Az ​epertolvaj (Csokoládé 4.) 135 csillagozás

Joanne Harris: Az epertolvaj

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Húsz ​év telt el azóta, hogy a Csokoládé című regényben megismert bájos és életvidám Vianne Rocher és kislánya, Anouk letelepedett az apró francia faluban, Lansuenet-ben. Vianne azóta valódi otthonra lelt, Anouk pedig kirepült a családi fészekből, a csokoládébolt azonban a régi: Vianne és másodszülött lánya, Rosette ugyanúgy készítik a személyre szabott édességeket.

Az álmos falucska élete váratlanul ismét felbolydul, amikor Narcisse, az öreg virágárus meghal és egy szamócában gazdag erdőt hagy Rosette-re, írásbeli gyónását pedig a helyi plébánosra. Az örökséget más is meg akarja szerezni, a faluba pedig új lakó érkezik Morgane Dubois személyében, aki üzletet nyit Narcisse egykori virágboltjának helyén, a csokoládébolttal szemközt.

Morgene éppen olyan karizmatikus és varázslatos nő, mint Vianne, az új üzlet pedig már-már hátborzongató módon éppen olyan mágikus erővel vonzza az embereket, mint annak idején a csokoládébolt…

Joanne Harris érzelmekben,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2019

>!
Libri, Budapest, 2019
436 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634336037 · Fordította: Szűr-Szabó Katalin
>!
Libri, Budapest, 2019
436 oldal · ISBN: 9789634336808 · Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Kedvencelte 11

Most olvassa 15

Várólistára tette 108

Kívánságlistára tette 106

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Málnika >!
Joanne Harris: Az epertolvaj

„Életünk során megismételjük ugyanazokat a hibákat, eltaszítjuk magunktól azokat, akiket szeretünk, továbblépünk, amikor maradni szeretnénk, szótlanul várunk, amikor szólnunk kellene. Abban az életben, amelyet választottunk, a veszteség az egyetlen állandó.”

A nagy sikerű Csokoládé sorozat hosszú idő után visszatér, hogy misztikus bája és a szél lányai ismét elvarázsoljanak minket. Már az első, erőteljes mondat egy nagyszerű folytatás ígéretét rejti, mégis szükségem volt egy kis időre, mire vissza tudtam helyezkedni a francia falucska és annak kedvelt lakóinak életébe. A megjelöletlen, váltott szemszögű elbeszélés sem segített e kezdeti nehézségeken, azonban hamarosan mégis teljesen magával sodort a történet. A főszereplő ezúttal a képek nyelvén beszélő és fantasztikus adottságokkal rendelkező Rosette, míg a cselekmény a virágárus halála által kiváltott bonyodalmak köré szerveződik. Ám az életben csupán a változás állandó, és a nehézségeket néha csak azért fújja felénk a szél, hogy utána minden megtisztuljon. A könyv központi témájában az anya-gyermek kapcsolat, a múlt egész életre kiható titkai és a másság áll. Mesél a szeretet összetett és sosem biztonságos jellegéről, birtoklásról, veszteségtől való félelemről és szabadságról. Meghatóan szép a lezárás is, mégis titkon reménykedem, hogy Joanne Harris varázslatos története itt még nem ér véget.

6 hozzászólás
Annamarie P>!
Joanne Harris: Az epertolvaj

https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/09/harris-joa…

Joanne Harris Csokoládéját szinte mindenki ismeri, hiszen a könyv nagy sikerű filmes adaptációja sokunk kedvence lett. A film titka talán éppen az, hogy ugyanolyan szenvedéllyel, ízekkel és illatokkal volt képes megbűvölni nézőit, mint a szerzőnek olvasóit. Vianne Rocher, a csokoládékészítő különleges, ösztönből és szenvedélyből szőtt alakját érdeklődés övezi.

Húsz év telt el azóta, hogy egy szeles napon Vianne és lánya, a hat éves Anouk beállított az álmos kis faluba, Lansuenet-be, hogy megnyissák csokoládéboltjukat. Az időközben felnőtt Anouk már Párizsban él, így az üzletet Vianne és másodszülött lánya, a tizenhat éves Rosette vezeti. A falu élete egy szempillantás alatt méhkasként bolydul fel, amikor Narcisse, a virágárus meghal, és a tulajdonában lévő tölgyerdő-eperligetet a még kiskorú Rosette-re hagyja. Az örökösök, bár bőven részesedtek az elhunyt földi javaiból, mégis meg akarják vétózni a végrendeletet. Úgy gondolják, hogy Reynaud atya, aki egy zöld dossziét örökölt Narcisse-tól, biztos ismeri a titkokat, ezért feltett szándékuk az iratok megszerzése. De a zöld dosszié kalandos vándorútra kél. Izgalmas tartalmát darabjaiban ismerhetjük meg, melyből feltárul Narcisse ködös múltja. De a múlt terhével másnak is számolnia kell. Ezeknek a régi szálaknak a felfesléséhez egy újonnan érkezett idegen, Morgane Dubois járul hozzá, aki a virágüzlet helyén nyitja meg vállalkozását. Viannen az első pillanatban megérzi Morgane boszorkányos erejét, és óva inti lányát, hogy közel kerüljön a hölgyhöz. Úgy tűnik, hogy megérzéseiben most sem tévedett.

Joanne Harris ez alkalommal kicsit háttérbe helyezi az ízlelés érzékszervét, és teret enged egyrészt a meséken keresztül a szavaknak, valamint a képi, sőt a jelképi ábrázolásnak. Hiszen az asszonyok szívbelátó tehetsége nem csak az ételek elkészítésén keresztül nyilatkozhat meg, hanem számos más csatornán is beindulhatnak a folyamatok. De a megérzések, a kiválasztottság, a mágia és az ösztönök szerepe ugyanolyan hangsúlyos, mint a fel-feltámadó szél megújító és titkot suttogó ereje.
Számos oldalról építkezik a szerző a regény során. Egyrészt megmarad a fűszeres, mesés illatokon keresztül áramló ábrázolás, másrészt itt vannak az új vezérfonalak, aztán az az érzelemgazdag és izgalmas történet a dossziéban, valamint itt van az én személyes kedvencem is, Rosette.
Ha Vianne-t izgalmasnak mondtam, akkor Rosette-re már nem is tudom, hogy milyen szót használjak? Személyisége még összetettebb, de ugyanúgy be van hálózva a természetfeletti érzékelés minden vezetékével. Részleges mutizmusa, különböző hangjai, jelelése és álmai is mind egy hiperérzékeny ember személyiségjegyei. Rendkívül érdekes az ő szemüvegén keresztül nézni az eseményeket.

Jó volt kicsit olyan világban elvarázsolódni, ahol a női érzékenységnek és megérzéseknek van tere kibontakozni. Ahol ugyanolyan súllyal nyom a latba a realitás, mint a természetfeletti érzékelés.
A kötet önállóan is olvasható, de az előzmények ismerete gördülékenyebbé teszi az olvasást.

5 hozzászólás
Amadea>!
Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher immár negyedjére tér vissza, hogy elvarázsolja az embereket a csokoládé kesernyés, füstös aromájával, ami utat talál a súlyos titkokat hordozó emberek szívéhez.

Tizenpár év telt el, hogy a hatéves lányával, Anoukkal megérkezett a bigottan vallásos közösséggel bíró dél-franciaországi falucskába, Lansquenet-sous-Tannes-ba, hogy fiatalos, harcias hite szerint megadja az embereknek azt, amire szükségük van. Azóta nagyon sok csokoládé készült el és folyt le az emberek torkán, Vianne továbbra is vezeti a chocolatérie-t, Anouk elmúlt húsz éves, bizánci haját lilára festette és Párizsban él a szerelmével, a második részben megismert-megszületett Rosette immár szeleburdi tizenhat éves, rajzolva-jelelve kommunikál – és hallgatja a szél hívását, amit Vianne tudatosan igyekezett elhallgattatni, hogy megóvja a lányait és mindazt, ami az övé – de a szíve mélyén tudja, hogy minden csak kölcsönben van és ha nem adja vissza a szélnek, ami az övé, akkor nagy árat kell fizetnie.

A St. Oswald fiúiskolában, az Urak és játékosok folytatásában is éreztem azt a keserű nosztalgiát, amit itt, Az epertolvajban, amikor is a szereplők a jelen helyett hajlamosak a múlt kísértetei között bolyongani, ami, ha belegondolunk, teljesen normális és leköveti az élet fordulatait; Vianne is öregszik, rengeteg veszteség, fájdalom érte, már nem az a tűzrőlpattant, eleven habitusú nő, aki színes ruháiban kész felforgatni a világot. A lányai – akik szintén képességekkel bírnak – felnőttek és incselkednek a világ kihívásaival, szólongatja őket a szél. Vianne úgy érzi, Anoukot már elveszítette, de itt van neki a különleges Rosette, aki miatt a falu képmutató perszónái – ők bezzeg nem változnak a kor előrehaladtával – negédes hangon lesajnálják, míg a kamaszfiút nevelő Joséphine – aki alkoholista, erőszakos férje halála után kialakított magának egy teljes életet – bevallottan irigyli. Rosette mindig ott lesz Vianne-nak.

Ezzel elérkeztünk a regény központi témájához, amihez minden boszorkányos bűbáj és mágikus tanmese csak körítés: a lassan kirepülő fiatalabb generáció és a szülők bonyolult kapcsolatához, a kimondatlan, de a levegőt súlyosan megülő elvárásokhoz, a vélt vagy valós bűntudathoz, a magányhoz, amit semmilyen varázslattal nem lehet elűzni, ami minden ember életében türelmesen várakozik a háttérben, hogy előléphessen – kinél hamarabb, kinél később.

Az epertolvaj inkább a második részhez, a Csokoládécipőhöz kapcsolódik, mintsem a sorban harmadik Csokoládés barackhoz; többször felbukkan Zozie de l'Alba kísértete (vagy nemcsak az), a szerkezetei is hasonló: egy, a fiatal Vianne-t idéző, veszélyes ellenfél, aki ezúttal a téli gyermek, Rosette fejét csavarja el és kész felfalni Vianne egész életét.

Elég régen olvastam a Csokoládécipőt (hát még magát a Csokoládét…), de emlékeim szerint nagyon tetszett a sötét, egzotikus hangulata. Az epertolvaj hangulatát sokkal hétköznapibbnak éreztem, de nálam is telik az idő, kilenc évvel és sok könyvvel a hátam mögött már nehezebb elkápráztatni.

Ez a könyv Vianne Rocher önmagával, a saját kísérteteivel vívott harcáról szól, az ellenség csupán allegória. Mindenki küzd a saját ellenfeleivel, a többi fiatal a saját szüleivel, ahol az ellenállásban kapóra jön az új idegen Lansquenet-ben. Francis Reynaud-t, Vianne régi ellenségét (most már inkább barátját) a lelkiismerete kínozza, a nyughatatlan Rosette pedig a helyét keresi, miközben körülötte mindenki felnő, ő meg kislány marad.

Ui.: Hálás vagyok a kiadónak, amiért továbbra is Szűr-Szabó Katalin fordítja Harris könyveit, nekem már ő a „magyar hangja”.

Kabódi_Ella P>!
Joanne Harris: Az epertolvaj

„Maman mindig azt mondja, hogy a történetek tartanak minket életben. A történetek, amelyeket az emberek mesélnek, és amelyek szétszóródnak, mint bogáncspihe a szélben. Maman szerint a történetek maradnak csak, amikor már nem vagyunk, miközben a hideg északi szél, az olvadó hó hangját túlharsogva, gyászos dalt énekel.”

Én inkább úgy mondanám: a történetek, amik életben tartanak minket, fontosak, különlegesek, megszólítanak, a szívünkig érnek. Azokat a történeteket valaki más meséli ugyan, de mégis a miénknek érezzük őket. El nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a Libri Kiadónak, hogy még frissen, a külföldi megjelenés után nem sokkal elhozta nekünk, magyar rajongóknak is, a Csokoládé folytatását. (Befejező rész? Ki tudhatja…) Vártam, mint gyermek a Karácsonyt, izgatott szívvel, tűkön ülve, kis bizsergéssel a gyomromban, mert ez a kedvenc könyvsorozatom. Varázslatos, bűbájos, keserédes, könnyed, de mégis mélyreható mesék ezek.

Joanne Harris: Az epertolvaj című regényével igazából nagyot kockáztatott. Kerek hét év telt el a harmadik könyv megjelenése óta, és sajnos az a történet kicsivel gyengébbre sikerült, mint az első kettő, ezt be kell vallani. Egy igazi Csokoládé rajongó ettől azonban nem tántorodik el. Én sem tettem. Nem sokkal az itthoni megjelenés után a párom megajándékozott vele, és én azon melegében, pár nap alatt el is olvastam. Nem voltam képes letenni. Jött velem a munkába, a kádba, Tihanyba, mindenhová. Amíg sült a krumpli, már ütöttem is fel a könyvet, és viszlát, való élet! Beszippantott. Olyan ismerős volt az a jellegzetes meleg, fűszeres, zamatos, bájos harrisi hangulat, az a csipetnyi mágiával meghintett, áradó, elbűvölő, kedves légkör, amit az írónő ezúttal is megteremtett művében. Kevés dolog történik valójában a könyv lapjain. Ezúttal nem az akcióra fektette Harris a hangsúlyt, hanem a lélekben zajló folyamatokra. Az új hang, mely ebben a regényben Vianne és Reynaud atya mellett megjelenik, Rosette-é. A kicsi Rosette immár 16 éves, a saját világába fordul, nem beszél, de élesen és tisztán lát, és a gondolatai nagyon egyenesek és őszinték. Rosette – a korábbi sejtésekkel ellentétben – egyáltalán nem értelmileg sérült gyermek, csupán csak páratlanul egyedi, és szokatlan kis jelenség. Sokat tanulhatunk tőle. Remekül megrajzolt, gyönyörű, kivételes jelleme nem emlékeztet senki máséra. Anouk hétköznapiságra vágyó egyszerűsége mellett Rosette némaságba burkolt, különleges önkifejezéssel élő, szinte zavarba ejtően tehetséges személyisége még jobban kiemelkedik, erősebb kontúrt kap. Főleg annak fényében, hogy Vianne maga is befásul kissé. Bizony, Vianne Rocher gyanakvó, kicsinyes és féltő anya, majdhogynem szürkécske mellékszereplő lett kisebbik lánya mellett. Pontosan ettől olyan erős ez a történet. Az epertolvaj színtiszta vérfrissítés, egy új árnyalat, egy új hang, nem befejezés, vagy ha igen, új kezdet is egyben.

Reménykedem, őszintén megmondom. Reménykedem, hogy ha a Csokoládé-tetralógia ezennel véget ért is, a mese folytatódik Rosette életútjával. Hiszen ilyen az élet is, nem igaz? Minden élet egy másik életbe torkollik, és a mese szála soha meg nem szakad, generációról generációra mondjuk el magunkat, mindenki a saját fejezetét a soha véget nem érő történetben. Ha nem is vesszük észre, mindannyiunkban ott a varázslat lehetősége, a kiteljesedésre való törekvés apró magva, mely vagy virágba borul, vagy nem, de az apró mag ott lapul, mindenképpen. Rajtunk múlik, magunkról, életünk történetével, mit mesélünk el. Kivé leszünk, mivé leszünk, hogyan éljük meg, akivé lettünk – mind, mind a mi felelősségünk, minden emberé a Földön, egyenként. Mindenki egyedi és megismételhetetlen. Rengeteg történet van még, amit érdemes elmondani. A sor olyan végtelen. Joanne Harrisben rengeteg figyelemre méltó mese bújik meg, és igazán forrón remélem, hogy ezek egyike Rosette-é, mert őszintén megszerettem.

A regényben van egy nagyon fontos mondat, rögtön az elején, aminek nem tudok ellenállni, belső kényszer, hogy leírjam én is, idézzem. Így szól: „A vihar előtt mindig van egy pillanat, amikor a szél meggondolja magát.” Ritkán találkozom ilyen fájdalmasan igaz első mondattal a könyvélményeim hosszú sorában. Mert mire is utal ez a sor? Magára az életre, arra a nagyon profán, világos alaptételre, amit mi úgy nevezünk, hogy: egyszer fenn, egyszer lenn. Amikor jön a szél, előbb elringat, játszik és elbűvöl, a sok szépség mellett elül a gyanakvásod, biztonságban érzed magad, boldognak, révbe értél, gondolod ilyenkor. Azután feltámad a szél, a viharos, a kegyetlen, és kártyavárként omlik szét minden, amiben addig hittél. És ez így van mindig, újra és újra. A romokon új vár épül, azután azok a téglák is porba hullnak, és új remény támad ismét a porban. Építkezünk szüntelen, a szél ellenében, vagy talán éppen a széllel. Mert a szél mindig visszatér.

Az eredeti bejegyzést a blogomban találjátok:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2019/09/joan…

Trixi>!
Joanne Harris: Az epertolvaj

Joanne Harris tud valamit, de, hogy mit, nehéz megfogalmazni. A sorozattal a kezdeti kapcsolatom nem volt felhőtlen. Előbb ismertem a filmet, mint a könyvet. A film bohókás, a könyv sötét, melankólikus. Kellett egy kis idő, míg ráéreztem a könyv „ízére”, de a további részeknél már nem volt probléma. A stílus egyedi, magával ragadó. J.H. olyan atmoszférát teremt, ami egyből beszippant. Varázslatos, melankólikus, mégis simogató.
Az epertolvajban folytatódik a kis francia falu lakóinak története. Egy halálesettel kezdődik, és a háttérben egy titok is lappang, mégis Rosette lénye a legérdekesebb. Egy fura – más – kislány. (A betegségére rá is kerestem a neten, mert addig még csak nem is hallottam róla) . Új szereplőket is sodor a szél, az egyiket titokzatosság lengi körül (és a titokzatossága marad is). A szél mellett a színek, az ízek, az illatok is intenzíven jelen vannak (tán nem annyira, mint az előző részekben, de annyira azért mégis, hogy a csokoládés finomságok készítésénél összefolyt a nyál számban :D :D).
Nagyon remélem, hogy nem ez lesz a utolsó része a Csokoládé sorozatnak! Mert ez a fajta hétköznapi mágia, amit J.H tálal (és általa Vianne) kell a léleknek.

klaratakacs P>!
Joanne Harris: Az epertolvaj

A Csokoládé c. film megnézését követően szinte minden elérhető Harris könyvet elolvastam, aztán a Rúnajelek, Aludj kislány és a Szent bolondok is hosszas erőltetés után sem volt számomra olvasható, így parkolópályára tettem az írót. A Csokoládécipőt viszont olvastam, a hosszas kihagyás után, így nem volt kérdés, hogy az Epertolvaj is kell.
Kicsit fura volt, hogy nem a szokásos barna borítót kapta a sorozat következő része, de ettől eltekintve a borító meseszép. A tartalom alapján pedig egyértelmű, hogy miért kellett ezt a borítót rátenni.
Az első pár oldal után visszakerültem a Csokoládé sorozat hangulatába, a faluba. Remekül megírt több-szemszögű könyv, minden mesélőnek megvan a maga hangja. Imádtam Rosette részét, a fejlődését, érdekes Vianne ebben a részben kevésbé volt szimpatikus. Az atya és Narcisse története, a bűntudaté fogott meg a legjobban.
A történet katalizátora pedig Morgane, akihez hasonló személyt szerintem mindenki ismer maga körül, aki senkit sem hagy hidegen.

Habók P>!
Joanne Harris: Az epertolvaj

Mese szeretetről, bűntudatról, anya és gyerek kapcsolatáról, barátságról, serdülésről. És mese a csokoládéról, az erdőről, a szélről. Mese életről és halálról. Meghatóan, szívszorítóan, felháborítóan, vidáman. Meseszépen

csillabella>!
Joanne Harris: Az epertolvaj

Azt szeretem a Csokoládé sorozatban (kivéve talán a 2.részben), hogy kiszámítható, kellemes hangulatú, tudom mit várhatok tőle és pontosan azt is kapom. Lansquenet remek kis hely, jó ott lenni az ismerősök között.
Tetszett ez a rész, remélem lesz folytatása!

https://kesztenye.blog.hu/2020/10/24/joanne_harris_az_e…

Larawyn>!
Joanne Harris: Az epertolvaj

A Csokoládé az egyik legeslegkedvencebb könyvem, és a lehetőség, hogy visszatérhetek Lansquenet-be, megnézni, mi minden történt az elmúlt évek alatt Vianne-nal és a lányaival – engedni a szél hívó szavának és egy kicsit elmerülni a megérzések, a titkok és az empátia világában – elképesztően lelkessé tett. A hangulata még most is utánozhatatlan, bár nekem egy kicsit túl sok szálra esett szét ez a kötet.

theodora >!
Joanne Harris: Az epertolvaj

Jó volt újra elmerülni Joanne Harris történetében, még ha néhol önismétlőnek tűnt – főleg Vianne – de a többféle történetszál lekötött, nagyon tetszett a helyszín, ill. pont tavasszal játszódik (márciusban, húsvét előtt). Mégis kevésbé erősnek érzem az író többi könyvéhez képest, de ettől függetlenül szerettem és szép lezárásnak – folytatásnak? tartom.
Bővebben a blogon :)


Népszerű idézetek

Annamarie P>!

Az igazság olyan, mint egy hagyma: egyik réteget a másik után hántjuk le, míg ott marad a közepe, ami megríkat.

59. oldal

8 hozzászólás
Málnika >!

Mert a művészet olyan, mint a szeretet. Elvadul, ha magadnak tartod. Arra való, hogy elajándékozd, különben csak rothad.

158. oldal

Málnika>!

Mindenki más. Csak néhányan másabbak, mint a többiek.

89. oldal

Málnika>!

[…] az élet csak kölcsönben van, és mindent, amit útközben találunk – szeretőket, gyerekeket, boldogságot –, a végén vissza kell adnunk.

416. oldal

Málnika >!

Anyám azt mondta, hogy a történetekben varázslat rejlik. Elmondják, kik vagyunk, kik voltunk, és reményeink szerint kikké akarunk válni. A történetek keretbe foglalják az életünket, elmesélik a mögöttes tartalmakat. Néha lehetővé teszik, hogy a tündérmesék korlátai közül kitörve elmondjuk az elmondhatatlant, amit még magunk előtt is titkolunk.

337. oldal

Annamarie P>!

Az emberek néha rossz dolgokat tesznek. Ettől még nem válnak rossz emberré.

407. oldal

Málnika >!

Életünk során megismételjük ugyanazokat a hibákat, eltaszítjuk magunktól azokat, akiket szeretünk, továbblépünk, amikor maradni szeretnénk, szótlanul várunk, amikor szólnunk kellene. Abban az életben, amelyet választottunk, a veszteség az egyetlen állandó. Veszteség, ami felfal mindent. Mint a kígyó. Még önmagát is.

221. oldal

Kókuszka>!

Nem könnyű barátokat szerezni, amikor az ember más.

102. oldal

Málnika >!

De minden alkotói tevékenység hatalmi tevékenység. Varázslattal teli, átalakító. Kitörölhetetlen nyomot hagy a világban. És nem ezért van a művészet?

296. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Nicolas Barreau: A nő mosolya
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Peter Mayle: Hajsza a Cézanne-ért
Peter Mayle: Provence-i borbalhé
Colleen Hoover – Tarryn Fisher: Never never – Soha, de soha 2.
Neil Gaiman: Amerikai istenek
Salman Rushdie: Luka és az élet tüze
Paula Hawkins: A víz mélyén
Robin O'Wrightly: Testcserés számadás
Dorothy Koomson: Az utolsó csepp