Csokoládé (Csokoládé 1.) 86% 988 csillagozás

Csokoládé Joanne Harris módra

Hozzávalók:

– 1 eldugott, (a felszínen) szürke falu, ahol megállt az idő
– 1-2 gerezd mélyen őrzött, lappangó titok
– 1 Isten nevében mindenre elszánt pap
– 1 löketnyi szél, mely az ódon levegőbe némi életet lehel
– 1 titokzatos, vonzó idegen, aki ismeri az élet receptjét
– pár szerethető, és legalább annyi keserű figura az íz harmóniájáért
– 1 marék ösztön
– 1 púpozott evőkanál misztikum
– 1 teáskanál extra szűz boldogság és önfeledt öröm
– 1 csipetnyi múlandóság
– 1 késhegynyi gonoszság
– 1 mokkáskanálnyi esendőség
– és csokoládé minden mennyiségben, formában és ízben

Elkészítés:

A hozzávalókat jó alaposan keverjük össze. Ne géppel, csakis kézzel! Csomómentességre ne is törekedjünk, mert lehetetlenség elérni. Az így alakult masszát ne öntsük semmiféle formába, hagyjuk, hogy saját maga öltsön alakot. Sütőben, a lehető legnagyobb hőfokon süssük addig, míg a számunkra legjobb állagot el nem éri. Ha kész, azonnal, forrón fogyasszuk, ne hagyjuk kihűlni!

Elkészítési idő:

Ha nekikezdünk hamar elkészül, mert le sem bírunk majd állni.

Az eredmény:

Egy keserédes, szinte kortalan történet emberekről, embereknek; sors a sorsnak, lélek a léleknek, tegnap a mának, ma a holnapnak. Nehézségi fokozat: 10/10

Jó étvágyat kívánok! :)

A könyv hasonlít a filmhez, mégis nagyon különbözik tőle – és a maga nemében nekem mindkettő tetszett.
Úgy látszik öregszem, ugyanis azt veszem észre, egyre jobban szeretem a lassú folyású történeteket. Ez a regény pontosan olyan, mint egy falat minőségi csokoládé, amely apránként olvad csak szét a szájban. Az írónő sietség nélkül mutatja be a komor várost, a lakóit és a felszín alatt megbújó problémákat, de mindezt olyan ízesen teszi, hogy öröm olvasni a sorokat.
Bővebben: http://konyvparfe.blog.hu/2017/06/21/joanne_harris_csok…

Sokan ismerjük azt az érzést, hogy amikor már kora reggel 25 fok van, locsolják a villamossíneket és nincs olyan lenge ruha, ami megóvna a patakokban folyó izzadtságtól, hogy bizonyos könyvek nem csúsznak, vagy maga az olvasás se megy. Amint beköszönt a kánikula, megjelenik a könnyedség iránti vágy. Mi menti meg a hőségtől és a munkától [továbbra is igazságtalanságnak tartom, hogy a felnőtteknek nem jár nyári szünet] elcsigázott elmét? Az enyémet nem Ben Lerner és nem Toni Morrison. Ide valami ismerős kell, valami nem túl megerőltető, nem lelki mélységeket és poklot szántó, briliáns írás, azt hagyjuk meg a hosszú téli estékre.

Ide a játékos, de felkavaró-nyugtalanító szél kellett, az apró francia falucska a fehéren világító templomtornyával és az örömtelenségnek fityiszt mutató csokoládébolt a bűnös élvezetekre csábító, csillogó kirakatával és a mindent átjáró fahéj-szegfűszeg-és marcipánillatával.

Természetesen teljesen más volt most olvasni a könyvet, mintt 2009-ben (úristen), sokkal kevésbé kerültem a hatása alá és bizonyos momentumai inkább megmosolyogtattak, mintsem elbűvöltek. Mai mizantróp énemnek hihetetlennek tűnik, hogy léteznek olyan emberek, akik ennyire adni akarnak másoknak, ennyire bírnak adni és nem émelyíti el őket a hétköznapi nyomorúságok végtelen sora.

Persze, Vianne-nak is vannak sötét gondolatai és az élete minden, csak nem fenékig tejfel, hiszen egyedülálló anya, nem Madame, hanem Mademoiselle Rocher, nem jár templomba, színes ruhákat hord és a nagyböjt idején csokoládéboltot nyit – ezek közül egy is bőven elég lenne ahhoz, hogy kivívja egy apró, konzervatív közösség ellenszenvét, hát még amikor elkezdi maga köré gyűjteni eme alattomos nyáj számkivetettjeit és nem átall arra törekedni, hogy a földi boldogság felé terelje őket a mennyek üdvözlete helyett.

Minden ember rengeteg traumát hordoz magában, még Vianne Fekete Embere, Reynaud atya, akit a gondolatai alapján inkább szánni lehet, mintsem gyűlölni, bár azt az első olvasás óta sem bocsátottam meg neki, hogy szerinte egy állatnak nincs lelke.

A további kötetek ismeretében érdekes megfigyelni, hogyan változik Harris stílusa; emlékeim szerint a Csokoládécipő sokkal sötétebb hangulatú és annakidején az volt a kedvencem, a Csokoládés barack eléggé vízízű volt, Az epertolvaj – ezt 2019-ben olvastam, tehát sajnos friss az élmény – meg egyenesen csalódottá tett: meglepett a Vianne-t uraló (szándékos vagy akarattalan írói szándékból fakadó) keserűség, az ellenfél pedig fájóan sematikus, minden harrisi varázslat hiányzott belőle és csak az ordító manírok maradtak helyette. Persze 20 év még regényidőt tekintve is sok és még a regényszereplők is megöregednek, de minden józan észérvem dacára úgy éreztem, ez a történet már nagyon kifáradt a negyedik kötetre és Harris nem az a szerző, aki egy ötletéből él meg – itt muszáj megjegyeznem, hogy aligha van még egy olyan adaptáció, ami annyire beskatulyázta volna az írót, mint a Csokoládé c. film –, hiszen minden könyve más és eddig minden alkalommal meglepett.

Minden változás dacára jólesett újra elmerülni a Csokoládé világában. A fókusz a mágikus realista elemekről áttevődött a földhözragadtabb témákra, de a szkepticizmusom ellenére hagytam (és örültem neki), hogy Harris elvarázsoljon és a hűvös lakásban jólesően elnyúlva élvezettel nyammogtam a sorokon. Hogy folytatom-e az újraolvasást? A második kötet erejéig valószínűleg igen, amikor nagyon elegem lesz mindenről és érezni akarom a szél hívó szavát.
Ui.: Igen, nekem a Csokoládé tipikusan kabátkönyv.

Jó volt, meglepően jó, és a filmtől meglepően eltérő. Meghatározó, lényeges pontokban eltérő, máshová helyezi a hangsúlyokat, pontosabban a filmfeldogozás helyezi máshová őket – picit édesebb-romantikusabb, szerelmi szálakra élezettebb, könnyedebb, de még így is komoly és gondolatébresztő. Ez a csokoládé viszont árnyalatokkal sötétebb, és ebből fakadóan kesernyésebb. De én amúgy is a keserű csoki híve vagyok.
Ami feltűnő ebben a regényben, sokkal inkább, mint a filmben, az a magány és a hiányérzet, amellyel szinte mindenkinek meg kell küzdenie, és amely sokkal erősebb, mint holmi ránk vagy önmagunkra erőszakolt szabályrendszer, tiltások és előírások tömkelege. Ez utóbbiak változatlansága, szinte kőbe vésett állandósága sem képes feloldani a magányt és a bizonytalanság démona keltette félelmet. Vianne, de Reynaud sem képez kivételt – előbbi életében a gyökértelenség, a hontalanság, az örök változás állandósul, utóbbinál az önmegtartóztatás szigora és kegyetlen következetessége kövesül meg. Első pillantásra könnyű volna azt mondani, hogy az örök változás, a megújulás pogány életöröme robban bele a szigorú szabályok örömtelen, megváltásra váró, szürke hétköznapjaiba. A jó megmérkőzik a rosszal és fölébe kerekedik… De érzed, hogy mégsem ennyire egyszerű a helyzet, nem ennyire sarkított. A szereplők tetteit, reakcióit árnyaltabban motiváló elbeszélés nem engedi ennyire leegyszerűsíteni a sémát. Mindkét főszereplő életében, gondolataiban ott a kísértő múlt, és ott vannak kézzelfogható emlékei: egy csomag kártya, az anya hamvai, a nagybeteg pére… A hozzájuk intézett gyónásszerű monológok, a beléjük való kapaszkodás a múlttal, önmagukkal való szembenézést jelentenek, útmutatásra várást vagy épp az elbocsátás lassú megtanulását. Nem, senki nem lehet teljességgel biztos semmiben, legkevésbé önmagában.
Vianne dinamizmusa, az élet felé, az érzés és érzék felé való nyitást szelíden kiharcoló varázsa az, ami végül kimozdítja helyéből a mát közönnyel szemlélő világot. Kapcsolatokat, közösséget kovácsol, szeretetet hint az emberek közé, önbizalmat ad, önismeretre késztet, örömtelibbé teszi mindenki életét, miközben önmaga végig küzd (önmagával is), bár tele van reménnyel, az állandóság, a gyökerek utáni fájóan édes vágyakozással. Mindez annak ellenére, hogy tudja: nincs mód kitérni a változás elől. Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton.
Persze azért az ember mindig építgeti álmait-várait, még akkor is, ha már megtanulta a fenti igazságot. A szél meg fúj, rendületlenül. Illatokat hoz, ízeket, csokoládéédeset, hullámkeserűt. Az élet lüktetését.

Nem voltak nagy elvárásaim, csak egy kihívás miatt olvastam el a könyvet.

A regénynek rendkívül különleges a hangulata, ami magával ragadja az olvasót, és tagadhatatlanul francia, az ízek, illatok, érzelmek csak úgy kavarognak benne.

Aztán vágyak, elfojtott vágyak, indulatok, titkok, hazugságok, magány, MÁGIA, CSOKOLÁDÉ minden mennyiségben, indulatok és MÉLY GONDOLATOK, valós emberi problémák is megjelennek a műben.

Egy újabb példa a szélsőségek negatív hatásaira. Egy képmutató zárt közösség, amely minden másságra erőteljes nemet mond, gyűlölettel és gonosz módon kirekeszt. A másik oldal pedig az őszinte, nyitott, elfogadó, az emberekhez értő figyelemmel forduló, letelepedni nem tudó vagy nem akaró, nyugtalanul vándorló és keresgélő főszereplő. Találkozásuk, küzdelmük, és megbékélésük regénye.

Kellemes szórakozást nyújtott, és van mit átgondolni is, csak egy gond van, finomabbnál-finomabb csokoládét kell ennem mihamarabb.

Viszonylag ritkán olvasok lektűrt, leginkább csak csalódni szoktam bennük, úgyhogy kénytelen voltam leszögezni magamban azt a tényt, hogy nem az én világom ez a műfaj… Ám időnként kikacsintok. Itt a film győzött meg arról, hogy el is kell olvasnom a művet, no meg a @vegazus által életre keltett Mini Könyvklub, melyben e hónapban ezt olvastuk közösen.
A könyv nem a film. De legalább olyan jó, csak más vonalon, már ha nem támasztasz vele szemben elvárásokat, mondjuk a film alapján.
Szerettem az első oldalától az utolsóig, annak ellenére, hogy a papnak a bigottságával már az első oldalakon sikerült felbosszantania.
Vianne körül még a könyvet becsukván is sok titok maradt. Ezt a „boszorkányos” múltat jó lett volna jobban kifejteni, de hátha majd a következő kötetben.
Amit nagyon sajnáltam, hogy Armande-tól elbúcsúztunk, és nem derült ki, ő honnan tud dolgokat Vianne-ről?
Az ember azt hinné, hogy ez egy milyen könnyed könyv… pedig nem. Tele van fajsúlyos kérdésekkel, amin érdemes elidőzni, meg azon is, hogy vajon ki a „jó keresztény”… egyre inkább úgy tűnik nekem az életből (és a könyvből is), hogy az, aki nem hangoztatja vallását.
Vajon okszerű-e, hogy a lázadó, szabadságszerető, életet megélő, szenvedélyes emberek, a legtoleránsabbak, a legel- és befogadóbbak?
Egyébként meg, ha egy ilyen Csokoládézó közelébe kerülhetnék, azt hiszem nagy bajok lennének… nem tudnék ellenállni én sem a sok finomságnak, és azt hiszem még csak meg sem próbálnám.:)
https://kulturleny.wordpress.com/2015/05/29/2415/

A film az egyik kedvencem, az összes folytatást olvastam, de valahogy a film alapjául szolgáló könyv kimaradt.
Nagyon pontosan visszaadta a film a könyv hangulatát, Vianne-t nem is játszhatta volna el más, mint Juliette Binoche. A csupa szeretet nő, aki képes „varázsolni”, csokoládéval, mosollyal, megértéssel, figyelemmel. Ugyanezzel képes harcolni is. A könyvben jobban tetszett, ahogy a pappal száll szembe, mert az elvakult, életigenlést tagadó hit számomra is értelmetlen. Megszerettem még Armade-ot, igaza volt, nyolcvan felett hagyjuk már béként őt, hiszen képes dönteni, nem gyerek, nem beszámíthatatlan. Joga van, élni és meghalni is.
A falu népe meg olyan, mint minden kisváros, ítélkezik, várja a véleményt „felülről”.

Hát azért annyira nem jött be. Szeretem az olyan könyveket, ahol új életet kezd a szereplő, de valahogy ez a történet nem igazán fogott meg. Nem volt rossz, de sokszor olvastam és néztem, hogy miről van szó? Most még a váltott szemszög is idegesített. Pap bácsi gondolkodása meg pláne az agyamra ment. Ez az egyik ok, amiért nem vagyok vallásrajongó, mert ezt csinálják, rá kell erőltetni a gondolkodásmódját másokra, mert azt hiszik, az a jó. Vianne is egy érdekes személyiség, kicsit boszorkány, kicsit szabad gondolkodó, kicsit hülye. Az tetszett, hogy megpróbált mindenkinek segíteni, de néha már túlzás volt, amit csinált.

Egy kihíváshoz kellett csokoládés könyvet keresnem.
Mivel egyik kedvenc idtöltésem a süteménykészítés, nekem valódi ízorgia volt ez a könyv.
Annyira beleéltem magam, hogy éreztem az ízeket , illatokat.
Mennyei…. eszpresszócsokoládé csokoládéforgáccsal, habcsók vaníliakrémes karamellbevonattal, meleg briós, fahéjas tekercs, likőrös bonbonok, sokszirmú csokoládérózsák, marcipániboyák, mandularudacskák, nugátok , püspökkenyér….és még sorolhatnám mit készített és árult kis boltjában Vianne, közben ápolta a lelkét is azoknak, akik betértek hozzá.
Azért olvasás közben én sem maradtam tétlen, kellett sütnöm valami finomságot.

“Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.“
Micsoda hangulata van ennek a könyvnek. Francia, és csokolàdéillatú, egyszerű és bonyolult benne minden. Persze vègig Juliette Binoche jàtszotta a főszerepet, pedig a filmre alig emlékszem már régről. De a zenèjét rongyosra hallgattam.
Igazàn jó alap ez a könyv mindezeknek, sokkal gagyibbat vártam, de odavitt Vianne vilàgàba, ennèl több nem is kell.