Nem olyan rossz ez, de kezdjük az elején.
Amióta az Ulpius-ház kiadó jobblétre szenderült, Joanne Harris a magyar kiadói pokol valamelyik bugyrába süllyedt, és sokan értetlenkedtünk afelett, hogy jó pár fosch Ulpius-szerző mellett a Libri miért nem folytatja Harris kiadását, holott viszonylag ismert szerző még A felszín [azon emberek gyűjtőneve, akik csak azokat a könyveket ismerik, amelyeket a hirdetések és a filmek az arcukba tolnak] körében is*. Aztán megtört a jég a Csokoládéval, a rajongók kicsit tépték a hajukat, de legalább már felcsillant a remény, és meg is érkezett a Different Class magyar kiadása képében.
Nem akarok sopánkodni a címen, a borító tetején díszelgő, szerintem kissé félrevezető mondaton (bár a könyvből van), örülök, hogy megjelent és Szűr-Szabó Katalin fordította, egyebet nem is kívántam a kiadótól, tehát nézzük a könyvet.
A könyv a Malbry városkájában játszódó Kékszeműfiú és Urak és játékosok című regénnyel egy halmazt alkot – igen, tulajdonképpen sorozatot, de egymástól függetlenül is lehet őket olvasni, és Harris van olyan jó fej, hogy a könyv felét nem a másik kettő rezüméje teszi ki és nem spoilerez, vagyis nem hülyének, hanem gondolkodó lénynek tekinti az olvasóit.
A cselekmény egy évvel az Urak és játékosok galibái után játszódik, a helyszín ismét a patinás, büszke és merev hagyományaihoz makacsul ragaszkodó, ötszáz éves fiúiskola, az egyik nézőpontkarakter Roy Straitley, a koros, zsémbes latintanár, a másik ismét egy Idegen, Aki Tönkre Akarja Tenni az Iskolát – a személyét nem ismerjük, de az biztos, hogy pszichopata, aki titkolja beteges hajlamait.
Sok olvasónak csalódást okozott ez a regény, a hosszas várakozás is feljebb tornázta az elvárásokat. Abban egyetértek a többiekkel, hogy nem annyira kirobbanóan jó, mint az Urak és játékosok, de nekem azért nem okozott csalódást. Az egész könyvet Straitley uralja, szerintem a lassú felvezetés is az ő számlájára írható, mintha Harris direkt hozzá igazította volna a regény stílusát. Ez az ő utolsó főszerepe; sok a nosztalgia, a kesergés, a félelem a felejtéstől, a magánytól – néhány öreg Ozzie-nak az élete az iskola, nem házasodtak meg, nincsenek gyerekeik, hobbijaik, de még egy macskájuk se. Straitley nem akar szánandó, öreg bácsi lenni – egy olyan fiatalember (ez az öregek kedvenc degradáló szava minden, náluk fiatalabb férfira) figyelmezteti a sajt és a sütemény veszélyeire, akit annak idején ő tanított meg az első deklinációra! Hová tűnt az a 20-25 év? Hová tűnünk mi? Retteg attól, hogy már nem ér semmit, hogy megfakul és semmivé válik – ki az, aki nem fél? Az öregségtől, ami olyan, mint egy szégyenbélyeg, miközben a tükörből egy tizenéves csillogó tekintete néz vissza?
Straitley erőteljes szerepe mellett a rejtély, ami összefonódik a múlttal, a St. Oswald súlyával, Malbryval, lassan bontakozik ki, de a végére felgyorsul a tempó és minden összeáll, és azért Joanne Harris még tud meglepetést okozni és matekolnivalót adni a téli estékre. Nincs itt semmi baj, csak várni kell egy kicsit. Mindenki olvassa el, vagy olvassa újra a másik két kötetet, többet nem mondok.:)
Sok mindent érint ezen felül a St. Oswald fiúiskola; a mieink kontra többiek kérdését, mennyit számít, ha egy nem közülünk való hal meg, akinek nem bőrtáskája, hanem hátizsákja és steppelt kabátja van és a Sunnybankbe jár; hogyan kell lépést tartani a mai kor elvárásaival; meddig tanár a tanár, és mikor válik csillogó mosolyú marketingessé; meddig terjed a felelőssége; helyes-e gondokat iskolán belül megoldani; ki kell-e állni az igazgatónak a tanárai mellett, vagy mindent áldozzon fel egy gyerek szeszélyeiért, mert már attól túlélő lesz, ha összeszidják? A megoldás valahol középen van, de nem univerzális és sohasem tökéletes – de csak így van mód arra, hogy elkerüljük a bennünk élő sötétség és a mindent elnyelő mélység vonzását.
* Utálok lábjegyzetelni, de szerintem a Csokoládé filmváltozata többet ártott az író imázsának, mint használt. A film cuki, kedves, fogyasztásbarát, Joanne Harris azonban minden, csak nem tündibündi.
