Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát…
Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla.
Tizenkilenc perc 963 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2007
Enciklopédia 21
Szereplők népszerűség szerint
Jordan McAfee · Alex Cormier · Selena Damascus
Kedvencelte 220
Most olvassa 37
Várólistára tette 565
Kívánságlistára tette 445
Kölcsönkérné 8
Kiemelt értékelések
”Az élettapasztalata eddig mindig azt tanította neki, ne mutasson gyengeséget senki előtt, mert azt rögtön kihasználják ellene.”
Jodi Picoult, az érzékenyítés és a bírósági tárgyalások mestere Tizenkilenc perc című könyvében az iskolai bántalmazás témáját járja körül. A sterlingi középiskolában a kiközösített Peter, aki a többiek kedvelt céltáblája volt hosszú éveken át, ámokfutást rendez, amely során 10 diák hal meg, míg többen maradandó testi, illetve lelki sérüléssel maradnak életben. A 19 percen át tartó lövöldözés, amelynek 1026 tanúja van, teljesen megrendít mindenkit, a környéken nincs olyan, akit valamilyen módon ne érintene veszteség. Miközben folyik a nyomozás és az ügy tárgyalása, az írónő a múltat is elénk tárja, bemutatva, mely események láncolata vezethetett a végzetes naphoz. Picoult-tól megszokott módon a tragédia számos nézőpontból kerül ábrázolásra, a legerősebbnek mégis Peter édesanyjáét éreztem. Azét az anyáét, aki rettegve rohan a tett helyszínére, majd avval kell szembesülnie, hogy a fia a gyilkos. Bár Peter tettére egyértelműen nincs mentség, a regény nem mentes meglepő fordulatoktól.
A sodró lendületű írásban mindenki ráismerhet önmagára vagy egykori önmagára, akár kiközösített áldozat, akár a népszerűekhez való tartozás vágya miatt álarcot viselő diák, akár másokat élvezettel gúnyoló és bántó “menő” szerep jut(ott) neki az osztályban. Az iskolai zaklatás fegyvere láthatatlan, ám szintén maradandó sérüléseket okoz, ahogy az amerikai szerző mindezt kiváló érzékkel szemlélteti, miközben mégsem teszi főhősét szimpatikussá. Elgondolkodtató, megrázó, fontos témát boncolgató könyv, akárcsak a szerző többi írása.
A borító nem tetszik. A szöveg hemzseg a betűhibától.
Összességében nagyon tetszett a könyv. Ez egy olyan írás, ami rendkívül aktuális, nehéz és fontos, az iskolai bántalmazás témáját feszegeti, és a történeten túl is erős benyomásokat kelt, elgondolkodtat, és hosszú távú hatást gyakorol. A szerző a felelősség kérdését több szemszögből körüljárja, a tanárok, a szülők, a társak, a bántalmazók, a bántalmazottak, az egész környezet vonatkozásában. Nem ítélkezik, nem okoskodik, nem nyújt megoldást, hagyja az olvasót a saját értékrendje szerint állást foglalni. Erőteljesen késztet a témában történő elmélyülésre, segít is ebben, és oly mértékben felkavar, hogy az olvasó nem tud szabadulni tőle, keresi, kutatja magában a megoldást.
Az unokám még csak 3 éves, de már most szorongok érte. Remélem nálunk azért még nem ölt ilyen méreteket az iskolai erőszak, de rendkívüli módon oda kell figyelni a gyerekekre, mert egész életüket megkeserítheti, tönkre teheti, bármelyik oldalra is kerülnek. Nemcsak a bántalmazott státusz fájdalmas és ártalmas, hanem komoly sérülést okozó megoldás az is, ha az érintett feladja önmagát, feladja meggyőződését, értékrendjét, csak hogy befogadják.
Elismerésem az írónőnek, mert egy rendkívül jó könyvet írt, amiben felhívja a figyelmet napjaink egyik igen égető, megoldásra váró problémájára, és ezt, ha nem is magas irodalmi szinten, de kifejezetten intelligensen, és izgalmas történtbe foglalva teszi. A szerző a könyvet 13 éve írta, de ma is, vagy ma egyre inkább aktuális. Mindenkinek ajánlom, pedagógusoknak, szülőknek kötelező olvasmányként.
Az első könyvem Jodi Picoult-tól. Két éve olvastam először. Megkaptam ballagási ajándékként a barátnőmtől.
Ezt teszi egy jó könyv, igaz? Megváltoztat valamit az olvasóban. Hogy miután elolvastad már máshogyan nézz a világra. Megrendítő volt, és ugyanolyan hatással volt rám, mint két évvel ezelőtt. Hogy történhetett ez? Miért tették ezt Peterrel? Miért nem tudták hagyni? Annyi, de annyi kérdés merül fel bennem. Kegyetlen egy olvasmány. És manapság egyre több Peterhez hasonló gyerek élhet így. Nincsenek szavaim. Ha valamit, akkor ezt a könyvet kéne kötelezővé tenni az iskolákban! Azért, hogy legalább tudják, hogy az nem csupán „egy rossz szó” volt, nem „csak egy uzsonnásdoboz”. Talán felnyílna pár szem, hogy nem kell minden egyes percét megkeseríteni egy ártatlan gyereknek…..hiszen mit tett ellene? Ha nem bántott téged, akkor te miért bántod?
„A szeretet állítólag hegyeket mozgat meg, állítólag ez forgatja a világot, és ezen kívül más nem is kell nekünk, ahogy a Beatles mondja…”
A világ a korunkbeliek véleményeiből, tetteiből, szavaiból épül fel, de mint a remények és álmok, olyan törékenyek. Mikor a szülők nem hallják meg a segélykiáltásokat – vagy, mert nem akarják, vagy, mert észre sem veszik, hogy gyerekeik mit szeretnének mondani. Ami minden pillanatában igazolja és tovább építi, az egy pillanattal korábban olvasottakat. Nem adja készen az értelmezést, nem véd meg a valóságtól. Felráz, torkon ragad, provokál, miközben rázúdul a saját gondolataink zajára, és a végén úgyis csak azt a kérdést tesszük fel magunknak, amit meg merünk fogalmazni. Olyan történet, amiben nincs a szenvedésnek egyértelmű oka, nincs egyetlen nevén nevezhető gonosz, de tele van kihívással. A világ akár a könyvek színesek, sokan vagyunk mások, és, ha a fiatalok nem érzik magukat teljesen elfogadva és biztonságban, egy pillanat alatt tudattalan vagy tudatos bántalmazókká válhatnak. És ez persze ijesztő. És a legszörnyűbb, hogy ezeket a szerepeket még csak nem is a gyerekek találják ki! Nem helyezkedik bele a kultuszba, ami védené, ugyanakkor nem is épít kultuszt maga köré, ami szintén elfedné hibáit, nem éreztem rajta a küzdést a megfelelésért, de mégis benne van a krimik fojtottsággal kevert tisztasága, a sebzett öntudat őrülete. Bőven ad teret az érzéseknek, gondolatoknak, és kérdéseknek. Kérdéseknek, amelyekre jómagam is keresem a választ.
Nehéz ezek után bármit mondani, vagy akár csak gondolni is, bár még annál is nehezebb nem gondolni rá. Nekem ez az első könyvem az írónőtől és igazából nem is tudtam, hogy miről szól, amíg el nem olvastam az első pár oldalt. Egyébként valószínűleg nem is kezdek neki, mert féltem volna belevágni. De mivel már megtettem, így végigmentem az írónő által kijelölt úton, hogy megismerjem annak a 19 percnek a történetét. Tetszett a könyv felépítése, ahogy különböző nézőpontokból, az időben ugrálva újabb és újabb mozaikokból tárul elénk a teljes kép, mely már részleteiben is döbbenetes. Megrázó volt, ahogy egyre több részlet került a helyére. Bevallom, néha még lélegezni is elfelejtettem, annyira hatással volt rám a történet, mely kitöltötte minden gondolatomat, miközben olvastam. Hihetetlen, hogy az érzések milyen széles skáláját, mekkora távolságot jártam be közben. Megrázó élmény volt.
Legutóbbi (második) Picoult-olvasásom után megfogadtam, hogy kész, vége, ennyi volt, annyi könyv van a világon, megleszek én Picoult nélkül is. Aztán amikor ennek az elhatározásnak egy molytalálkozó során hangot is adtam, @Maya meggyőzött, adjak még egy esélyt a szerzőnek. A Tizenkilenc percet ajánlotta.
Annak ellenére, hogy a regény nem változtatta meg az író stílusáról, könyveiről való véleményemet, nem bántam meg, hogy elolvastam.
Picoult nagyon ért ahhoz, hogy fontos, sokakat érintő, érzelmi szempontból sem érdektelen témákat állítson regényei középpontjába, ez ezúttal is így történt – az más kérdés, hogy ezúttal is ugyanúgy sztereotípiákban, sablonokban tocsog, sarkított helyzeteket, sablonos szereplőket kreál, egyrészt felesleges, lényegtelen részletekkel és ismétlésekkel a szükséges és elégséges duplájára duzzasztja a regény terjedelmét, közben meg szálakat és nézőpontokat hagy kidolgozatlanul. Ami meg a legnagyobb gond, nem megy bele a lelki folyamatokba, motivációkba, ami egy ilyen témájú regény esetében megengedhetetlen. Picoult pontosan annak a szereplőnek a nézőpontját hagyja ki, akibe a legjobban bele szeretnénk látni, pontosan azt a belső folyamatot, azt a tudatot mellőzi, amelynek tanulmányozása, ha nem is magyarázná meg maradéktalanul, de körvonalazhatná a választ, a miértet és a hogyant.
Ezzel szemben a szerző ismét túlvállalja magát, és elsekélyesíti a központi problémát, amely mintha már-már nem is lenne központi. A megsokszorozott perspektíva, bármennyire is menő, itt csak azt eredményezi, hogy a történet felszabdalódik ezer és egy egyformán fontos, pontosabban jelentéktelen darabra – Picoult egyszerre foglalkozik szülővel, baráttal, tanárral, áldozattal, rendőrrel, bíróval, ügyvéddel, úgy hogy valójában egyik nézőpontot sem bontja ki, nem ragadja meg kellő mélységében. Peter történetébe belesző egy halom, ömlesztett módon beemelt, és ezáltal fontosságát némiképp elveszítő kérdést. A tárgyalás idejétől kiindulva, ahhoz vissza-visszatérve, térben és időben, illetve nézőpontok között ugrálva kerül szó bűn és bűnhődés kérdésére, a szülői, társadalmi, egyéni felelősségre, az igazságszolgáltatásra és ennek pártatlanságára, a tragédiákból tőkét kovácsoló médiára és politikára, a gyászra és ennek feldogozására, az áldozatok lelki terheire, az iskolai hierarchiára és tipikus viszonyrendszerre, a társadalmi szerepekre, ezek korlátaira, a periférián levő különböző csoportokra, a kirekesztés és megalázás lehetséges okaira és következményeire, a fegyvertartási szabadság, a magánélet tiszteletének lehetséges/szükséges határaira ésatöbbi. Ráadásul mindezt úgy, hogy lehetőleg ne hiányozzanak a Picoult bestsellereire jellemző egyéb ismérvek sem: szerelmi bonyodalmak, csattanó, spoiler. Nem kell mondanom, hogy én jól meglettem volna ezek nélkül is.
Hogy mégsem bántam, hogy elolvastam? Nem kétséges, hogy egy ilyen történet, még Picoult-módra megírva is, elgondolkodtatja az embert. Ráébreszti egy s másra. Picit kinyitja a szemét. Figyelmesebbé teszi.
Attól a regény még az marad, ami: egy szappanopera-epizód, amely ez esetben (sajnos) még akkor is bőven több tizenkilenc percnél, ha nem számítjuk bele a reklámokat.
Megkapta volna az 5*-ot, mert jó volt a történet, ha 550 oldal helyett mondjuk 300, és nem tudom meg, minden mellékszereplőről, mit evett reggelire, mit vett a boltban, hogy szült, hogy hívják a kutyáját, milyen színű zoknit vett föl reggel…
Nagyon szétforgácsolja a szálakat, sok felesleges részt kapunk, amit az olvasó nem tud hova tenni (pl, mikor levelet kap a börtönben, vagy a tolókocsis lány), sokfelé elkalandozik, majd bamm, kb 20 oldalban befejezi.
A könyv elején annyi szereplő és név volt, hogy alig bírtam megjegyezni ki kivel van. Ez jó darabig zavart, de aztán ahogy egyre jobban átláttam a dolgokat már tudtam élvezni is az olvasást.
Nem egyszerű témát dolgoz fel a könyv, hihetetlen dühítő és elszomorító, hogy ilyen a “való életben” is előfordul. Ráadásul itt nem csak arra gondolok, amit Peter tett, hanem arra is, ami odáig vezetett.
Rettentő kíváncsi voltam végig, hogy mit titkol Josie, alig vártam, hogy kiderüljön. Hát arra mégsem számítottam, amit a tárgyaláson végül bevallott, bár így utólag azt sem mondhatom, hogy meglepő volt, de mindenesetre jó kis csavart kaptunk.
Elég morbid ilyet mondani, mégis nagyon tetszett ez a történet.
Tetszett a téma és a stílus is. Gyorsan olvasható, a vége felé éreztem kicsit, hogy ellaposodott már. Nagyon sok téma előjön. Egy iskolai lövöldözést láthatunk, ami 19 percig tart, 10 halálos áldozattal, több sebesülttel, és még több lelkileg sérült gyerekkel. Szépen lassan megismerjük azokat a történteket, amik elvezették odaáig. Vajon egy személyben Peter a hibás? Mennyibe felelősek azok, akik folyamatosan zaklatták? Mennyiben hibások a tanárok, akik nem tettek semmit? Mekkora a felelőssége a szülőknek? Biztos, hogy ez volt a jó megoldás?
Érdekes, hogy nálam úgy csapódott le, hogy hiába a sok ártatlan halott gyerek, a végén mégis Petert sajnáltam.
És azt is megállapítottam (sokadjára), hogy nagyon nehéz szülőnek lenni. Sokszor csak túl későn derül ki, hogy amit teszel és mondasz, hova vezet. Próbálja az ember a tőle telhető legjobban csinálni, de mi van, ha az a gyereknek nem a legjobb? És ezt honnan tudod? Elgondolkodtató.
Amikor ezt olvasod, remélem, már nem élek.
Rám fogsz gondolni, és arra, bárcsak elérhetted volna, hogy ne tegyem meg. Megpróbálod kitalálni, mit is kellett volna mondanod nekem. Úgy érzem, tudatnom kell veled: ne vádold magad, nem a te hibád – csakhogy ez hazugság volna. Mindketten tudjuk, nem egyedül jutottam el idáig.
Ez csak a második könyvem volt Jodi Picoult – től, mégis teljes magabiztossággal ki tudom jelenteni, hogy a „legemberibb” írónő, akinek valaha is olvastam művét.
Akárhány szereplőt ismertet meg velünk, nem ragad meg a felszínen, hanem mindegyiket felruházza múlttal, fájdalommal, vággyal és esendőséggel, hogy a végén már elhiszed, hogy hús – vér emberek. Sütött a lapokról a zord valóság. Pont ezért elég lassan haladtam a könyvvel, de nem azért, mert nem tetszett, hanem annyi személy volt érintett a gyászban és veszteségben, hogy nehéz volt ennyi tönkrement sorssal szembesülni. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy elolvastam. A végére egy picit nagyobb csattanót vártam, persze, így is leesett az állam.
A sztori sok morális és társadalmi kérdést felvetett bennem, amiken sokat merengtem, de válaszokat még mindig nem találtam rájuk. Mi mindenre elég tizenkilenc perc?
Népszerű idézetek
[…] a boldogsághoz két út vezet: az ember vagy javít az őt körülvevő valóságon, vagy pedig lejjebb adja a vágyait.
[…] lehet, hogy a rossz azért történik, mert különben elfelejtenénk, hogy milyen a jó.
[…] ha valami rossz történik, akkor két választásunk van: vagy kudarcként fogjuk fel, vagy pedig arra való esélynek, hogy egy új irányba induljunk el.
537. oldal
Az igazi teljesítmény azonban az, ha az ember jót és szeretnivalót talál egy olyan emberben, akit a világ utál és kiközösít.
Ha valaki mindig arra figyel, hogy az emberek mit gondolnak róla, akkor vajon nem felejti el, kicsoda ő igazándiból? Mi van, ha az arc, amit a világ felé fordít, csak egy maszk, ami alatt semmi sincs?
104. oldal (Athenaeum Kiadó, 2008)
Attól még, hogy az embernek valakivel közös a DNS-készlete, még nem kell, hogy legyen bennük bármi közös ezen felül.
Említett könyvek
- Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
- Lewis Carroll: Alice Csodaországban
- Louisa May Alcott: Little Women
- Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
Hasonló könyvek címkék alapján
- Chris Whitaker: Ahol az égbolt véget ér 92% ·
Összehasonlítás - Sienna Cole: Elmejáték 95% ·
Összehasonlítás - Dot Hutchison: Pillangók kertje 90% ·
Összehasonlítás - Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok 93% ·
Összehasonlítás - Melinda Leigh: Egy végső búcsú 90% ·
Összehasonlítás - Ker Dukey – K. Webster: Pretty New Doll – Csinos új babácska 89% ·
Összehasonlítás - Nora Roberts: Biztos menedék 87% ·
Összehasonlítás - Karin Slaughter: Apja lánya 86% ·
Összehasonlítás - Gillian Flynn: Éles tárgyak 85% ·
Összehasonlítás - Alice Feeney: Időnként hazudok 84% ·
Összehasonlítás