A ​mágikus gondolatok éve 24 csillagozás

Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

Joan ​Didion évtizedek óta a Nobel-díj várományosa, minden egyes új regényének megjelenése esemény, a tényirodalom körébe tartozó könyvei pedig az ezredvégi amerikai műveltség csúcsteljesítményei. Didion egész életét meghatározta házassága, amelytől ebben a drámai kötetben búcsúzik el. A mágikus gondolatok éve a férje halálát követő tizenkét hónapról szóló memoár, a gyászév intim és pulzálóan eleven krónikája. Didion fiatalon ismerkedett meg későbbi házastársával, John Gregory Dunne-nal, aki tíznél is több regényt és számos filmforgatókönyvet írt. Együtt utaztak, együtt dolgoztak, együtt gondolkodtak. Ennek a szimbiózisnak vetett véget John halála, amely egy szempillantás alatt érkezett el, váratlanul, miközben éppen vacsorához készültek kettesben. A haláleset időpontjában Didion és Dunne lánya kómában feküdt a kórházban. Joan Didiont mégsem zúzta össze a tragédia: „mágikus gondolataival” a saját hajánál fogva húzta ki magát a kétségbeesés mélységeiből. Szívbe markoló… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005

>!
Európa, Budapest, 2017
246 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634056775 · Fordította: Varga Krisztina

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Most olvassa 5

Várólistára tette 68

Kívánságlistára tette 58


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

Épp ma olvastam (mert könyveink nem párhuzamosok, hogy csak a végtelenben találkozzanak), hogy Maurice Druontól megkérdezték, ha csak 15 perc lenne hátra az életéből, mit kérne, és ő azt válaszolta: „Tollat és papirost”. Didiont ugyanebből a fából faragták.

Bizonyos tekintetben a Hasnyálmirigynapló párdarabjának éreztem – ott a saját halállal való ismerkedés folyamatát látjuk, itt pedig a közeli hozzátartozó halála veti a szerzőt a gyász ködvilágába. De mindkettő egyként arról szól, hogy az íróval történik valami, ami – ahogy hinni szoktuk – mindig „másokkal” történik meg, egészen addig, amíg meg nem történik: velünk. Valami, ami össze kell törje a lelket, de az író – szakmai ártalom – inkább írni kezd. Dokumentál. Magának. Nekünk. Szöveggé gyúrja át a tragédia okozta fájdalmas űrt – tulajdonképpen a semmiből teremti meg az irodalmat.

Nehéz az efféle könyveket értékelni – az ember tisztelettel közeledik feléjük, tisztelettel a fájdalom miatt, amit szublimálni próbálnak. De ez még jól is van megírva. Igen jól.

Morpheus>!
Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

Megint megleptem magam ezzel a könyvvel. Azt hittem, valami posztmodern, vagy mágikus realizmus lesz, aztán kiderült, hogy ez nem más, mint egy terápiás célból megírt könyv a gyászról. És mivel ezt a terápiás könyvet egy író írta, azt gondolhatta a kiadó és maga az író is, hogy ez ér majd valamit a könyvpiacon. És azért terápiás írás, mert egy gyászoló emberről szól, aki nem más, mint az író, és aki többek között ennek a könyvnek a megírásával segíti saját gyászfolyamatának lezárását. Ha abból a szempontból nézem, hogy ez a könyv segíthet abban, hogy jobban megértsük a gyászt, a gyászunkat, hogy gyorsabban fel tudjuk dolgozni, ehhez bizony kevés, bár vannak benne hasznosítható információk. Ha az irodalom szempontjából nézem, az sem elég magas színvonalú. Ahogy ő maga is írja, aki éppen gyászfolyamatban van, az semmilyen tekintetben nincs jó formában, szakmailag sem. Bár nem tudom, milyen színvonalú könyveket írhatott előtte, de azt vélem, hogy ettől jobbat, különben nem adták volna ki a könyveit.
Sok szempontból viszont magamra ismertem, amit átélt. Azonban keveset ír arról, hogy azok az emlékek, amelyek a maguk idejében nagyon jók voltak, ám amiatt, hogy többé nem lehet ezt átélni azzal akit szeretünk, nagyon fájdalmassá válnak. Azzal is kiegészíteném, hogy persze borzalmas, hogy ha meghal az, akit szeretünk, ezáltal a kapcsolat is meghal közöttünk, ám nem könnyebb, hanem még sokkal nehezebb az, ha a kapcsolat azért hal meg, mert akit szeretünk, elárul minket, hiszen a gyász mellé még azt is érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, hogy nem vagyunk elég értékesek, az önbizalmunk megsérül, és emellett még ott van az is, ami a halál esetén: vajon mit rontottunk el, mit tehettünk volna másképpen? Aminek persze visszamenőleg semmi értelme, viszont a következő kapcsolatunkban talán nem követjük el ugyanazokat a hibákat.
Azt viszont nagyon jól leírja, hogy aki egy gyászfolyamaton megy keresztül, még ha az normálisnak is tekinthető, nem lesz patológiás mértékű, akkor sem tud reálisan gondolkozni, védtelenné, sérülékennyé válik. És bizony ebben az időszakban segítségre szorul. Ha van aki segítsen, barátok, rokonok, esetleg egy csoport, akkor az nagyon jó. (Nekem is sokat segített (és segít) a csoport, nélküle nem tudom, mi lett volna velem.) De azt is tapasztaltam, hogy légüres tér alakult ki körülöttem, és ez nagyon rossz érzés volt, míg az írót végig támogatták. Ez talán azért van, mert senki nem akar egy gyászoló személy mellett lenni, nem akar szembe nézni sem a gyásszal, sem a halandósággal, sem azzal, hogy valami bármi értékes, elveszíthetjük végleg. Ma a halál, a gyász már nem elfogadott, természetes jelenség sajnos.

Amadea>!
Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

Nem tudom.
Nem tudom, tetszett-e nekem ez a kötet. Jelenleg úgy gondolom, hogy elsiklott mellettem; hiába a gyászról, az emberfeletti lelki megpróbáltatásról szól, nem tudott hozzám közel kerülni. Amíg nem fedeztem fel az Európa előrendelhető könyvei között A mágikus gondolatokat, nem is hallottam Joan Didionról, és a könyv befejezése, valamint némi utána olvasás után sem kerültünk bensőséges viszonyba – nekem csak egy amerikai író-újságíró maradt, aki nagyon, nagyon intellektuális alapon létezik.

Joan Didion férje, akinek egész életében szívproblémái voltak, 2003 december végén váratlanul meghal a vacsoraasztalnál. A gyerekük, Quintana tüdőgyulladással kórházban fekszik és kómában van.
Hogy lehet ezt kezelni vagy tovább lépni? Hogyan lehet ezt túlélni? Egyikünk se akar belemélyedni, de még rágondolni se, mert már a gondolat is ragályos, ami bevonzza a betegséget és a tragédiát [leheletnyi irónia]. Joan Didion kénytelen volt vele foglalkozni, mert erre a pályára állították.
Ha eltekintünk a szenvedéstől és attól, hogy egy embernek darabokra hullik az élete (nem lehet), tulajdonképpen érdekes gondolatkísérlet ez a könyv; túl lehet-e ezt élni az analitikus gondolkodással, fel lehet-e dolgozni a társunk halálát az intellektus erejével? Segít-e, ha újra és újra végigmegyünk az eseményeken, mint egy nyomozó a bűntény felderítésénél? Ha könyveket olvasunk a gyászfolyamatról? Ha elolvassuk az Intenzív ellátást és megnézzük, miért olyan súlyos dolog a fixált pupilla?
Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.
Egy pillanat alatt megváltozik az élet.
Egy szokványos pillanat.
Ezt a legnehezebb feldolgozni.
Az elme újra és újra visszatér a kezdő mozzanathoz – mert új időszámítás kezdődik: van előtte és van utána; elcsépelt, de igaz –, és próbál valami átmenetet keresni, egy aprócska folyamatot, ami megmutatja, hogy az egész valójában fokozatosan ment végre, nem pedig egyik pillanatról a másikra, ahogy ő érzékeli. Nincs hangos sziréna, nem jelennek meg hirtelen sötét fellegek az égen és nem kezd el rengeni a föld. A világ, amin kívül kerültünk, ijesztően megy tovább, mintha nem történt volna semmi. Didion is ezen megy keresztül. Belül össze van törve, és csak úgy képes a szakadék szélén egyensúlyozni, ha mágikus gondolataival eltereli a figyelmét a férjéről és a lányáról; végigfutnak rajta a közös életük emlékei, elemzések különféle könyvekről, versekről, amelyek jól kifejezik mostani helyzetét, az orvosokkal folytatott küzdelem (Amerikában sem ismeretlen a tehetetlenség érzése). Bumerángként térnek vissza bizonyos észrevételek, mondatok. Ez a könyv nem memoár, nem életrajz, hanem gyásznapló, egész pontosan gondolatlenyomatok gyűjteménye a gyász kezdeti időszakából.

Didion gondolatai nagyon sok személyes emléket előhívtak, de ő maga nem vált ismeretlenből rokonszenves emberré; nagyon sajnáltam, de ez az a fajta szánalom, amely bármelyik, szenvedő ember iránt érzek. Számomra teljesen ismeretlen, ám érzésre híres, jelentékeny személyekről mesél (ő maga is az) és egy olyan életformáról, amely nagyon távol áll tőlem. A gyász mindig személyes élmény, tele olyan fájdalmas dolgokkal, amelyek mások számára érthetetlenek (pl. megérzel egy illatot és kitör belőled a sírás), de Szabó Magda Liber Mortisát sokkal jobban át tudtam érezni, mint Didion írását.

Kókuszka>!
Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

Joan Didion negyven évi házasság után veszti el férjét, John Gregory Dunne-t. A hirtelen szívmegállás, az azt követő sokk, a hiány, a gyász, a megváltozhatatlan feldolgozása, a férjétől való búcsúzás regénye. Előbb az értetlenség, hogy történhetett mindez, a visszavárás, semmit kidobni, hisz szüksége lesz még rá. Tanulmányokat olvas a gyász folyamatáról. Visszaemlékezések az együtt töltött évekről, az esetleges hibás döntések újraélése, düh és bűntudat váltakozása. John hatalmas űrt hagy maga után, nem könnyű az elengedés. A veszteség, a szomorúság megélése után jön el a tényleges gyászfolyamat. Mindemellett egyetlen lányuk is az életéért harcol. Joan Didion memoárja egyrészt saját fájdalmának elcsendesítése, másrészt emléket állít férjének, az együtt töltött éveknek.

eeucrw>!
Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

Egy elcseszett év, ez lehetne Didion memoárjának kevésbé szalonképes munkacíme. Vannak ezek a mélységesen szar periódusok az életben, amikor egy nem várt esemény megbillenti az egyensúlyt, hirtelen a gödör mélyére kerülünk, ránk zúdul a lavina. Ilyen krízisidőszakon ment keresztül Didion 2003–2004 között, amikor előbb megbetegedett és kómába esett a lánya, aztán 40 év házasság után egyszer csak meghalt a férje. És mit tesz a szerző ebben a kilátástalan állapotban? Alkotni kezd, olvas, ír, megörökít, fáradhatatlanul elemez.

Mindig is egy vagány kép élt a fejemben Didionról. Hófehér sportautóval pózol, hollywoodi hírességekkel barátkozik, 80 évesen egy divatmárka arca lesz.
Amellett, hogy kiemelkedő regényíró és nagyszerű esszéista, példakép és stílusikon is, de szerencsére hiányzik belőle a manírosság, a szerepléssel járó gőg. Mindez azért fontos, mert A mágikus gondolatok éve főként az ő személyisége, nyíltsága és lazasága miatt olyan megkapó és megrendítő.

Helen Macdonald memoárja (H, mint héja) óta nem olvastam ilyen őszinte, sajátos hangú gyászkönyvet. Ám míg Macdonald az ember-állat kapcsolattal és a természet, a táj közelségével próbálta megszelídíteni a veszteséggel járó kínzó érzéseket, Didion az analitikus, alkalmazkodó, gyakorlatias ember eszközeivel közelít hozzájuk.

Egyfelől mikroszkopikus részekre bontja, darabokra szedi a tragédia mozzanatait. A trauma feldolgozásának sajátos módja ez, kényszerű újraátélés, az észlelés egyszerre tudatos és önkéntelen átformálása. Didion emlékek közt kutat, fontos, fájdalmas pillanatokat merevít ki, újra meg újra felidézi, és legfőképpen leírja őket. Így mindaz, ami történt, értelmet nyer, formát és jelentést kap.

Másfelől szakkönyvek segítségével próbálja megérteni a test és lélek működésének rejtélyeit, illetve szüntelen verseket, esszéket olvas. Ezáltal hasonló megrázkódtatást átélt emberekhez, például alkotókhoz tud szellemileg kapcsolódni, ez pedig megtöri a magányt, gyógyírként hat. A kavargó, ködös érzések és emlékek végül lassan struktúrákba rendeződnek, és folyton ugyanazok a kérdések, mágikus gondolatok válnak láthatóvá. Visszafordítható-e az idő? Voltak-e előjelek? Mit tehetett volna másképp? Módjában állt-e az elmúlás útjába állni?

A mágikus gondolatok éve rendkívül személyes, intim könyv. Betekintést enged egy gyászoló ember sérülékeny, sebezhető világába, emellett meglepően bátran és nyíltan foglalkozik a halál témakörével. Mindezt egy szelíd, irigylésre méltóan erős és életre termett nő gondolatain keresztül. Több mint 30 év után folytatja, és sajnos komolyabb érdeklődés hiányában valószínűleg egy időre megint lezárja Didion magyar nyelvű kiadását. Érdemes beszerezni, nemcsak azért, mert fontos mű, hanem mert sosem lehet tudni, mikor jön megint egy igazán elcseszett életszakasz, és akkor nagyon jó lesz, ha kéznél van.

pufirizs>!
Joan Didion: A mágikus gondolatok éve

többnyire csak magamnak írom az értékeléseket, így felvéve a harcot a kétségbeejtően rohamosan bekövetkező felejtés ellen. jelen esetben erre nem lenne különösebben szükség, mert erre a könyvre biztosan emlékezni fogok. mármint nem a könyvre, hanem Joan Didionra. mert ez az ő kivonata volt.
egy pillanatig sem feltételeztem, hogy nem fog tetszeni, mert Didion egész lényét nem tudom nem kedvelni. öncélú volt ez az egész, analizál, vizsgálódik, ír, ír, ír és ír, mindezt azért, hogy túlélje az évet. a gyászt, a tragédiát, az elveszettség és a sebezhetőség érzését. és mennyire király, hogy ezt teszi? és mennyire király, hogy mi olvashatjuk? és mennyire király, hogy amikor nem-király dolgok történnek majd ez életemben, ez a kötet ott lesz a polcomon, és bármikor levehetem?


Népszerű idézetek

apple_pie >!

Olvass, tanulj, dolgozd ki magadból, találj vigaszra az irodalomban.
     Az információ hatalom.

105. oldal

Kókuszka>!

Gyorsan változik az élet.
Egy pillanat alatt megváltozik az élet.
Leül az ember vacsorázni, és amit addig az életének vélt, egyszerre véget ér.

5. oldal

Kókuszka>!

– Jobban szeretlek, mint még egy napot az életemből –

Kókuszka>!

Ha az ember a múltba tekint, a gondolatai mellékvágányra kerülnek.

125. oldal, 10.fejezet

Kapcsolódó szócikkek: múlt
Kókuszka>!

Mit nem adnék azért, hogy egyáltalán bármit is megbeszélhessek vele! Mit nem adnék azért, hogy mondhassak neki valami apróságot, ami boldoggá teszi! Vajon mi lenne ez az apróság? Ha még időben kimondom, vajon segített volna?

162. oldal, 12.fejezet

pufirizs>!

Megfogadtam, hogy az életem hátralevő részét nem különcként, vendégként fogom élni, hanem képes leszek önállóan funkcionálni.

241. oldal

apple_pie >!

Tökéletlen, halandó lények vagyunk, és – noha igyekszünk figyelmen kívül hagyni ezt a felismerést – önnön bonyolultságunk miatt kudarcra vagyunk ítélve, úgy vagyunk huzalozva, hogy veszteségeink elgyászolásakor, tetszik vagy nem, önmagunkat is gyászoljuk. Gyászoljuk azt, amilyen voltuk (sic!). Gyászoljuk azt, amilyenek már nem lehetünk. És gyászoljuk azt is, hogy egyszer majd nem leszünk.

213. oldal

Kókuszka>!

Azt hittük, tudunk mindent, amit a másik gondolt, még akkor is, ha történetesen nem szerettük volna tudni, de rá kellett jönnöm, hogy legparányibb, szikráját sem tudtuk annak, amit tudni lehetett volna.

211. oldal, 17.fejezet


Hasonló könyvek címkék alapján

Sibylle Knauss: Éva Braun
Frank McCourt: Angyal a lépcsőn
David Weiss: Meztelenül jöttem
John Williams: Stoner
Kertész Erzsébet: Vilma doktorasszony
Irving Stone: Michelangelo
Polcz Alaine: Asszony a fronton
Szabó Magda: Für Elise
Romain Gary: A virradat ígérete
Szabó Magda: Az ajtó