Bevallom az elején azt gondoltam, hogy egy nagyon langymeleg családi történetet olvasok, de ahogy haladtam előre, úgy változott a véleményem.
Csodásan megfogalmazott regényt kapunk, ezer meg egy kérdéssel. Hegyként tornyosul előttünk a család, mint fogalom, és a legborzasztóbb ebben, hogy a világon millió ilyen család van. Megrepedt, elhasadt, számosszor összeragasztott, majd az első koccanásra széteső apa, anya, gyerek(ek).
A családi traumák, a szüleinktől kapott genetikailag kódolt viselkedésmintáink, és az általuk belénk ültetett félelmek, frusztrációk, és abnormális értékrendek mélyen belénk ivódnak, akár több generáción keresztül tönkre tudják tenni az életünket. Árokmély traumák és fájdalmak merevednek belénk, kételyeink kullancsként csüngenek rajtunk. Itt megemlíteném Picoult éleslátását a vallással kapcsolatban, mert zseniálisan fűzi bele a mondandójába.
Rengeteg fájdalom és keserűség van ebben a könyvben, de első olvasatra banálisan hangzik mind, engem is megtévesztett, aztán szépen elkezdtük kibontani egymást, és rácsodálkaztam pár dologra a saját életemből. Nem egyszerű és nem szép, amikor az ember ezekben a könyvekben meglátja önmagát vagy a családja egy részét. Van, hogy nehezen azonosulunk egy-egy szereplővel, de itt nem volt nehéz dolgom.
Paige egy olyan kislány, akit elhagyott az édesanyja, és ez rányomja a bélyeget az egész életére. El is menekül előle, de persze cipeli ezt magával mindenhova, túl nő az árnyékán. Sajnáltam Paiget. Nem lehet elszökni a szüleink árnyéka elől, nem tudjuk megváltani önmagunkat. A szorongás addig sanyargat minket, míg már fogalmunk sincs, hogy a döntéseinkkel mit teszünk. Elbizonytalanodunk, az önértékelésünk a nulla alá esik, és kétségbeesetten szeretnénk megtudni, hogy kik is vagyunk valójában.
Külön tetszett a könyvben, hogy nem egyoldalról mutatja be az „elrontott” életet Picoult, hanem rögtön két ékes példáját is megkapjuk.
Nos, nem tudom mennyit kell feladnunk önmagunkból az életünk során, de megtippelem, hogy többször is többet. Az örök kétségeink ellenére mégis megpróbálunk helytállni mindenkor, és mindenhol. Nem tudjuk más, hogy csinálja, csak érezzük esetleg, hogy ez most megy vagy nagyon nem megy.
Pro és kontra érvek feleselnek a könyvben, ami frissítő, ugyanakkor bennünk van a remény, hogy főszereplőink lassan kiérnek a fényre, megmelengeti őket a nap, felolvadnak, és talán sok mindent meg is értenek. Rájöttem, hogy Jodi írásait ezért szeretem, mert bármikor képes elhitetni velem azt, hogy ezek a dolgok, bármennyire is félelmetesek, az életünk részei.