Elízium ​lánya (Elízium 2.) 81% 55 csillagozás

Nekem kifejezetten tetszett, bár tény, hogy az Ajtó az óceánba sokkal összeszedettebb és érdekesebb volt. Sloanczewski itt kicsit talán túlságosan szabadjára engedte a tollátbillentyűzetét, valamivel rövidebben hatásosabb lett volna. A hibáit tekintve egyetértek @Bori_L értékelésével, de én nem bántam, hogy ennyire idegen és ennyire sokszínű világot (az előző kötet eseményei után ezer évvel vagyunk) mutatott be a biológus írónő, s azt is kifejezetten élveztem, ahogy ezt egy család életének eseményei köré szervezte*.

A tudományos oldala – mivel a biológiához egyáltalán nem értek – most is kicsit távoli állt tőlem, de ezzel együtt teljesen élvezhető volt a történet. Különösen érdekes volt ezúttal kívülről tekinteni a cserékre, s a halhatatlan (vagy legalábbis rendkívül hosszú életű) elíziumiak életébe belepillantani, a fűszer pedig, ami ezt még jól megbolondította, az az volt, hogy mindezt a bronz égbolti család szemén keresztül nézhettük végig.

Ahogy már az első részben is megszoktuk, az írónő most is több sarkalatos kérdést járt körül, melyek közül a környezetvédelem és a túlnépesedés emelkedtek ki. A befejező kötetre is (akárcsak a Metropolis Média a kiadást, én is a harmadik kötettel kezdtem az olvasást) mindenképpen sort kerítek.

* ezzel helyenként Robinson Tudomány a fővárosban trilógiáját idézte.

Visszatértünk a Shorára, alig tíz évszázad elteltével, de a Cserék most csak mellékszereplők, több másik társadalom/bolygó kerül a középpontba.
Ami ebben a könyvben remek, az a világépítés, szépen lassan folyik, ez sokaknak biztosan nem tetszik, de én szeretem, kevés cselekmény, de sok gondolkodni való. Előbb-utóbb minden a helyére kerül, rájövünk, hogy a szereplők miért nem értik egymást, miért gondolkoznak teljesen máshogy. A történet az első 400 oldalon is csak ezt támogatja, valójában semmi érdemleges nem történik, csak rávilágít a különbségekre.
A valódi események a könyv legvégén kerülnek elő, bár végig utalások történnek rá, hogy mi lesz a valódi bonyodalom, ez a rész viszont egy kicsit elsietett lett, hosszabban kifejtve talán jobb lett volna, bár akkor egy még hosszabb könyv lett volna az eredmény, ami már talán kezelhetetlen lenne.
Azoknak ajánlanám, akiknek tetszett az első rész (attól függetlenül is olvasható, de sok az utalás, amit nem lehet megérteni annak ismerete nélkül), és nagyon szeretik a nagyon lassan folyó történeteket.

Az Elízium lánya leginkább a kultúrák közötti különbségekről szól. Többségük emberi eredetű, az ősi Torr bolygóra vezethető vissza, amely a gépek öntudatra ébredése miatt pusztult el. Voltak a szereplőknek jó észrevételei, amelyre a többieket megismerve jutottak, ugyanakkor sok furcsasággal, logikátlansággal találkoztam. Ilyen például, hogy az ősi bolygót Torr-nak hívják, egy bolygó átalakítását az emberi életre pedig terraformálásnak. Az egyik szó átalakult, a belőle képzett megmaradt?
Az írónő összetett világot alkotott, melyet a Bronz Égboltról Óceánholdra utazó család tagjain keresztül ismerünk meg. Ott élnek a Cserék, akik saját szervezetüket befogadó bolygójukhoz alakították és társadalmuk az adás-kapás témáján és a természettel történő együttműködésen alapul. Tőlük elkülönülve, szervókkal fenntartott luxusvárosokban élnek a meghosszabbított életű, ugyanakkor steril elíziumiak. Bronz Égbolt a terraformálás után is vad, veszélyekkel teli vidék, ahol vallásos, matriarchális rendszerben élnek. Részben a veszély miatt sok gyermeket vállalnak, akiket magukon hordoznak és védekező jellegű (aikidora, judora hasonlító?) harcművészetet művelnek. Ebben a társadalomban a férfiak nevelik a gyerekeket, akik részben el vannak nyomva. spoiler Ellenpólusuk az Urulan, ahol szintén fontos a harc, a fizikai küzdelem, sőt atombombákat is használnak spoiler, a nőket és az ember-gorilla hibrideket pedig rabszolgasorban tartják. Az ötödik elem Óceánhold testvérbolygója/holdja Valedon, ahol a szervókat és más ipari termékeket gyártják, továbbá hatodiknak a L'lli, ahonnan a bronz égboltiak kivándoroltak a túlnépesedés és nyomor miatt. Utóbbiról kapjuk a legkevesebb információt, annyit tudni még róluk, hogy sok kölcsönt vesznek fel az elíziumi bankoktól, de mégsem lesz tőle könnyebb az életük.
Az elképzelés nagyon ötletes, azonban úgy éreztem, hogy szándékosan vagy szándékolatlanul nem mutat többet a mai problémák jövőbeli szituációba helyezésén kívül. Migráció: az elíziumi bankok kölcsönt adnak a l'llieknek, részben a haszonért, részben azért, hogy útját állják a kivándorlásnak, amely kezelhetetlen tömegekkel árasztaná el a többi lakható bolygót. A korrupt vezetés miatt tudják, hogy a kölcsönöket nem feltétlenül az eredeti célra használják fel, illetve időnként a nem megfelelő célok pl. rakétavásárlás miatt közvetítőkön keresztül mossák tisztára a kezeiket. A valedoniak a szociális és társadalmi szempontok helyett a hasznot előtérbe helyező nagyvállalatok képviselői, akik spoiler. Van itt még bőven a környezetvédelem, földönkívüli fajok kiirtása, nemek közti egyenlőség, túlnépesedés, rabszolgatartás, politika és média kapcsolata, folyamatos digitális megfigyelés témákból. Érdekes filozófiai kérdések merülnek fel a Cserékkel folytatott beszélgetésekben és az elíziumiak közötti vitákban, többek között a génmanipuláció témájában, amibe az egyik főszereplő munkáján keresztül részletes betekintést kapunk.
Amint a hosszú felsorolásból látszik a cselekmény kevesebb figyelmet kap ebben a történetben, nagy része az alapkonfliktusok bemutatása, a történések csak a vége felé kezdenek felgyorsulni. Olvasás közben nem unatkoztam, de töménynek éreztem, oldalszámra sokkal többnek tűnt, ebben a sűrűn telenyomott lapok és a betűméret is számít. Kész megoldásokat nem kapunk, ebben a képzeletbeli világban a gondolkozásbeli, értékbeli különbségek ugyanúgy megakadályozzák a mindenkinek megfelelő cél kitűzését, mint az emberiség egyetlen jelenlegi bolygóján. A történet befejezése inkább pozitív kicsengésű, például az elíziumiak között megvalósul a nemek közötti egyenlőség, az urulaniaknál pedig spoiler.

Ami az Ajtó az óceánba-ban nagyon jól, szinte zseniálisan sikerült, azt itt már sokszor erőltetettnek éreztem. Nevezetesen a különböző, egymástól gyökeresen eltérő kultúrák ütköztetését. Nekem is ugyanaz a problémám, mint a könyv összes karakterének: egyiket se tudom megérteni, mert mindegyik túlságosan különbözik a mienktől. Az elíziumiak mondhatni kortalan társadalmába amúgy is nehezen tudnám beleélni magam, tekintve hogy elég valószínű, hogy nem fogok kilencszáz évig élni. Ennek ellenére néha érdekesnek éreztem az „örök életű” emberek világhoz és társadalomhoz való hozzáállásának részletezését, mert már csak gondolatkísérletnek is jó volt.

A Bronz Égbolt matriarchális társadalom-berendezkedését és az Urulan rabszolgatartó, nőelnyomó hagyományait egyformán távolinak éreztem magamtól, és nagyjából egyformán nem érdekeltek. Egyébként is kevésbé tartom valószínűnek, hogy egy olyan bolygón, ahol a közösség fennmaradása nagyban függ a fizikai erőtől, nőközpontú társadalom tudna kialakulni, mert tetszik vagy sem, a férfiaknál genetikailag is nagyobb az izomszövet aránya, szóval nagyon jól hangzik ez az istennőzés, csak épp kevésbé valószínű, hogy ilyen körülmények közt kifejlődjön.

(Egyébként tudományos pontatlanságok is voltak a könyvben: az igaz ugyan, hogy előbb-utóbb talán kénytelenek leszünk a csimpánzokat azonos genusba sorolni magunkkal, de a gorilla és az orángután Homová nyilvánítása elég valószínűtlen. Illetve az is bebizonyosodott, a genetikai anyag általában inaktív részeinek is van szerepe, tehát nem minősül szemétnek. Nyilván ezek nem fontosak a történet szempontjából, meg a megíráskor még volt értelme, de mai szemmel olvasva bosszantók.)

A történet a közepén nagyon leül, és nem történik semmi, az Urulanon játszódó részt pedig legszívesebben átugrottam volna. Meg ugye ha valamivel ki lehet kergetni engem a világból, az a politika a könyvekben (meg egyébként is, de az más téma), a történetnek jelentős része pedig az elíziumi politika és a bankok köré szerveződik, úgyhogy el lehet képzelni, mennyire élveztem. A vége viszont, ami izgalmas lenne – a nanointelligens lények felébredése – túl rövid, kidolgozatlan, majdhogynem összecsapott.

Szóval szép-szép, de ha fele ilyen hosszú lett volna, akkor talán nem úgy teszem le, hogy „végre vége”.

Egyrészt világépítés másrészt világ rombolás volt számomra a sorozat második része. Világépítés, mert kinyílik a galaxis. Kicsit közelebbről megismerünk több bolygót és azok lakót is. (Valedon, Bronz Égbolt, Solaria stb.) Világrombolás, mert ez a világépítés a Shora és lakói kárára történik. Az ajtó az óceánba regényben annyira megelevenedett a Shora, hogy szinte éreztem a szelet a sós levegőt az arcomon, hallottam a tenger hullámzását. Ebben a regényben ezt nem éreztem pedig hát ez a történet is jórészt ezen a planétán játszódik. Helyette kapunk rendesen társadalmi különbségekből adódó konfliktusokat és politikai játszmákat. Az egész könyvben nem fogott meg maga az Elízium, mint a Shora óceánjában lebegő város és annak lakói, társadalma, pedig hát talán ezeknek kellett volna a legjobban. Pozitívum volt a (bár még többet vártam volna) a többi bolygó elsősorban a Bronz Égbolt bemutatása és a különböző társadalmak egymással szembeállítása. Jól kidolgozottak és érdekes szereplők voltak a Szélklán család tagjai. Érdekelt a sorsuk, de még mindig a legjobbak és legérdekesebb figurák a cserék. Ami még kimondottan tetszett az a végső konfliktus a szervókkal. Ez izgalmas és végre mozgalmas is volt. Azért mondom ezt, mert az egész regényre úgy általában nem annyira jellemző a mozgalmasság és nem is izgultam magam halálra. Néha untam. Az is nagy pozitívum, hogy megtudhatjuk mi történ a Földdel (az ősi Torr bolygóval). Összegezve én többet vártam és ez a regény inkább 3,5 csillag. Viszont látom benne a potenciált és a fejlődés lehetőségét ezért 4 csillagot adtam.

Alapvetően jó volt ezt a könyvet olvasni. Egy dolog zavart leginkább, hogy olyan volt, mintha két könyvet olvasnék. Kb. a könyv felénél erős témaváltás történt és egész másra helyeződött a fókusz. Kicsit ugrált így a fókusz a könyvben.
Nekem persze leginkább a felvetett társadalmi kérdések voltak a legizgalmasabbak a könyvben. Örökké aktuális témákat feszeget a könyv, mint pl. a túlnépesedés, a migráció, meg a fejlett és fejlődő országok egymáshoz való viszonya. Külön izgalmasak voltak számomra a kulturális különbségek a nemi szerepek vonatkozásában! Pl. a főszereplő család egy matriarchális társadalomból érkezik.

„Jóllehet Slonczewski alapvetően biológus, társadalomtudósként, pszichológusként és drámaíróként is megállná a helyét; nagyszerűen összetett és kidolgozott világot hozott létre valódi személyiséggel rendelkező karakterekkel, melyek egyike sem sablonos, mindegyiknek megvan a maga sajátos nézőpontja és hozzáállása a környezetéhez, legyen szó akár főszereplőről, akár egy csak pár mondat erejéig felbukkanó alakról; ráadásul úgy tud mindig valami újat és szokatlant nyújtani, hogy az nem válik fárasztóvá és követhetetlenné, de még töredezetté sem teszi a regény egységét.
” – megint nem tudom jobban megfogalmazni, mint anno :)
http://kultnaplo.blogspot.com/2009/01/joan-slonczewski-…

Ez valamiért jobban tetszett mint az első rész, azonban ebben több volt a logikai baki, mind a karakterekben mind a történetben, de itt is ami megfogott az a világfelépítés. Nem zavartak annyira a hibák, mivel megint csak egy hihetetlenül komplex világgal, vagyis jobban mondva 3-al van itt dolgunk. Bár mindenhol voltak kisebb nagyobb apróságok, de ez nem okozott akkora problémát a nagy egészhez képest. És sikeresen elgondolkodtatott. :)

Szerintem hasonlóan remek könyv, mint az írónő többi ebben a világban játszódó műve! Legjobb sorban elolvasni őket, de önmagukban is teljes, élvezhető művek!

Ezt is szerettem, de az első rész jobban belopta magát a szívembe.
Kicsit úgy érzem, hogy túl sok szálat akart belesűríteni egy történetbe az író. Azt a sok problémát amit végig szépen, fokozatosan bontott ki Slonczewski, pár oldal alatt agyon is csapta. Kapkodósra sikerült a vége és igazán egyik probléma sem lett kidolgozva, megoldva.
Azt éreztem, hogy jött a jó tündér, és a pálcáját megsuhintva, mindent egycsapásra helyre tett.

Jó volt találkozni néhány régi szereplővel, még akkor is, ha csak pár sor erejéig volt rá lehetőség. Néhányukról még olvastam volna.
Összességében egy nagy kérdőjel maradt a fejemben a könyv után…
Kár érte.