Van néhány könyv, amelynek képtelen vagyok túllépni egy bizonyos – mások szemében talán kevésbé jelentős – stíluselemén. Ilyen a Koboldcsászár embertelen udvariaskodása, és ilyen A király nevének állandó seregszemléje. Minden fejezetben tucatjával érkeznek a nevek, én meg csak kapkodom a fejem, néha azt sem tudva, hogy férfit, nőt, várost vagy folyót jelölnek. A jó vitézek körében persze mindenki mindenkit ismer, gyakran két-három különböző néven is, épp csak én nem tudok eligazodni a családfák között. De az egész történet alig több, mint a – jóval érdekesebbnek bizonyult – A király békéjéhez írt néhány kiegészítő fejezet. Csatáznak, majd tárgyalnak a békéről, majd megint csatáznak és ismét tárgyalnak. Ha csak az első könyvet olvastad, akkor sem maradsz le szinte semmiről.
Pedig a világban volt potenciál. Az Arthur mondakör átültetése (alternatív) történelmi kelta közegbe, kiegészítve egy félig modern, félig mitikus elemekből egyberótt varázserővel – az ember azt hinné, hogy e téren már nincs új a nap alatt, de van. Remek például a földkirály-motívum (lásd: “az ország és a király egy”) megvalósítása, vagy a különféle középkori bűbájok és hiedelmek praktikus – és pragmatikus, gondoljunk csak a gyógyító igékre – valósággá alakítása. Sulien látomása, az istenek között tett látogatása a kötet egyik legjobb fejezete, amelyből kevés idevágó műveltséggel is sok érdekességet lehet kiolvasni. Tir Tanagiri országa valóban egy olyan hely, ahol az emberek harmóniában élnek az őket körülvevő világgal, és varázshatalmuk is ennek megfelelő. De mindez egyszerűen nem képes kibontakozni. A könyv talán legérdekesebb konfliktusa, ami a bűvigék meggyengülése körül forog, is gyakorlatilag minden különösebb felhajtás nélkül kerül a háttérbe és oldódik meg végül.
Élek a gyanúval, hogy a regény számomra irritáló motívumainak az előszóban kell keresni a magyarázatát. Ez egy nagyon ötletes metatextuális elem, egy filológiai elemzés a “Sulien-iratok valódiságáról”, amelyet a Város alapítása utáni 2754. esztendőben kelteztek. Nem kell hozzá nagy ész, hogy megfejtsük: ez a Kr. u. 2001-nek felel meg, vagyis a regény eredeti megjelenése évének. Vagyis fiktív tudósunk egy alternatív jelenben kutatja az ő saját Arthur mítoszának a történelmi hitelességét. Ebből egyenesen következik, hogy maga a regény egy középkori szöveg átirata, nem pedig a mai olvasók számára készült modern regény. És mi a klasszikus eposzok egyik legnagyobb fenesége Homérosz óta? A fölösleges szereplők garmadája és ezek rendszeres előszámlálása. Vagyis nem kizárt, hogy egy szándékos archaizáláson akadtam fenn, de így is kénytelen vagyok fenntartani, hogy erre a “poénra” négyszáz oldalt rádobni az álmoskönyvek szerint is rossz könyveladási statisztikát jelent.
A fentiekben egyébként a történelemhamisítás témaköre is megcsillan (a főhős-narrátor alkalmasint azért írja meg történetét, hogy ellensúlyozza az egyház által megörökített, „hivatalos” változatát az eseményeknek). De megint csak úgy érzem, hogy ez az – érdekesebb – vonal nem kap kellő hangsúlyt a könyvben.
Bevallom, sosem értettem igazán, mi alapján válogatják a MesterMűvek Fantasy szekciójába kerülő könyveket, de eddig alapvetően elégedett voltam velük. Most viszont kénytelen vagyok kimondani, hogy szerintem ez nem volt egy mestermű.
