Ah, ez csudás volt.
@Teetee minapi értékelése után egészen lázba jöttem, és rögtön el akartam olvasni, mert úgy éreztem, pont valami ilyesmire van szükségem mint olvasónőnek. (Legkedvencebb kollégám épp a Calvinót olvassa, amit én adtam neki, és annak kapcsán beszélgettünk arról, hogy én tényleg olyan vagyok, mint abban a könyvben az olvasónő – folyton mindenféle nem annyira konkrét vágyaim vannak, hogy: „most valami kamaszregényt akarok olvasni, de ne legyen YA” vagy „most valami olyasmit akarok olvasni, ami valami tök nem-itt és nem-most világban játszódik, de ne legyen fantasy” vagy „most valami olyat akarok olvasni, amiben mindenki mindenféle érzelmeken nyűglődik”.)
Szóval Teetee értékelését olvasva hirtelen úgy éreztem: „most valami olyat akarok olvasni, amiben valami leányiskolai lánykák misztikus rejtélybe keverednek, de az egész ne legyen azért túl komor.” És a vágyam valóra vált!
Ez egy egészen csudás regény – egyszerre kis régimódi meg ártatlan meg könnyed, közben meg véres és rejtelmes és elég szomorú is, és mindemellett még tök érdekesen modern is. (Érezni benne, hogy Lindsay sok évtizeddel később ír arról, hogy mi történt 1900-ban, ugyanakkor pár sikamlós részlettől eltekintve szerintem simán íródhatott volna 1900-ban is. [Gondolom amúgy, hogy 1900-ban is csináltak ún. sikamlós dolgokat az emberek, csak akkor még nem nagyon írták le az olyasmit a szépirodalomban.])
És még mindemellett valami imádnivaló stílusa is van – csípős, ironikus, kedves, pontos, humoros. Élvezet olvasni, na.