Tizenkilenc ​perc 775 csillagozás

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc Jodi Picoult: Tizenkilenc perc Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát…
Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla.

Eredeti megjelenés éve: 2007

>!
Athenaeum, Budapest, 2020
552 oldal · ISBN: 9789635430383 · Fordította: Kocsis Anikó
>!
Athenaeum, Budapest, 2020
552 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635430307 · Fordította: Kocsis Anikó
>!
Athenaeum, Budapest, 2015
552 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632934570

2 további kiadás


Enciklopédia 13

Szereplők népszerűség szerint

Jordan McAfee · Alex Cormier · Selena Damascus


Kedvencelte 193

Most olvassa 33

Várólistára tette 527

Kívánságlistára tette 404

Kölcsönkérné 9


Kiemelt értékelések

Bree_olvas>!
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Az első könyvem Jodi Picoult-tól. Két éve olvastam először. Megkaptam ballagási ajándékként a barátnőmtől.
Ezt teszi egy jó könyv, igaz? Megváltoztat valamit az olvasóban. Hogy miután elolvastad már máshogyan nézz a világra. Megrendítő volt, és ugyanolyan hatással volt rám, mint két évvel ezelőtt. Hogy történhetett ez? Miért tették ezt Peterrel? Miért nem tudták hagyni? Annyi, de annyi kérdés merül fel bennem. Kegyetlen egy olvasmány. És manapság egyre több Peterhez hasonló gyerek élhet így. Nincsenek szavaim. Ha valamit, akkor ezt a könyvet kéne kötelezővé tenni az iskolákban! Azért, hogy legalább tudják, hogy az nem csupán „egy rossz szó” volt, nem „csak egy uzsonnásdoboz”. Talán felnyílna pár szem, hogy nem kell minden egyes percét megkeseríteni egy ártatlan gyereknek…..hiszen mit tett ellene? Ha nem bántott téged, akkor te miért bántod?

„A szeretet állítólag hegyeket mozgat meg, állítólag ez forgatja a világot, és ezen kívül más nem is kell nekünk, ahogy a Beatles mondja…”

3 hozzászólás
mate55 P>!
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

A világ a korunkbeliek véleményeiből, tetteiből, szavaiból épül fel, de mint a remények és álmok, olyan törékenyek. Mikor a szülők nem hallják meg a segélykiáltásokat – vagy, mert nem akarják, vagy, mert észre sem veszik, hogy gyerekeik mit szeretnének mondani. Ami minden pillanatában igazolja és tovább építi, az egy pillanattal korábban olvasottakat. Nem adja készen az értelmezést, nem véd meg a valóságtól. Felráz, torkon ragad, provokál, miközben rázúdul a saját gondolataink zajára, és a végén úgyis csak azt a kérdést tesszük fel magunknak, amit meg merünk fogalmazni. Olyan történet, amiben nincs a szenvedésnek egyértelmű oka, nincs egyetlen nevén nevezhető gonosz, de tele van kihívással. A világ akár a könyvek színesek, sokan vagyunk mások, és, ha a fiatalok nem érzik magukat teljesen elfogadva és biztonságban, egy pillanat alatt tudattalan vagy tudatos bántalmazókká válhatnak. És ez persze ijesztő. És a legszörnyűbb, hogy ezeket a szerepeket még csak nem is a gyerekek találják ki! Nem helyezkedik bele a kultuszba, ami védené, ugyanakkor nem is épít kultuszt maga köré, ami szintén elfedné hibáit, nem éreztem rajta a küzdést a megfelelésért, de mégis benne van a krimik fojtottsággal kevert tisztasága, a sebzett öntudat őrülete. Bőven ad teret az érzéseknek, gondolatoknak, és kérdéseknek. Kérdéseknek, amelyekre jómagam is keresem a választ.

4 hozzászólás
gab001 P>!
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Nehéz ezek után bármit mondani, vagy akár csak gondolni is, bár még annál is nehezebb nem gondolni rá. Nekem ez az első könyvem az írónőtől és igazából nem is tudtam, hogy miről szól, amíg el nem olvastam az első pár oldalt. Egyébként valószínűleg nem is kezdek neki, mert féltem volna belevágni. De mivel már megtettem, így végigmentem az írónő által kijelölt úton, hogy megismerjem annak a 19 percnek a történetét. Tetszett a könyv felépítése, ahogy különböző nézőpontokból, az időben ugrálva újabb és újabb mozaikokból tárul elénk a teljes kép, mely már részleteiben is döbbenetes. Megrázó volt, ahogy egyre több részlet került a helyére. Bevallom, néha még lélegezni is elfelejtettem, annyira hatással volt rám a történet, mely kitöltötte minden gondolatomat, miközben olvastam. Hihetetlen, hogy az érzések milyen széles skáláját, mekkora távolságot jártam be közben. Megrázó élmény volt.

11 hozzászólás
eme P>!
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Legutóbbi (második) Picoult-olvasásom után megfogadtam, hogy kész, vége, ennyi volt, annyi könyv van a világon, megleszek én Picoult nélkül is. Aztán amikor ennek az elhatározásnak egy molytalálkozó során hangot is adtam, @Maya meggyőzött, adjak még egy esélyt a szerzőnek. A Tizenkilenc percet ajánlotta.
Annak ellenére, hogy a regény nem változtatta meg az író stílusáról, könyveiről való véleményemet, nem bántam meg, hogy elolvastam.
Picoult nagyon ért ahhoz, hogy fontos, sokakat érintő, érzelmi szempontból sem érdektelen témákat állítson regényei középpontjába, ez ezúttal is így történt – az más kérdés, hogy ezúttal is ugyanúgy sztereotípiákban, sablonokban tocsog, sarkított helyzeteket, sablonos szereplőket kreál, egyrészt felesleges, lényegtelen részletekkel és ismétlésekkel a szükséges és elégséges duplájára duzzasztja a regény terjedelmét, közben meg szálakat és nézőpontokat hagy kidolgozatlanul. Ami meg a legnagyobb gond, nem megy bele a lelki folyamatokba, motivációkba, ami egy ilyen témájú regény esetében megengedhetetlen. Picoult pontosan annak a szereplőnek a nézőpontját hagyja ki, akibe a legjobban bele szeretnénk látni, pontosan azt a belső folyamatot, azt a tudatot mellőzi, amelynek tanulmányozása, ha nem is magyarázná meg maradéktalanul, de körvonalazhatná a választ, a miértet és a hogyant.
Ezzel szemben a szerző ismét túlvállalja magát, és elsekélyesíti a központi problémát, amely mintha már-már nem is lenne központi. A megsokszorozott perspektíva, bármennyire is menő, itt csak azt eredményezi, hogy a történet felszabdalódik ezer és egy egyformán fontos, pontosabban jelentéktelen darabra – Picoult egyszerre foglalkozik szülővel, baráttal, tanárral, áldozattal, rendőrrel, bíróval, ügyvéddel, úgy hogy valójában egyik nézőpontot sem bontja ki, nem ragadja meg kellő mélységében. Peter történetébe belesző egy halom, ömlesztett módon beemelt, és ezáltal fontosságát némiképp elveszítő kérdést. A tárgyalás idejétől kiindulva, ahhoz vissza-visszatérve, térben és időben, illetve nézőpontok között ugrálva kerül szó bűn és bűnhődés kérdésére, a szülői, társadalmi, egyéni felelősségre, az igazságszolgáltatásra és ennek pártatlanságára, a tragédiákból tőkét kovácsoló médiára és politikára, a gyászra és ennek feldogozására, az áldozatok lelki terheire, az iskolai hierarchiára és tipikus viszonyrendszerre, a társadalmi szerepekre, ezek korlátaira, a periférián levő különböző csoportokra, a kirekesztés és megalázás lehetséges okaira és következményeire, a fegyvertartási szabadság, a magánélet tiszteletének lehetséges/szükséges határaira ésatöbbi. Ráadásul mindezt úgy, hogy lehetőleg ne hiányozzanak a Picoult bestsellereire jellemző egyéb ismérvek sem: szerelmi bonyodalmak, csattanó, spoiler. Nem kell mondanom, hogy én jól meglettem volna ezek nélkül is.
Hogy mégsem bántam, hogy elolvastam? Nem kétséges, hogy egy ilyen történet, még Picoult-módra megírva is, elgondolkodtatja az embert. Ráébreszti egy s másra. Picit kinyitja a szemét. Figyelmesebbé teszi.
Attól a regény még az marad, ami: egy szappanopera-epizód, amely ez esetben (sajnos) még akkor is bőven több tizenkilenc percnél, ha nem számítjuk bele a reklámokat.

4 hozzászólás
Szami81>!
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Megkapta volna az 5*-ot, mert jó volt a történet, ha 550 oldal helyett mondjuk 300, és nem tudom meg, minden mellékszereplőről, mit evett reggelire, mit vett a boltban, hogy szült, hogy hívják a kutyáját, milyen színű zoknit vett föl reggel…
Nagyon szétforgácsolja a szálakat, sok felesleges részt kapunk, amit az olvasó nem tud hova tenni (pl, mikor levelet kap a börtönben, vagy a tolókocsis lány), sokfelé elkalandozik, majd bamm, kb 20 oldalban befejezi.

5 hozzászólás
Novbert>!
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

550 oldalba belefér az Egri csillagok, vagy a Bűn és bűnhődés. 550 oldalon megírhatod másfélszer az 1984-et, vagy a Száz év magányt vagy a Mesterségem a halált, kétszer a Virágot Algernonnakot, hétszer a Közönyt. 550 oldalban megírhatod Asimov Alapítvány sorozatának első két kötetét.

550 oldalban egy 17 éves srác minden egyes évéről írhatnál harminc oldalt. 550 oldal elég arra, hogy fél oldalt írj 19 perc minden egyes másodpercéről.

550 oldalban bőven lenne lehetőség arra, hogy részletesen bemutasd egy tinisrác egész életének összes szenvedését, s azokat is, akik ezeket a szenvedéseket okozták. 550 oldal elég kéne hogy legyen ahhoz, hogy részletes lélekrajzot adj a menősrácokról, ahelyett, hogy sztereotipizálva, minden gonoszság forrásaiként, egyetlen jó tulajdonsággal sem rendelkező elkényeztetett vadbarmokként mutatod be őket. Persze ehhez az is kéne, hogy az 550 oldal nagy részét nem arra fecséreled, hogy teljesen érdektelen szereplők szenvedésében dagonyázol.

550 oldal elég kéne hogy legyen az okok részletes bemutatására is, arra, hogyan válik egy ártatlan kisgyerekből olyasvalaki, aki hidegvérrel lemészárolja az iskolatársait. 550 oldalban nem lenne szükséges arra korlátozni a folyamat bemutatását, hogy 5 évente kiragadsz egy jelenetet a srác életéből.

Persze ehhez az is kéne, hogy elgondolkodsz, mit is akarsz ezzel az 550 oldallal. A gyász feldolgozásával akarsz-e foglalkozni egy tragédia után (ekkor az előzmények lényegtelenek), a tragédiához vezető útra akarsz fókuszálni (ez esetben annak utóhatásai érdektelenek), azt akarod bemutatni, hogyan birkóznak meg a szülők a tudattal, hogy gyermekük gyilkos (ez esetben a bírónő, a lánya, a zsaru, az ügyvéd, a felesége és mindenki más egészen lényegtelen), esetleg a jog és az igazság(érzet) konfliktusaira helyeznéd a hangsúlyt (ez esetben a tárgyalótermen kívül szinte minden más lényegtelen). Persze 550 oldalba úgy érezheted, hogy ez az egész belefér, csak az a bökkenő, hogy így az írás teljesen fókusztalanná válik. Ami mindenről szól az nem szól semmiről.

550 oldal elég arra, elég kell legyen arra, hogy drámát írj. 550 oldalnyi dráma nem lesz attól se érdekesebb, se jobb, ha a végére még becsúsztatsz egy csattanót, ami ráadásul egyrészt visszamenőleg hitelteleníti el az egyik szereplő teljes cselekményszálát, másrészt a történet végkimenetelére semmilyen érezhető hatása sincs, harmadrészt – mivel minden könyvedben van valami csavar, így az olvasó számít rá – elég lelombozó, ha az ember félúton kitalálja, negyedrészt még inkább elvesz a hatásából, hogy az egész fordulat minden előzmény nélkül varázsütésre következik be pont a megfelelő pillanatban.
550 oldal elég kéne legyen arra, hogy ne egy csattanóra kelljen kihegyezni. A csattanós végű dolog, az a novella, tudod, ez meg regény.

550 oldal elég kéne legyen arra, hogy érdekes karaktereket, értelmes párbeszédeket, hiteles jeleneteket írj. Arra, hogy mondj valamit.
Kár, hogy ez most nem jött össze.

5 hozzászólás
Nono_ P>!
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Amikor ezt olvasod, remélem, már nem élek.
Rám fogsz gondolni, és arra, bárcsak elérhetted volna, hogy ne tegyem meg. Megpróbálod kitalálni, mit is kellett volna mondanod nekem. Úgy érzem, tudatnom kell veled: ne vádold magad, nem a te hibád – csakhogy ez hazugság volna. Mindketten tudjuk, nem egyedül jutottam el idáig.

Ez csak a második könyvem volt Jodi Picoult – től, mégis teljes magabiztossággal ki tudom jelenteni, hogy a „legemberibb” írónő, akinek valaha is olvastam művét.
Akárhány szereplőt ismertet meg velünk, nem ragad meg a felszínen, hanem mindegyiket felruházza múlttal, fájdalommal, vággyal és esendőséggel, hogy a végén már elhiszed, hogy hús – vér emberek. Sütött a lapokról a zord valóság. Pont ezért elég lassan haladtam a könyvvel, de nem azért, mert nem tetszett, hanem annyi személy volt érintett a gyászban és veszteségben, hogy nehéz volt ennyi tönkrement sorssal szembesülni. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy elolvastam. A végére egy picit nagyobb csattanót vártam, persze, így is leesett az állam.
A sztori sok morális és társadalmi kérdést felvetett bennem, amiken sokat merengtem, de válaszokat még mindig nem találtam rájuk. Mi mindenre elég tizenkilenc perc?

14 hozzászólás
pribrgre P>!
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

A könyv elején annyi szereplő és név volt, hogy alig bírtam megjegyezni ki kivel van. Ez jó darabig zavart, de aztán ahogy egyre jobban átláttam a dolgokat már tudtam élvezni is az olvasást.
Nem egyszerű témát dolgoz fel a könyv, hihetetlen dühítő és elszomorító, hogy ilyen a “való életben” is előfordul. Ráadásul itt nem csak arra gondolok, amit Peter tett, hanem arra is, ami odáig vezetett.
Rettentő kíváncsi voltam végig, hogy mit titkol Josie, alig vártam, hogy kiderüljön. Hát arra mégsem számítottam, amit a tárgyaláson végül bevallott, bár így utólag azt sem mondhatom, hogy meglepő volt, de mindenesetre jó kis csavart kaptunk.
Elég morbid ilyet mondani, mégis nagyon tetszett ez a történet.

Miestas>!
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Kötelezővé tenném a középiskolában tanárnak, diáknak és a szülőknek egyaránt!

Vajon mi kell ahhoz, milyen atrocitások, hogy egy tizenhét éves visszahúzódó srác tizenkilenc perc alatt kifordítsa sarkaiból a kisvárost ahol él? … tizenkilenc perc alatt tíz iskolatársát öli meg Peter …
Jodi Picoult igen kényes és sajnos egyre aktuálisabb témához nyúlt e könyv megírása során.
A történet különböző idősíkokban mozog, hol a nagyon régi múltban, hol csak pár nappal korábban mint amikor a szörnyűség megtörténik a Sterling-i iskolában. Haladva a történetben egyre több és több kép áll össze,mígnem a végén jön a csattanó.

Érdekesség:
Tudta valaki, hogy egy közgazdász a boldogságot is kutathatja, elméletet gyárthat róla, de azt már nem tudja,hogy a feleségét mi tenné boldoggá? Nekem a közgazdász végzettségű egyénnek ez a kutatási téma miért nem jutott eszembe?

„ Az egyenletre bámult, mígnem a számok összefolytak a szeme előtt .Akkor elkezdett szélsebesen írni megint a táblára. Hát miért nem jött rá korábban…? Mindenki tudja már,hogy ha a valóságot elosztod a vágyakkal, akkor megkapod a boldogsághányadost. Ha viszont fordítva csinálod ( a vágyakat osztod el a valósággal ),akkor nem a boldogság ellenpárját kapod…hanem reményt- ébredt rá Lewis. Ez nem más, mint színtiszta logika, fűzte tovább: ha a valóságot adottnak vesszük, akkor a vágyaknak nagyobbnak kell ennél lenniük, hogy megteremtődhessen az optimizmus . másrészt viszont igaz, hogy a pesszimista olyasvalaki, akinek vágyai kisebbek a valóságnál, mint az egyre kisebb törtszámok az osztáskor. Az emberi létalapja, hogy ez a szám a nulla felé közelít, de sose éri el-a reményt sosem adjuk fel ugye? Visszajön csőstül,ha muszáj. ”

19 hozzászólás
ggizi P>!
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Nagyon rossz érzésekkel olvastam ezt a könyvet.
A történet végig ugrált az időben, hogy minél inkább átérezhessük és beleláthassunk, mi okból fajulhattak el a dolgok ennyire. Nagyon elgondolkodtató volt és rengeteg kérdés felmerül ilyenkor a felelősség terén, de a családi hozzáállás egyértelműen behatárolja a probléma forrását. Nagyon sajnáltam Petert, aki olyan személyekkel volt körülvéve, akik nemhogy segítették volna megoldani, inkább tetézték a megalázó helyzeteket. spoiler
Maradtak bennem kérdések. Például miért csak a börtönben jutott eszébe Peternek megerősíteni a testét? Az edzett és erősebb test biztosan segített volna csökkenteni a saját fejében is az áldozat szerepét, nemcsak külsőleg változott volna. És Josie személye is fura volt. Értettem mit miért tett, bár egyetérteni nem tudtam vele spoiler.
Anyaként olvastam a könyvet, képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy nekem is van egy érzékeny lelkületű kisfiam. Félelmetes gondolataim voltak… A szülői felelősség vitathatatlan.


Népszerű idézetek

Miamona>!

(…) a boldogsághoz két út vezet: az ember vagy javít az őt körülvevő valóságon, vagy pedig lejjebb adja a vágyait.

2 hozzászólás
Sárhelyi_Erika I>!

(…) lehet, hogy a rossz azért történik, mert különben elfelejtenénk, hogy milyen a jó.

1 hozzászólás
tataijucc>!

Az igazi teljesítmény azonban az, ha az ember jót és szeretnivalót talál egy olyan emberben, akit a világ utál és kiközösít.

2 hozzászólás
Leara>!

Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?

126. oldal

Leara>!

A fegyver semmi, ha nincs mögötte az ember, aki tartsa.

111. oldal (Athenaeum Kiadó, 2008)

Hannah>!

Tudta, hogy különbség van aközött, hogy az embert valami boldoggá teszi, és aközött, hogy valami nem teszi boldogtalanná. A trükk éppen abban van, ha az embernek sikerül elhitetnie saját magával, hogy a kettő egy és ugyanaz.

160. oldal

Belle_Maundrell>!

Ha valaki mindig arra figyel, hogy az emberek mit gondolnak róla, akkor vajon nem felejti el, kicsoda ő igazándiból? Mi van, ha az arc, amit a világ felé fordít, csak egy maszk, ami alatt semmi sincs?

104. oldal (Athenaeum Kiadó, 2008)

tataijucc>!

Attól még, hogy az embernek valakivel közös a DNS-készlete, még nem kell, hogy legyen bennük bármi közös ezen felül.

3 hozzászólás
tataijucc>!

A szeretet táplálkozás: a másik személyből táplálkozunk, aki szinte a vérünkbe ivódik.

1 hozzászólás
Miestas>!

Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát… Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla.

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
Sherry Gammon: Elviselhetetlen
Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok
M. Robinson: El Diablo
Bethany-Kris: Titokzatos és tüzes
Baráth Viktória: Az igazság nyomában
Anne L. Green: Heather vonzásában
Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el!
Alafair Burke: Egy feleség dolga
John Green: Alaska nyomában