Elveszett ​lelkek otthona 94% 304 csillagozás

”Muszáj továbblépned … Nem élhetsz örökké a múltban.”

Az Elveszett lelkek otthona egy szívfacsaró, ám nagyon olvasmányos stílusban megírt, igaz történeten alapuló regény. Mindig meg tud döbbenteni, hogy mikre nem képes az emberiség, az, hogy a gyermekotthonokat elmegyógyintézetté nyilvánították csupán azért, hogy több állami támogatást kapjanak, egy újabb felfoghatatlan szörnyűség történelmünkből. A Duplessis-árvák sanyarú sorsát az édesanya, Maggie és árvaházba kerülő lánya, Elodie váltott szemszögű történetén keresztül ismerhetjük meg. A nehéz téma ellenére szinte az első oldalaktól kezdve letehetetlenné vált számomra a könyv, miközben izgulhattam azon, hogy a rossz társadalmi és egyéni döntés vajon hova is vezet. A fő karakterek nagyon élők és szerethetőek, különösen tetszett, hogy megismerhetjük a negatív tetteik mögött rejlő, sokszor jóindulatból fakadó motivációikat is. Említésre méltó még az erős feminista vonal, amely újabb súlyt ad a könyvnek. Lebilincselő, szívet szaggató, magával sodró olvasmány, amely garantáltan telitalálat lesz a lélektani regények kedvelőinek.

A Duplessy árvák története a kanadai történelem sokáig titkolt kegyetlen, embertelen időszaka. Maurice Duplessis, kanadai Québec tartomány miniszterelnöke rendeletet fogadott el az árvaházak pszichiátriai kórházakká való átképzéséről, hogy háromszoros finanszírozást vehessenek igénybe. Az állam a katolikus egyházzal karöltve az alapvető szabadságuktól fosztja meg az árva, vagy „bűnben fogant”, lelencházba került gyermekeket, fizikailag, szellemileg bántalmazva őket. Joanna Goodman ezt a sötét, szégyenteljes időszakot állítja regénye középpontjába, Maggie és Elodie, egy anya és lánya fiktív történetén keresztül. Nehezen feldolgozható, szívhez szóló, figyelemfelhívó élettörténet.

Nem teljesen azt kaptam, amit a fülszöveg alapján vártam, de nem csalódtam.
A történet olvasmányos, a karakterek szerethetőek, az árvákkal való kegyetlenkedések nincsenek agyon részletezve. Inkább szól egy anya és a lánya időtálló, elszakíthatatlan kötelékéről.
Ez a könyv méltón 95% jelenleg a molyon.
Fájdalmasan gyönyörű és letehetetlen.

Soha nem hallottam még Kanada történelmének ezen sötét foltjáról, és mélységesen le vagyok döbbenve. Miért kell a gyerekeket hibáztatni a szülők bűneiért? A könyvben említett lobotómiának is utánaolvastam, össze is szorult a szívem.
Azért szerencsére a jóság is megjelenik itt, amennyire haragudtam az apára az elején, annyira könnyen tudtam neki a végén megbocsátani. Akinek viszont nem tudtam, az az édesanyja. Mély érzelmeket hoz felszínre ez a néhol szívfacsaró, néhol szívmelengető, de elejétől-végig csodálatosan szépen megírt történet.

Kiegyensúlyozottság biztonság az életem. Jó nekem.

Még ha a szereplő kitaláltak is, szörnyűséges élmény végigolvasni, hiszen ki tudja, hány Elodie (és hány Emmeline!!!) volt azokban az években erre a sorsra ítélve. Egyszerűen nem értem, hogy épeszű emberek hogy hozhatnak ilyen döntéseket és további, épeszű emberek (na jó, Ignatius nővér nem volt az), akik ráadásul tanításra, nevelésre, ápolásra – segítségnyújtásra!!!! – adták az életüket, hogy tehették mindazt, amit tettek, sokan ráadásul „Isten nevében”… (igen, még mindig meglep, hogy milyen kegyetlenségeket képesek az emberek elkövetni a vallás mögé bújva)…

A regény Kanadában játszódik, egy igaz történetet dolgoz fel.
A hely, ahol kukoricatáblák terülnek el végeláthatatlanul , ahol a magok elvetése , gondozása a fő foglalatosság. Nagyon kedves volt nekem ez a környezet.
Itt történt, hogy egy lány beleszeretett egy fiúba, aztán nagyon fiatalon megtörtént a baj, teherbe esett. A gyermeküknek csak jót akaró szülők örökbe adják a kislányt, legalábbis azt hiszik. Bekapcsolódhatunk egy árvaház életébe, majd az árvaház helyett elmegyógyintézetté nevezik át gazdasági okokból az intézményt.
Sok gonoszsággal teli részek, a gyerekeknek az elmebetegeket kell gondozniuk, kísérleteznek rajtuk műtétekkel, gyógyszerekkel.
Eközben a felcseperedett kislány egyre jobban sóvárog az elveszített gyermeke után.
Nehéz téma, mégis olvastatja magát.
Valahogy együtt tudtam érezni szinte minden szereplővel.
Átéreztem a szülők mérlegelését, hiszen jót akartak, jobb sorsot a lányuknak.
A gyermeklány felnőtté alakulása, a társ keresése, megtalálása, újbóli elvesztése, sok-sok hányattatás után szinte reménytelennek tűnt, hogy valaha is találkozik elvesztett lányával, de az elvesztett lány is legalább annyira sóvárog valaki rokon megtalálásáért. Legyen az bárki, akár csak egy távoli is, csak tartozzon már valakihez.
Azt, hogy egymásra találnak-e, kiderül a könyvben.
Ajánlom az igaz történetek kedvelőinek, a sok rossz történés mellett megannyi szépség bújik meg a sorok között , örülök, hogy elolvastam.

„Aki magot vet, életet vet.”

Ami először megragadott ezzel a könyvvel kapcsolatban az a borító volt, a másik pedig az, hogy igaz történet alapján íródott. Mielőtt nekiálltam volna az olvasásnak utánanéztem a „Duplessis-árvák” történetének és ekkor már sejtettem, hogy ez bizony nem lesz egy könnyű olvasmány. Soha nem hallottam még erről a megdöbbentő és iszonyatosan kegyetlen időszakról, aminek a hátterében semmi más nem állt csakis az emberi kapzsiság. Igazán szívszaggató történet, ami sokszor mélységesen elszomorított és feldühített. Mégis mindez annyira könnyed stílusban van megírva, hogy alig bírtam letenni a könyvet. Folyamatosan izgultam a szereplőkért és azért, hogy a sok rossz után forduljon végre jóra az életük. A lezárást kicsit hirtelennek éreztem, de ettől függetlenül elégedett vagyok vele.
A két főszereplőt, Maggiet és Elodiet nagyon megszerettem. Mindkettőjük szemszögéből megismerjük ezt a hosszú éveken át tartó történetet, bár a vége fele Elodie fejezeteit kicsit keveselltem. Maggie szüleire nagyon haragudtam a tetteikért, de főleg az édesapjára… Elodie kapcsán Ignatia nővér karaktere volt az, akit tiszta szívemből gyűlöltem és nem tudtam megérteni, hogy tudott ilyen kegyetlen lenni.
Nagyon szívesen olvasnék még az írónőtől a jövőben, mert tetszik a stílusa és ez a könyve abszolút meggyőzött. :)

Ami elsőként eszembe jut a regény kapcsán: szívet tépő. Több szempontból is reálisnak érzem ezt az érzést, illetve állapotot a könyvet tekintve, mert a fülszöveg alapján pont ilyennek várjuk a történetet. Fájdalmasnak, kegyetlennek és torkot szorongatónak. Azonban olvasás közben rádöbbenünk arra, hogy ebben a műben sokkal több van, és még inkább valódivá válik számunkra ez az érzelem. Miközben az oldalakba mélyedünk, hasogatni fog a szívünk, keserűség, csalódottság fog úrrá lenni rajtunk.

Joanna Goodmantől ez az első regény, amit olvasok, de biztos vagyok abban, hogy nem az utolsó. Az Elveszett lelkek otthona című alkotást annyira jól megformálta, az a stílus és fogalmazás, amit ő képvisel egyszerűen lenyűgözött.

Ez a történet az igaz szeretetről, a kor kegyetlenkedéséről szól. Szembe állít a család-gyermek közötti kapcsolat mibenlétével. Felhívja a figyelmünket az apró dolgokra, amik az életünkre jellemzőek.

Egyszerre szerettem és gyűlöltem a történetet. Szerettem, mert önmagában fantasztikus mű. Gyűlöltem, mert olyan érzéseket és cselekedeteket közvetített számomra, amik megszorongatták a szívem, a lelkem.

Egy rossz szót sem tudok mondani. Mert ez a könyv úgy tökéletes, ahogy volt. A maga kegyetlenségével. A maga tanulságával.
(Bea)

Teljes értékelés: https://anarchiakonyvblog.blog.hu/2019/10/12/joanna_goo…

Mióta a polcomon tudom ezt a könyvet, de még nem kezdtem bele, csak nézegettem, forgattam, belelapoztam, úgy vonzott magához, mint a mágnes. Csak rám várt.
Lehet, hogy elfogult lesz az értékelésem, amiért előre is elnézést, de lehet nem szeretni már magát ezt a gyönyörű borítóval megáldott kötetet?
Minden ízében fantasztikus. Maga a szereplők, Maggie, Gabriel, Elodie, de szinte mindenkiben magára ismer az ember. Legyen szó akár Maggie szüleiről, Clémentine-ről.
Mennyi tragikus sors, mennyi szenvedés, és mégis milyen életszagú, szinte valóság. Érzed, ahogy átragad rád Maggie szívében tátongó űr üressége, amit csak Elodie tölthet ki újra. Együtt lélegzel a könyvvel, együtt élsz meg velük minden érzelmet.
Kerek égész, minden szálat elvarró történet egy olyan korszakból, amikor mindennél fontosabb volt, hogy az emberek ne bélyegezzenek meg. Amikor a kapzsiság és a kegyetlenség felülírta az alapvető emberi jogokat. Megdöbbentő, hogy ez megtörténhetett. Ugyanúgy ahogy Lisa Wingate – Elrabolt életek című kötete esetében, itt is rendkívül dühít, hogy hogyan hagyhatták, hogy megtörténjenek ezek a dolgok, és felötlik bennem a kérdés, vajon a mai világunkban mennyi minden történhet, a mélyben, ahová már átlagember keze nem érhet el, és ami örökre homályban marad. Talán nem is változik a világunk, csak átalakul, új köntöst kap.
Mindenkinek szívvel ajánlom a könyvet!