A ​másik család 69% 38 csillagozás

Tizenéve fedeztem fel Trollope-ot magamnak a kedvenc angol nyelvű antikváriumomban. Beleszerettem a könyveibe. Hét könyvét is kiolvastam angolul, és nem értettem, miért nem adják ki magyarul is.
Na de végre itt van, hamarosan megjelenik az ötödik könyve is magyarul, én viszont a második magyarul olvasott könyve után úgy érzem, hogy a fordítás ront rajta. Olyan nem rossz, nem rossz könyv lesz belőle, és elvész belőle az a plusz, ami miatt szerintem kiemelkedik a nőirodalom végtelen tengeréből.
Szeretem, hogy nem szokványos történeteket ír meg. Talán azért is, mert én is egy ágas-bogas-bonyolult patchwork családtól körülvéve élek, szeretem az ilyen bonyolult családtörténeteket. Ahol nem szabályszerű a családi felállás, és ahol egyik-másik szereplőben, problémában vagy akár megoldásban a saját környezetemre ismerhetek.
Ebben a történetben volt egy-két olyan csavar, amin meglepődtem – de hát attól, hogy ilyet még nem láttam, még lehetnek ilyen emberek is. Pl. nem sikerült rájönnöm, hogy miért utálja, gyűlöli szívből a második feleség az elsőt (fordítva sokkal gyakoribb…). Az is furcsa volt, hogy a férfi (akitől szívesen kérdeztem volna néhány dolgot, de sajnos rögtön az első féloldalon sajnálatosan elhalálozott…) elhagyja első feleségét és 14 éves fiát, majd soha többet nem keresi őket. A fiát sem. Nem az, hogy nem ismerteti össze az új családjával, a féltestvéreivel – még meg se látogatja. Ehhez képest az, hogy a második nőt sosem veszi feleségül, három gyerek és 23 év együttélés után sem, és sosem válik el az első feleségtől, már szinte semmiségnek tűnik. Hogy gyáva, lelketlen, közömbös vagy szimplán önző, nem igazán derül ki, csak az, hogy milyen sármos, vidám, kedves, mindenki rajong érte, ő meg csinál, amit akar.
Szóval voltak benne érdekes részek, gondolatok, szereplők, csavarok. Kár, hogy a magyar fordítás halványít Trollope stílusán, és kár a fordítási bakikért is. Pl. célszerű azokra is gondolni, akik nem látják (a fordítóval ellentétben) az eredeti szöveget, hiszen a magyar nyelv sajátosságai miatt sokszor nem érthető, ki az az „ő, övé, neki, róla”, mert magyarul nem derül ki, hogy férfiról vagy nőről van szó.
A borítót meg én is utáltam. Szégyelltem elővenni a villamoson…

ööö, hát nem vagyok az efféle családi regények (vagy mik) rajongója vagy ismerője, de még a célközönsége sem, marhára semmi örömet nem nyújt nekem egy olyan regény, ami „csak” egy szívmelengető történet. (Amúgy sem könnyen melegszik az én szívem.) Meg ennek még a borítójától is kiráz a hideg (amikor nem olvastam, gondosan lefordítva tároltam a könyvet a fotelban). Meg amúgy is. Szóval jó sok előítélettel felszerelkezve kezdtem olvasni, amelyek nagy része meg is maradt (nem bírom az olcsó szívmelengetést), és magamtól ezután sem fogok ilyeneket olvasni, de ha megpróbálom objektíven nézni ezt a könyvet, akkor kénytelen vagyok belátni, hogy végül is nem olyan rossz.

Tetszett, ahogy szenvtelenül elmesélte a sztorit az írónő. A miértek nem is annyira fontosak. Bizonyos szint alatt a valós életben sem. Ha sokáig faggatózunk, még a végén kapunk egy cukormázas hazugságot vagy önigazolást, de az meg kit érdekel?

Van, aki karakán, és van, aki nem. Az ilyen történetek kapcsán elgondolkodhatsz, mit tennél egy adott helyzetben.

Juj de nem tetszett. Pedig szeretem az ilyen családos történeteket, de ez nem volt jó. Nagyon szájbarágós volt, mindamellett elég érdektelen. Nem nagyon tudtam azonosulni a szereplők problémáival, a szereplők pedig… annyira nem voltak szimpatikusak, hogy az már gáz. A legtöbb, amit elmondhatok, hogy volt olyan egy-két szereplő, aki kevésbé volt ellenszenves, mint a többi.
Ezenkívül a fordítás is hajmeresztően szar. El tudom képzelni, hogy eredetiben egy kicsit jobb a könyv.

Nehezen indultam neki a könyv olvasásának, mert elég sok negatív kritikát olvastam róla. Véleményem szerint nem volt ez azért rossz. A szereplők közül Amy és Scott voltak a kedvenceim. Ők igazán felnőtten tudtak viselkedni a nehéz helyzetekben is. Dillyt semlegesnek találtam. Tamsin pedig borzasztóan idegesített (egyszer-kétszer felpofoztam volna).

Tényleg az volt vele a legnagyobb baj, hogy nem volt benne semmi szín, és íz se sok. És az a rengeteg párbeszéd, olykor oldalakon át. Ezt sokkal izgalmasabban meg lehetett volna írni, sajnálom. És valóban sok fura, önző szereplővel volt teli.

Nagyon jó téma, érdekes nyitószituáció, jó stílus – minden megvan egy szuper könyvhöz. Azt is mondhatnám, életszagú. Valamiért mégsem lett az. Számomra a vége nagyon összecsapott, lezáratlan, ami után ott marad a kérdés, hogy most mi van???!!! A szereplők hozzáállása, az, hogy a miértekre nem kapunk választ, nagyon zavaró volt. Kicsit úgy éreztem, mintha a vége előtt 10 oldallal eszébe jutott volna, hogy a kiadó 300 oldalas könyvet kért – ez megvan annyi, fejezzük be… Igazán nagy érzelmeket sem tudott megmozgatni bennem.

A történet elég érdektelen, színtelen és unalmas volt, vagy inkább semleges. Ilyeneket Macomber és társai is tudnak. Scott és Amy kivételével még kedvelhető szereplőt sem találtam. Egy valami fogott meg nagyon, a hangulat, az a ködös, észak-angliai hangulat, amit imádok.