknak lehetünk szemtanúi, csak úgy peregnek közben a lapok!
Ritkán unatkozhatunk a sorokat olvasva, mindig történik valami. Van itt minden, de tényleg nem a viráglelkű olvasónak írta Abercrombie.
Hogy mi lesz ebből arra nagyon kíváncsi leszek, jól szórakoztam, mindenkinek bátran ajánlom aki nem ijed meg egy kis vértől, és gúnytól. De azért remek humorral is találkozhatunk! Nem folytatom, olvassátok! :)
A térképet kicsit hiányoltam, de ez legyen a legkisebb bajom.

Újraolvasás 2017:
Az összes Abercrombie könyvet magam mögött tudva, kicsit furcsa érzés volt visszatérni mindennek a kezdetéhez. De elmondhatom, hogy most is roppant mód jól szórakoztam ebben az izgalmas világban. Glokta még mindig olyan sziporkázó mint volt, továbbra is az egyik kedvencem. A gondolataival, és a gúnyos beszólásaival mindent visz.
Logen továbbra is kedvelni való, pláne mikor kijön belőle a Véres Kilences.
Kutyaember, Métely és a bandájára szavak nincsenek, olykor többet nevettem rajtuk, mint egy vígjátékon.
Tarantino tényleg kitűnő filmet tudna rendezni a trilógiából. https://moly.hu/ertekelesek/2400933 Itt már kis is vannak osztva a szerepek. :)
Továbbra is kedvenc könyv, számomra imádni való karakterekkel.
Nem ez volt az első újraolvasásom, de most még a trilógia következő két része jön. :)

Komoly várakozásokkal kezdtem bele ebbe a könyvbe, de sok minden meg sem fordult a fejemben olvasás előtt. Nem gondoltam volna, hogy egy több mint 600 oldalas „előszó” az első betűtől az utolsóig maradéktalanul leköt majd. Hiszen végül is ez a fantasztikusan összerakott történet nem más volt, mint egy – várakozásaim szerint – igazán nagy ívű, izgalmas, jövőbeni kaland felvezetése, vagy akár mondhatnám tiszteletlenül, hogy fülszövege.
Arra sem gondoltam, hogy egy olyan fantasy regény ennyire fog majd tetszeni, amelyben ilyen sokszor és sok helyen asszociálok a klasszikus „antihősös” fantasy legendákra. Márpedig különböző helyszíneken és események leírása során éreztem igen közeli rokonságot „A Gyűrűk Ura”, vagy a GoT történéseivel, hangulatával. Jelentkezett ez az érzés a „nagy csapat” összeterelgetésénél, de a környező országok, birodalmak – egyébként meglehetősen nagyvonalúan kezelt – külső-belső viszonyaira, háborúira, egymás területével kapcsolatos ambíciózus terveire tett utalásoknál is. Ez az érzés azonban soha nem volt zavaró és egyszer sem terjedt ki a szereplők ábrázolására. A karakterek kidolgozása rendkívül eredeti, részleteiben is igazán egyedi. Ráadásul a három főszereplő egymástól – mind világukban, mind szocializációjukban – gyökeresen eltérő alkata szokatlanul harmonikusan tartja össze a szálakat.
Glokta karaktere szerintem zseniális. Belső monológjaival, a torz, önmarcangoló személyiségében rejlő keserűen intelligens humorral egyszerűen levett a lábamról. Szívesen olvasnék róla akár egy önálló történetet is! Kiválóan illeszkednek a képbe a mellékszereplők is, főképp az ugyancsak sajátos alkatú és lelkületű Első Mágus.
És itt jön az én harmadik nagy meglepetésem. Eszembe sem jutott volna, hogy ennyire fogok élvezni egy olyan fantasyt – amely bár rendkívül izgalmas, tele van akcióval és folyamatosan fenntartja a kellemes, bizsergető feszültséget, de – szinte kizárólag a karakterek jellemének minél teljesebb kibontására, a kapcsolatok, vonzások és taszítások lehető legmélyebb bemutatására koncentrál és tulajdonképpen „eltitkolja” előlem a tényleges cselekményt. Hiszek benne, hogy mindez megágyaz majd a folytatások elsöprő lendületű cselekményének :)
Izgalmas volt a rendszeres betekintés Logen és Jezal társainak csoportdinamikájába is. Különösen élveztem a hegyomlásnyi északi barbárok kommunikációját, belső konfliktusait és együttműködését, azt ahogyan néhány egyszerű alapvetés a végsőkig együtt tud tartani egy csapatot. Ugyancsak tetszett, hogy az író nem kevert fölöslegesen a cselekménybe törpöket, elfeket, tündéket és egyéb – a fantázia világában már ezerszer megénekelt – misztikus lényt. Bár semmi kifogásom ellenük, de valahogy ebbe a történetbe nem illettek volna. A sankák (már amennyit megtudtam róluk) számomra kicsit hajaznak igaz az orkokra, vagy még inkább az uruk-haira és az Evők szerepét sem látom még igazán – de ez most még egyáltalán nem zavaró!
Egyetlen gyengeségét éreztem csupán a műnek, ami számomra a világ felületes, elnagyolt ábrázolása – ha ez nem épp egyfajta tudatos kivárás a szerző részéről. Ez persze alkalmas lehet arra is, hogy még jobban felcsigázza a várakozásaimat a folytatások iránt.
Tetszett, hogy a regény gyakorlatilag csak a mágia (a klasszikus értelemben vett varázslás) bemutatása során követte a hard fantasy jól bevált toposzait. A viszonylag ritkán előkerülő „varázslós jelenetek” alkalmával tényleg úgy fogy el a levegő, úgy áll meg az idő és úgy következnek be emberi ésszel fel nem fogható dolgok, ahogyan az írva vagyon, ahogy azt a Nagy Elődök már előre vetítették az utókornak. Minden más ábrázolásában szinte pimaszul alkalmazza az iróniát, néha a cinizmust is. Teljesen realisztikus eszközöket használ és gondosan kerüli a túlfűtött, pátosszal teli heroikus ábrázolást.
Összességében, ez nekem öt csillag – megvett kilóra!

Nem találok szavakat! Kérem szépen Joe bácsi nagyon tud írni, én csak azt tudom mondani azoknak, akik még nem olvasták, hogy azonnal vegyék kézbe ezt a regényt és gondoskodjanak arról, hogy a folytatás a kezük ügyébe legyen, mert ha egyszer beszippant a történet onnantól viszlát külvilág. :) Komolyan mondom, hogy a könyv minden oldala zseniálisan van megírva, nincs benne unalmas rész. Hihetetlen? Pedig ez az igazság. :) A helyszínek bemutatása annyira jó, hogy az olvasó is ott lépked, harcol, menekül, varázsol a többi szereplővel együtt.
Kedvenc szereplő nincs, mert nincs és kész. Xd Ezt így nehéz elmagyarázni, de mindegyik karakter egyedi és a maga módján mégis kedveli az ember őket. Persze Bayaz vezeti a sort én úgy érzem. Őt nehéz überelni :D Sok a gúny, de van benne humor is ami kellőképpen van adagolva és jókor jó időben.
A következő kötet is tartogat bőven meglepetést én úgyérzem, hiszen több kérdés is felmerül spoiler

Elég régóta kerülgetem a könyvet, de mindig elriasztott a mérete. Most éreztem azt, hogy kezdek megérni a nagyobb lélegzetvételű könyvekhez és elérkezett az ideje ennek is.
Mivel tudtam, hogy ilyen vastag kősziklák esetében nem kell folyamatos akciójelenetekre számítanom, inkább stratégiai csatározásra és karakterközpontú történetre készültem. Nem lőttem mellé nagyon, de inkább az utóbbin volt a hangsúly. A világfelépítés egyszerűen bámulatos, nem tudok belekötni. De nagyon szerettem volna a könyvhöz egy térképet! (Rá tudtam guglizni én is, de egy papíralapú térkép lenne az igazi ehhez a világhoz.)
A több szálon futó cselekmény eleinte zavart, mert nem láttam át a szereplőket és ahogy ez lenni szokott, mire elkezdett érdekelni valaki, már át is léptünk egy másik szereplőre, de igyekeztem türelemmel hozzáállni és a közepe felé minden összeállt.

Logen egyből egy erős élet-halál küzdelemmel indított, ezért folyton a vele történő eseményekről akartam többet tudni, de aztán egyre kevesebbet szerepelt, ezért elvesztettem az érdeklődésemet az irányába. Aztán mikor Aduába értek, megint több szerepet kapott és nagyon szimpatikussá vált azzal, ahogy az ottani világra rácsodálkozik (Csövek… :D). A visszaemlékezései ismertették velünk, hogy ő azért nem egy ma született bárány. A végén pedig ez a gyakorlatban is beigazolódott.
Az egészben Glokta volt a legnagyobb arc. Amikor az emberek elszörnyülködnek, ő akkor van igazán elemében. Imádtam, mikor a viadal közben majdnem lefordult a lelátóról a röhögéstől. :D Őrült egy szereplő, annyi szent.
Jezal végig hidegen hagyott. Ő volt a gazdag, piperkőc ficsúr, aki a szereplők közti különbségek bemutatására volt jó egyelőre.
Jezal eseményszála mellől egyszer csak elkezdett kibontakozni egy Collem West, aki szerintem szépen végig tudja majd vinni az egész trilógiát. Mellesleg kiderül egy olyan lelki sérülése is, ami a manapság divatos romantikus könyvek alapja. :))
Ferro Baldzsin karaktere nekem kissé erőltetett, de majd meglátjuk, mi lesz belőle. Mindenesetre megtanulhatjuk tőle, hogyan kell kiiktatni és kibelezni az ellenfelet. :))
A mágusok… azok mágusok. Eddig minden történetben halálra idegesítettek a titkolózásukkal.
Hosszúláb testvéren nagyokat kacagtam. Őt összeereszteném Gloktával. Szerintem vidám komédia lenne. :D

Alig várom, hogy ez a díszes társaság beálljon a csatasorba. Ahogy rágugliztam a világhoz kapcsolódó térképre, elég jól látható, hogy a világnak csak egy aprócska szeletével ismerkedhettünk meg eddig, de most hajóra szálltak…

Megszenvedtem vele egy kicsit, no nem azért, mert nem varázsolt el a világ, amit Abercrombie létrehozott, de nagyon hosszúnak éreztem, és néha túl sok, túl aprólékos volt a történet, ráadásul a keménykötéses verzió konkrétan önvédelmi fegyverként is beválna: téglaméret, téglasúly. Ezt leszámítva azonban Kilencujjú Logen ismét egy olyan karakter, akit imádtam, pedig nem minden tulajdonsága pozitív, sőt! Az egész fantáziavilág lenyűgözött, semmi tündérpor vagy rózsaszín szemüveg, kellően brutális és véres volt ahol kellett, amivel viszont nem voltam kibékülve, hogy néhány dolog iszonyú részletességgel lett kifejtve (pl. a Mester háza), más témák pedig még elbírtak volna bővebbet is, pl. a Sankák sztorija, a karakterek jelleme, stb, ráadásul az izgalmas dolgok csak kb. az utolsó 200 oldalon jöttek, pedig előtte jópár fejezeten át kell rágni magát az embernek… tetszett, de nem lett kedvenc, és biztosan tartok egy jó nagy szünetet a folytatás előtt.

Milyen lenne egy fantasy amiben nem úgy történnek a dolgok mint egy fantázia világban, hanem mint a valóságban? Hát ilyen. Nagyon érdekes olvasmány volt, alig várom hogy nálam legyen a következő rész is. Sand dan Glokta személyében új kedvencet avattam.

Update:
Második olvasásra Logen ismét kedvenc lett változatlanul! Imádom az ő részeit, a karakterét, mindent. Most a második Glokta, az ő személye a legérdekesebb, a legrétegeltebb, alig várom, hogy megjelenjen valahol egy kis gondolata. Viszont nehezen csúszott le maga a történet a hosszú bevezető miatt, pedig tudtam, hogy az lesz :') és fel voltam rá készülve. Úgy, ahogy az ember egy hosszú sétára készül, ami jól esik, de utána nem akarsz sétálni egy hétig. :D Nehéz elmagyarázni, mert tetszett, csak túl hosszú ez a bevezetés.

2016. december. 30.
Szomorú, hogy még csak most jutok el oda, hogy leüljek és megírjam az értékeléseket, de hát ugye ilyen ez a Karácsony. :D
Az eleje nagyon megfogott, csak úgy peregtek az oldalak, a menekülés és a harc amúgy is nagyon tetszik, hát még akkor, ha ilyen érdekes szörnyek üldözik a szereplőket, mint egy „lapos fejű”.
Kedvenc szereplőm Logen lett, aki a hírével ellentétben nagyon jó szándékú és kedves figura, imádtam olvasni az ő részeit, ahogy küzd és ahogy ámult-bámult a nagyvárosban, mindenre rácsodálkozott, annyira aranyos volt.
Logent követő kedvenceim Ardee és Ferro, nem tudtam dönteni közöttük, szeretem az erős, határozott nőket. Joe Abercrombie nagyon jó karaktereket alkotott, változatosak, különböző célokkal, motivációkkal és szomorúbbnál szomorúbb múlttal.
Viszont ez a történet nekem nem volt elég…kevés volt az akció, és túl sok a beszéd, tanakodás, értelmetlen sétálgatás és „futkározás” az Agriontban
Plusz amit még hiányoltam az a lapos fejűek pontosabb leírása, valamiért ezek és mások személy leírása is jobban elmaradtak, csak azokról kaptunk képet, akik sokat szerepeltek.
Hamarosan kezembe veszem a folytatást, mert a célt elérte nálam Joe, kíváncsivá tett és tudni akarom a háború végkimenetelét.

Ha Quentin Tarantino valaha fantasy írásra adná a fejét, akkor valami hasonló regény születne mint A penge maga.
Ez jutott eszembe többször is olvasás közben és valóban sok hasonlóságot lehet fölfedezni Tarantino filmes stílusjegyeivel.
A sztori nem annyira lényeges, szinte nincs is, a hangsúly a karaktereken van és az egymás közötti interakcióikon, de micsoda karakterek ezek! Igazi elcseszett figurák, mint a gyilkolásba belefásult Logen, az ügyeletes Conan, akit az sem érdekel már hol van, mit csinál és miért, csak úgy van, és valami nagyon nincs rendben vele (ha Tarantino esetleg filmet csinálna belőle, el tudom képzelni Michael Madsent a szerepben). Vagy ott van a mocskos szájú, tisztaságmániás Bayaz, az ügyeletes Gandalf, aki meztelenül, himbálózó farokkal is kész harcba szállni (Samuel „fucking” L. Jackson egyértelműen erre a szerepre született, nem baj, ha fekete). Vagy a beképzelt Jezal, a tökéletes állával (bármelyik markáns állú hollywoodi szépfiú megteszi a szerepre). Na és persze a cinikus Glokta, dr. House fantasy alteregója ( Christoph Waltz vagy Steve Buscemi?).
Na és persze a humor. Azt tudni kell rólam, hogy egy átlag amerikai vígjátékot fapofával unatkozok végig, de egy jobb dr. House epizódot vagy egy kegyetlen Tarantino filmet teli szájjal röhögök végig. Így aztán nagyon betalált nálam ennek a könyvnek a cinikus, fekete és szarkasztikus humora.
Egyszerűen imádtam ezt a regényt, felüdített, szórakoztatott és a végén a Véres Kilences jutalomjátéka már-már katarzis közelbe vitt. Ilyenkor örülök, hogy még két féltéglányi folytatás vár rám.