Csokoládé (Csokoládé-trilógia 1.) 86% 791 csillagozás

A könyv hasonlít a filmhez, mégis nagyon különbözik tőle – és a maga nemében nekem mindkettő tetszett.
Úgy látszik öregszem, ugyanis azt veszem észre, egyre jobban szeretem a lassú folyású történeteket. Ez a regény pontosan olyan, mint egy falat minőségi csokoládé, amely apránként olvad csak szét a szájban. Az írónő sietség nélkül mutatja be a komor várost, a lakóit és a felszín alatt megbújó problémákat, de mindezt olyan ízesen teszi, hogy öröm olvasni a sorokat.
Bővebben: http://konyvparfe.blog.hu/2017/06/21/joanne_harris_csok…

Csokoládé Joanne Harris módra

Hozzávalók:

– 1 eldugott, (a felszínen) szürke falu, ahol megállt az idő
– 1-2 gerezd mélyen őrzött, lappangó titok
– 1 Isten nevében mindenre elszánt pap
– 1 löketnyi szél, mely az ódon levegőbe némi életet lehel
– 1 titokzatos, vonzó idegen, aki ismeri az élet receptjét
– pár szerethető, és legalább annyi keserű figura az íz harmóniájáért
– 1 marék ösztön
– 1 púpozott evőkanál misztikum
– 1 teáskanál extra szűz boldogság és önfeledt öröm
– 1 csipetnyi múlandóság
– 1 késhegynyi gonoszság
– 1 mokkáskanálnyi esendőség
– és csokoládé minden mennyiségben, formában és ízben

Elkészítés:

A hozzávalókat jó alaposan keverjük össze. Ne géppel, csakis kézzel! Csomómentességre ne is törekedjünk, mert lehetetlenség elérni. Az így alakult masszát ne öntsük semmiféle formába, hagyjuk, hogy saját maga öltsön alakot. Sütőben, a lehető legnagyobb hőfokon süssük addig, míg a számunkra legjobb állagot el nem éri. Ha kész, azonnal, forrón fogyasszuk, ne hagyjuk kihűlni!

Elkészítési idő:

Ha nekikezdünk hamar elkészül, mert le sem bírunk majd állni.

Az eredmény:

Egy keserédes, szinte kortalan történet emberekről, embereknek; sors a sorsnak, lélek a léleknek, tegnap a mának, ma a holnapnak.

Nehézségi fokozat: 10/10

Jó étvágyat kívánok! :)

Jó volt, meglepően jó, és a filmtől meglepően eltérő. Meghatározó, lényeges pontokban eltérő, máshová helyezi a hangsúlyokat, pontosabban a filmfeldogozás helyezi máshová őket – picit édesebb-romantikusabb, szerelmi szálakra élezettebb, könnyedebb, de még így is komoly és gondolatébresztő. Ez a csokoládé viszont árnyalatokkal sötétebb, és ebből fakadóan kesernyésebb. De én amúgy is a keserű csoki híve vagyok.
Ami feltűnő ebben a regényben, sokkal inkább, mint a filmben, az a magány és a hiányérzet, amellyel szinte mindenkinek meg kell küzdenie, és amely sokkal erősebb, mint holmi ránk vagy önmagunkra erőszakolt szabályrendszer, tiltások és előírások tömkelege. Ez utóbbiak változatlansága, szinte kőbe vésett állandósága sem képes feloldani a magányt és a bizonytalanság démona keltette félelmet. Vianne, de Reynaud sem képez kivételt – előbbi életében a gyökértelenség, a hontalanság, az örök változás állandósul, utóbbinál az önmegtartóztatás szigora és kegyetlen következetessége kövesül meg. Első pillantásra könnyű volna azt mondani, hogy az örök változás, a megújulás pogány életöröme robban bele a szigorú szabályok örömtelen, megváltásra váró, szürke hétköznapjaiba. A jó megmérkőzik a rosszal és fölébe kerekedik… De érzed, hogy mégsem ennyire egyszerű a helyzet, nem ennyire sarkított. A szereplők tetteit, reakcióit árnyaltabban motiváló elbeszélés nem engedi ennyire leegyszerűsíteni a sémát. Mindkét főszereplő életében, gondolataiban ott a kísértő múlt, és ott vannak kézzelfogható emlékei: egy csomag kártya, az anya hamvai, a nagybeteg pére… A hozzájuk intézett gyónásszerű monológok, a beléjük való kapaszkodás a múlttal, önmagukkal való szembenézést jelentenek, útmutatásra várást vagy épp az elbocsátás lassú megtanulását. Nem, senki nem lehet teljességgel biztos semmiben, legkevésbé önmagában.
Vianne dinamizmusa, az élet felé, az érzés és érzék felé való nyitást szelíden kiharcoló varázsa az, ami végül kimozdítja helyéből a mát közönnyel szemlélő világot. Kapcsolatokat, közösséget kovácsol, szeretetet hint az emberek közé, önbizalmat ad, önismeretre késztet, örömtelibbé teszi mindenki életét, miközben önmaga végig küzd (önmagával is), bár tele van reménnyel, az állandóság, a gyökerek utáni fájóan édes vágyakozással. Mindez annak ellenére, hogy tudja: nincs mód kitérni a változás elől. Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton.
Persze azért az ember mindig építgeti álmait-várait, még akkor is, ha már megtanulta a fenti igazságot. A szél meg fúj, rendületlenül. Illatokat hoz, ízeket, csokoládéédeset, hullámkeserűt. Az élet lüktetését.

Viszonylag ritkán olvasok lektűrt, leginkább csak csalódni szoktam bennük, úgyhogy kénytelen voltam leszögezni magamban azt a tényt, hogy nem az én világom ez a műfaj… Ám időnként kikacsintok. Itt a film győzött meg arról, hogy el is kell olvasnom a művet, no meg a @vegazus által életre keltett Mini Könyvklub, melyben e hónapban ezt olvastuk közösen.
A könyv nem a film. De legalább olyan jó, csak más vonalon, már ha nem támasztasz vele szemben elvárásokat, mondjuk a film alapján.
Szerettem az első oldalától az utolsóig, annak ellenére, hogy a papnak a bigottságával már az első oldalakon sikerült felbosszantania.
Vianne körül még a könyvet becsukván is sok titok maradt. Ezt a „boszorkányos” múltat jó lett volna jobban kifejteni, de hátha majd a következő kötetben.
Amit nagyon sajnáltam, hogy Armande-tól elbúcsúztunk, és nem derült ki, ő honnan tud dolgokat Vianne-ről?
Az ember azt hinné, hogy ez egy milyen könnyed könyv… pedig nem. Tele van fajsúlyos kérdésekkel, amin érdemes elidőzni, meg azon is, hogy vajon ki a „jó keresztény”… egyre inkább úgy tűnik nekem az életből (és a könyvből is), hogy az, aki nem hangoztatja vallását.
Vajon okszerű-e, hogy a lázadó, szabadságszerető, életet megélő, szenvedélyes emberek, a legtoleránsabbak, a legel- és befogadóbbak?
Egyébként meg, ha egy ilyen Csokoládézó közelébe kerülhetnék, azt hiszem nagy bajok lennének… nem tudnék ellenállni én sem a sok finomságnak, és azt hiszem még csak meg sem próbálnám.:)
https://kulturleny.wordpress.com/2015/05/29/2415/

“Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.“
Micsoda hangulata van ennek a könyvnek. Francia, és csokolàdéillatú, egyszerű és bonyolult benne minden. Persze vègig Juliette Binoche jàtszotta a főszerepet, pedig a filmre alig emlékszem már régről. De a zenèjét rongyosra hallgattam.
Igazàn jó alap ez a könyv mindezeknek, sokkal gagyibbat vártam, de odavitt Vianne vilàgàba, ennèl több nem is kell.

Nehéz friss szemmel nézni egy régi kedvencre, mégis megpróbálom.
Ez a történet varázslatos, hiszen Vianne és a lánya, Anouk a széllel érkeznek – kicsit Mary Poppins-osan – egy apró, szürke faluba, amire igazán ráfér a vérfrissítés. A történet február 11-én kezdődik, Húshagyó kedden és március 31-ig játszódik, Húsvéthétfőig. Mi történik, egy idegen Csokoládéboltot nyit a böjt idején? A könyv ezt meséli el, de még hogy!
Élvezetes, izgalmas, néhol sötét és szomorú. Belekeveredik a hithez való hűség témája, a falánkság bűnével szemezés, a vándoréletet élő cigányok kirekesztésének gondja, a másság elítélése, az elfogadás és még sok minden. Újraolvasósan jó könyv, amihez egy többször újranézhető filmet sikerült készíteni fantasztikus szereplőkkel! Igazából örülök, hogy ez a könyv lett a Mini-könyvklub könyve, mert én nagyon szeretem – és ez már a sokadik újraolvasásom volt. Mégsem emlékeztem a pap titkára, Vianne múltjára, Roux történetére, Armande-ra, Guillaume-ra… semmire.

Miért kéne megnézned a filmet?
Johnny Depp csokit eszik benne! (Ha ez nem győzött meg: ráadásul a film tele van olvadt, kevert, formázott csokival-bonbonnal, gusztusos ételekkel, italokkal… nyamm…! Szóval minden van benne, mi szemnek-szájnak ingere!)

Fél pont levonás: imádom a film végét, a könyv vége so-so. Egyszerűen nem érzek késztetést a folytatása a Csokoládé-trilógia esetében!

Bővebben: http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2015/05/joanne-harr…

A filmet láttam előbb és nagyon-nagyon szerettem, tinikorom egyik kedvence volt. A könyv, nagy meglepetésemre, sok részletben eltér, de a már ismerős hangulattal, bájos helyszínével és a könnyen megkedvelhető szereplőkkel nagy öröm volt újra találkozni. Volt, ami a filmben tetszett jobban, volt, ami a könyvben, azonban összességében filmpárti maradtam. Nem a csini Johnny Depp és a fantasztikus Juliette Binoche miatt, hanem inkább azért, mert a film folyamatosan magával tudott ragadni, ezzel szemben most olvasás közben meg azt éreztem, hogy hol felkap és magával visz engem is az a furfangos északi szél, hol meg itt hagy, aztán lapozgathatom tovább kissé unatkozva ezt a könyvet… (Azt meg már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a könyvbéli Vainne-nak volt egy olyan húzása spoiler, amit képtelen vagyok elfogadni spoiler.) A folytatást azonban mindenképpen tervezem elolvasni, kíváncsi lettem rá.

A filmet már régesrégen láttam. Az a sok csoki (nyamm…), forró csoki (nyammm…), no meg persze Johnny Depp (khm…) és végül a bájos francia kisváros (énisénis!).

Aztán elolvastam a könyvet és rádöbbentem, hogy vagy én emlékszem csehül, vagy egész más a film, mint a könyv. Nem volt könnyű elvonatkoztatni a filmből megismert helyszíntől, de csak sikerült. Imádtam a kisvárost, azokat az épületeket. Mondjuk nem költöznék oda… Mondjuk nincs is Lansquenet-sous-Tannes. És épp ezért szinte bárhol lehet. Bármelyik országban. Hisz nem a léte a lényeges, hanem az, hogy az emberek sokfélék és kis helyen is akad mindenféle személyiség – problémákkal, örömökkel, viszállyal.

Nagyon megkedveltem Vianne karakterét. Azt, hogy a „Mosolyogj, az összezavarja az embereket”-elv szerint él. Azt, hogy szókimondó és nem fél. Még a paptól se, akinek bizony elég nagy hatalma van a városka lakói felett. De miért is? Mert ő a beidegződés, a hagyományok megtestesítője. Fogódzó, amire mindenkinek szüksége van. És erre jön egy jöttment szó szerint, egy modern Mary Poppins, akit csak úgy odarepít a szél és azt mondja, hogy meg lehet ám férni mindenkinek egymás mellett. Lehet inni egy forró csokit a mise után vasárnaponként, ki lehet lépni a nem működő kapcsolatból és szabad önálló döntéseket hozni… Persze nem úgy, hogy közben saját magunknak tesszük fel a béklyókat, mint ahogy a pap is tette.

Furcsa az anya lánya kapcsolat is. Mind Vianne és az ő anyja, mind Vianne és Anouk között. Érdekes így leírva látni, hogy idegenként tekint a gyerekére. De végülis valahol igaza van. Még emésztem ezt a gondolatot…

Távolról sem annyira romantikus, mint a film. Ez azonban nem vált hátrányára, így is elbűvölt az írónő szemléletes történetszövése. Imádtam a kis falu lakóit, akik fokozatosan elfogadják, sőt igénylik a változást. Kiszámítható, hogy merre tart a történet, mégis tartogat meglepetéseket. Tetszett, hogy az eseményeket Vianne és a pap felváltva meséli a saját szemszögéből. Teljesen elteltem a különböző csokoládék és édességek leírásával is, szinte a számban éreztem az ízüket. Elvarázsolt.

Ízig-vérig francia, női, nyári olvasmány. Nagyon aranyos, szeretnivaló történet, két nap alatt hamm befaltam (a csokoládé már csak ilyen). Kicsit talán túl sok volt a „mondta szomorúan”, „kérdezte vágyakozón” és „kiáltotta felszabadultan”, szóval pontosan meg volt mondva a kedves nyaraló olvasónak, hogy mit érez éppen a szereplő, készre formázva, becsomagolva (a csokoládé már csak ilyen). Ennél egy lehelletnyit jobban szeretem járatni az agyamat a miérteken és a hogyanokon, ám rossz szavam csupán ennyi, mert egyébként tényleg igen finom volt (a csokoládé már csak ilyen).