Értékelések 15

pat P>!
Jo Walton: A király békéje

Elképesztően szerettem ezt a könyvet, már-már az indokolatlan, kiskamaszos rajongás határát súrolóan. Jo Walton pokolian tudhat valamit, mert hát…

Igen, eszméletlenül zavaró, hogy van benne 1846 karakter, akik valahogy mind kapcsolatban vannak egymással és a történésekkel, de sose tudod, pontosan hogyan; ráadásul olyan neveik vannak, hogy azt sem tudod róluk eldönteni, ország, város, fiú, lány, netán folyó az általuk megjelölt objektum.
Igen, mágia az éppen csak egy nyúlfarknyi van benne – mármint explicit módon, mert amúgy mélyen áthatja a világát valami nagyon is mágiás alap.
Igen, valószínűleg nem tudnék elvezetni egy középkori alát a regény alapján. De akkor is úgy érzem, hogy igenis tudnék, és punktum.
Igen, a dramaturgiája, a tempója és a cselekménye szinte meg sem érdemli ezeket a kifejezéseket.
És igen, ez a könyv is rettenetesen PC, a történelmi hitelességét aláásóan is az (bár ugye fiktív világ, nem kell pontosan másolnia az alapjául szolgáló történelmi gyökereket), minden felhajtástól mentesen és magától értetődően Bechdel-pozitív, ráadásul empátiára és a tőlünk különbözők megértésére, megismerésére tanít, alig-alig van benne fehér, hetero, angolszász férfikarakter, és aki van, az vagy megdöbbentően liberális nézeteket vall vagy az orrára koppintanak, hát komolyan*… Nem is értem, miért nem nyert Hugo-díjat. :P

És mindezzel együtt, olyan puha, komfortos, szerethető regény ez, hogy bizony az első adandó akcióval meg is vettem a második részét. Nemsokára talán el is olvasom majd.

* Ez ilyen ironikus mondat volt. Vagy szarkasztikus, ezeket mindig összekeverem sajnos…

1 hozzászólás
Voorhees>!
Jo Walton: A király békéje

Azt hiszem, a legőszintébb mondattal kell kezdenem ezt az értékelést: rég olvastam ennyire alacsony színvonalú fantasyt. A mű egyáltalán nem illeszkedik bele a Delta megszokottan magas színvonalú MesterMűvek sorozatába, és nagyon csodálkozom, hogy ennyi jó alkotás mellett miért pont ezt választották, hogy magyar nyelvre átültessék.

A kötet mintegy 16 évnyi történetet ölel fel, ennek megfelelően igen nagy léptékben halad előre, néhol azonban indokolatlanul lelassul, rendszerint a legkevésbé érdekfeszítő részeknél, amelyekről a szerző szeret mesélni. A gond leginkább az, hogy ami kis izgalmat tartogat ez a majdnem 500 oldal, azt elég hamar ledarálja. Rendszerint néhány bekezdésben.

A főhősnő se nem szimpatikus, se nem ellenszenves, végig közönyös marad. Hatalmas hiba, hogy nagy számú szereplőgárdát vonultat fel az írónő, a neveket esélyünk sincs megjegyezni, és senkit nem tudunk hova tenni, mivel a nagy idősík miatt a szereplők hol eltűnnek, hol feltűnnek. Földrajzilag hatalmas távolságot hidalnak át a szereplők, rengeteg különféle helyszín és ország felbukkan, amelyeket szintén nem tudunk követni vagy elhelyezni, mert nincs térképmelléklet (!), ami ilyen színvonalon szarvashiba, nem is tudom, hogy merték így kiadni. Szóval a cselekmény földrajzilag nyomon követhetetlen, a sok Caer-el kezdődő helységben pedig inkább csak elveszik az egyszeri olvasó.

Sulien mellett főszereplőnek leginkább Urdo tekinthető, akinek a karaktere több szempontból is érdekes. Figyelemre méltóan pozitív, a szerző nem fukarkodik a dícsérő jelzőkkel, piedesztálra emeli. A nagykirály ugyanakkor nagyon is emberi marad, van ideje az alattvalókkal beszélgetni, sőt, maga is egy katonai egységet vezet. Az országban megszámlálhatatlan (és megjegyezhetetlen) egyéb király is uralkodik, akik mind hűséget esküdtek Urdónak, akinek így lehetősége nyílt egységbe kovácsolni a különböző népeket. Ami leginkább érdekes, hogy Urdo olyan felvilágosult nézetet vall, ami leginkább a 17-18. században volt elterjedt, és semmiképpen sem köthető a 4-5. századhoz, amelybe történelmileg beágyazódik a regény. Megjelenik itt ugyanis a különböző népek békés egymás mellett élése, és a vallások egyenlősége is.

A regény történelmileg is teljesen hiteltelen. Artúr király, ha egyáltalán létezett, nem sokkal a rómaiak kivonulását követően uralkodhatott Britannia egy részén, nagyjából a 4-5. század környékén. A viking betörések azonban – akiknek a regénybeli megfelelői a jarnok – nagyjából 300 évvel később kezdődtek. Tehát a szerző két, egymástól több száz évre lévő történelmi kort mos egybe egymással. De ez még megbocsátható lenne, hiszen mégiscsak fantasyről van szó.

A regényt végig áthatja egyfajta szofisztikált valláskritika. A Fehér Isten vallása nyilvánvalóan a kereszténységnek feleltethető meg, ugyanakkor a szerző úgy ábrázolja, mintha nem is burkolt erőszakkal próbálnák áttéríteni a régi istenségek hívőt az új hitre. A kereszténységre azonban soha nem volt jellemző az erőszakos térítés (talán csak az ellenreformáció időszakában), ez a nyilvánvaló történelmi mellényúlás egyszerre bőszítő és hiteltelen. Különben sem csípem, ha valaki a saját véleményét beleszövi a regénybe.

Nehezen ment, nem csúszott, jobbra számítottam. Ennek ellenére befejezem a második kötettel, mert kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle a szerző, és nem szokásom sorozatokat félbehagyni. Mindenesetre ez most csalódás volt. Talán az első a deltás könyvek között.

galu>!
Jo Walton: A király békéje

Röviden az Arthur-legenda újramesélése kicsit nehezített nevekkel (Caer XY), fókuszba állítva a lovakat és a seregek logisztikai problémáit.

Ha valaki szereti Lancelot vagy Arthur kalandjait, szereti a fantazit fantasztikum nélkül, imádja a lovakat, vagy szereti pontosan összeírni, hogy hány csataló, utazó ló, igásló, szakács, zászlós, kürtös és inas kell egy lovasszázadba, annak tetszeni fog. Ha ez a koncepció nem hangzik túl érdekesnek, az azért van, mert nem is az.

Nem segít az összképen az sem, hogy elég nagy hiánycikk a regényben az érdekes szereplő, annak ellenére, hogy rengeteg nevesített figura van (biztos, hogy több, mint száz közülük csak az alkalmanként visszatérő). Sajnos ők majdnem mindig a három nagy kategóriába esnek: tolvaj jarl (~szász fosztogató), tökös tökéletes katona (~kelta/briton profi katonák), szigorú keresztény (~újonnan megkeresztelkedett kelta/briton). Nem igazán működik, hogy mindenki egyforma: egy vietnám filmben nem lehet mindenki Barnes, nem lehet minden kalóz Jack Sparrow. Még a többször visszatérő mellékszereplők sem kapnak egy darab jellemzőnél többet (X házasságon kívül született, Y homoszexuális, Z sokat iszik)

Érdekes módon maga a főszereplő, Sulien is hasonló. Világi kapcsolataival leszámoló, csak a szolgálatnak élő hivatásos katona, a klasszikus szamuráj sablon, csak kelta nőként előadva. Egyébként fura módon működik, és szerintem főleg azért, mert a szerző nem felejtkezett el arról, hogy a kliséhez tartozó nehézségeket is megmutatassa, emiatt nem lesz igazán szuperhős a figura. Nem igazán tud bánni az emberekkel, nem túl empatikus, nem látja a dolgok összefüggéseit, és ha már nő, akkor érdemes megemlíteni, hogy nem tud bánni a gyerekekkel és nem tudja kezelni a férfiak közeledését sem. Szerencsére ezek nem csak említés szintjén vannak jelen, hanem konkrétan olvashatjuk, ahogy szenved egy-egy beszélgetéssel, vagy ha (az olvasó számára ekkorra már egyértelmű módon) rossz döntést hoz, kelepcébe sétál, stb. Alapvetően egy hihető karakter, bár a Kuroszava-szamurájokhoz hasonlóan nehéz neki igazából drukkolni.

Nem tudom szó nélkül hagyni azt sem, hogy mekkora csalódás érdekes ötletek és fantasztikum nélküli fantazi irodalmat olvasni. Hogy mennyire így van, szerintem jól szemlélteti, hogy a számomra leginkább érdekes részek azok a kelta hétköznapokon alapuló életképek voltak, amiket helykitöltésnek használt az író. (pl. milyen a munkamegosztás, milyen népszokások vannak, milyen a rómaiak kivonulása után megmaradt fürdőkultúra, stb)
Ha lenne fantasztikum, akkor még a sablonos (vagy inkább eposzi sivárságú?) jellemeket is meg tudnám bocsátani, legalábbis Moorcocknál megtörtént.

A regény erényei ellenére az összkép nem igazán pozitív, nem valószínű, hogy folytatom a sorozatot.

2 hozzászólás
Fallen_Angel P>!
Jo Walton: A király békéje

Jo Walton könyve egy klasszikus, heroikus fantasy, amelynek főszereplője, Sulien, idős hölgyként meséli el fiatalkorát, hogy hogyan lett a király harcosa és milyen csatákat vívtak Tir Tanagiri szigetén, illetve szigetéért. A történetben még az Artúr-mondakör korlátozott ismerete mellett is megtaláltam a hasonlóságokat és utalásokat, amik valószínűleg akkor is feltűntek volna előbb vagy utóbb, ha a fülszöveg nem hívja fel rá a figyelmemet.
Először tartottam a könyvtől a vastagsága miatt, de kiderült, hogy ennek ellenére elég jó tempóban olvasható. Ami viszont megakasztott olvasás közben, az a rettenetes mennyiségű személy és helységnév. Sok oldalon előfordult, hogy 10-15 nevet is említett a szerző, amit nehéz volt követni. Időnként el kellett gondolkoznom, illetve vissza is lapoznom, hogy rájöjjek, kiről/miről is van szó.

A főszereplő maga spoilerez el pár dolgot a bevezetőben és ezzel elég jól fenn tudta tartani a kíváncsiságomat. Ugyanez a kíváncsiság még él bennem a folytatással kapcsolatban, ezért majd sort kerítek A király nevére is.

Bogas P>!
Jo Walton: A király békéje

A fülszöveg által hangsúlyozott Arthur-mondakör motívumait vadászni olvasás közben igen szórakoztató (bár hogy Sulien Lancelot megfelelője lenne, mint ahogy az előszó állítja, erre éppenséggel nem találtam túl sok érdemi utalást), de erről elfeledkezve is érdekes olvasmány ez a regény. Először majdnem azt írtam, hogy izgalmas, de az elbeszélő stílusa olykor annyira tárgyilagos, hogy talán mégsem ez a legpontosabb kifejezés rá. Viszont kifejezetten tetszett, hogy ezt a tárgyilagos pontosságot azért mindig vegyítette annyi színnel, hogy élvezet legyen olvasni az ala mindennapjainak vagy mondjuk egy vásárnak a leírását. A kerethelyzet szerint az elbeszélő a múltba visszatekintve rendszerezi és meséli el az életét tizenhét éves korától ööö nos a második kötet végéig, amikor fogalmam sincs, hány éves korában mondja majd azt, hogy na, eddig volt érdekes a történetem. Az említett múltba tekintő perspektíva miatt nem is mindig érzékelhető, mennyire telik az idő, főleg, hogy nem igazán hangsúlyozza az egyes szereplők öregedését. Jó, hát néhányan meghalnak, mások gyereket szülnek, a gyerekek közben felnőnek, de olyan sok a név, hogy nehéz minden esetben követni az odavetett életeseményeket. Különösen, hogy egyaránt hivatkozik valakire a keresztnevén és a származásán (kb. az apja nevén), és nem minden esetben érte meg a szereplő azt, hogy megtanuljam az összes nevét a sikeres azonosításhoz. Karakterek, akikről azt hittem, tartanak valahova, félmondatokkal tűntek el a regény lapjairól. Néha még abban sem voltam biztos, hogy nő vagy férfi az illető, mert nem mindig egyértelmű a nevéből (általában nem az…), és az sem valami nagy segítség, hogy mivel foglalkozik, mert hiszen itt a nők is teljes értékű harcosok, kulcsárok, papnők stb. De panasznap vége, mert a felépített világ maga nagyon érdekes, és igazából minden szereplő icipici kis hangya benne. Hangyák, akik olyan hatalmas kérdésekkel birkóznak, mint hit, bosszú, megbocsátás, becsület, béke. S egy hangya a saját súlyának sokszorosát képes felemelni, nemdebár?

Hirdetés
blackett P>!
Jo Walton: A király békéje

A fülszöveg az Artúr-mondakör parafrázisát ígéri, és nem tagadom, hogy ezért is figyeltem fel rá. Mint kiderült, ez egy nagyon jól elbújtatott parafrázis, olyannyira, hogy az én agyam helyenként nem is annyira az Artúr-, hanem (főleg hangulatában) a Boudica-mondakörrel kapcsolta össze. A Lancelot-dolgot például szerintem észre sem veszem, ha a fordító előszava nem hívja fel rá a figyelmemet, és nem is vagyok meggyőzve arról, hogy igaza van.
Nagyon tetszett az elbeszélői hang, Sulien igen következetes narrátor. A karakter maga is következetesen van megírva: az író nem esik abba a csapdába, hogy olyan „erős női karaktert” írjon, aki minden egyszerre: harcos, anya, szerető, valamint még az érzelmi házimunka végzője is, és persze mindez tökéletesen. Nem piszkálódásnak szánom, de férfi szerzőnek ez általában nem szokott sikerülni. Tetszettek az alternatív történelmi keretek, jól szórakoztam, ahogy próbáltam azonosítani a nép- és földrajzi neveket. Jók voltak a harci jelenetek, örültem, hogy stratégiáról is szó esik, a számba vannak rágva a lovas vs. gyalogos harcmodor alapjai, ésatöbbi. A hiedelemvilág bemutatása, a régi és új hit konfliktusa, a többnyire nők által megidézett vallásos mágia és a Morwen képviselte, a regény világában természetellenesnek számító hatalom ellentéte. Érdekes volt látni, mennyire nem tud mit kezdeni egy alapvetően harcra nevelt generáció a békével.
Mondjuk a végén jót koppantam, mert azt hittem, hogy ez önálló kötet, most meg mehetek megvenni a folytatást…

Polyák_Margit P>!
Jo Walton: A király békéje

Izgalmas történelmi-fantasy, az Arthur mondakörbe oltva. Kicsit sok volt a név, de egy idő után átláthatóvá vált az egész és nagyon izgalmas. Kicsit furcsa és rövid a vége. De nagyon tetszett.

vicomte P>!
Jo Walton: A király békéje

Az Arthur-mondakör az egyik legrégebbi és legtöbbet feldolgozott fantasy toposz, amiről még év elején hosszasan írtunk a Merítésben is: http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-az-arthur-mondakor, úgyhogy, akit bővebben érdekel a téma, ott utánaolvashat.

Jo Walton ebben a regényében egyértelműen erre a mítoszra épít, mégis új színt tudott vinni nem csupán a cselekménybe, de a megírás módjába is – bár ez néha az olvashatóság rovására ment.
Az általa kitalált alternatív Föld történelme nagy vonalakban a miénkre emlékeztet, ám ezen a világon élő és néha megrázó erejű a mágia, igaz, a hétköznapi emberek életében többnyire csupán egy-egy pogány helyi istenséghez, szellemi lényhez intézett fohászként van jelen.
A mágia használata ezért a szereplők számára nem ismeretlen dolog, bár mintha aktívan csak a nők gyakorolnák, így legfeljebb a boszorkányság (mikor valaki nem istenekhez fohászkodik segítségért, hanem lelkeket elemésztve varázsol) illetve a föld legerősebb isteneinek egy-egy közbeavatkozása során találkozunk markánsabban a hatásaival.
Ezektől eltekintve a világ szinte tökéletesen megfelel az idealizálástól mentes kora-középkori Britanniának – nagyjából úgy, ahogy arról A sötét középkorról szóló értékelésemben írtam: http://moly.hu/ertekelesek/1452734
Ez számomra, és mindenki számára, aki a fantasyt inkább a történelmi regények irányából közelít, nagy pozitívum lehet.

A regény maga egy vörös hajú, berserker hajlamú női vitéz (ahogy itt az ala tagjaiként szolgáló lovas harcosokat – vagyis a lovagok előképeit – hívják) visszaemlékezése ifjúkorának meghatározó eseményeire.
S ez az ifjúkor bővelkedik nagyszerű és megrázó történésekben.
Tir Tanagiri szigetén marakodó kiskirályok uralkodnak, akikeket a jarn (viking) fosztogatók elleni harc Urdo, a nagykirály zászlaja alá kényszerít, aki zseniális hadvezérként új lovassági harcmodort dolgoz ki, amellyel sikeresen tudják felvenni a harcot a betolakodók ellen.
A könyv első harmada-fele elsősorban ezekről a harcokról szól.
A könyv utolsó harmada pedig arról, hogy veszi át a régi istenekbe vetett hit helyét az új, a Fehér Istenbe (Krisztus) vetett. Ez néha meglepően békés, habár időnként szörnyen erőszakos cselekedetekre ragadtatják magukat a neofita megtérők.
A regény egészében pedig betekintést nyerhetünk a kora-középkori kelta gondolkozásmódba, erkölcsiségbe, hitvilágba, ami miatt a zsánerben megszokottól gyökeresen eltérő karakterű szereplők és fordulatok hökkenthetik meg az olvasót. A család szerepe, a hűség, a bosszú és a megbocsátás, a szerelem és a szexualitás mind-mind gyökeresen mások, mint amit egy fantasy regénytől várnánk.

Ez a könyv egyik legnagyobb erénye, másrészt az egyik oka, hogy minden zsenialitása ellenére sem ajánlom feltétlenül mindenkinek. A másik ok, hogy mindezekkel az eseményekkel a főszereplőnő szemén keresztül ismerkedünk meg.
Sullien emlékezete ugyanis meglehetősen szubjektív szűrőként viselkedik, amikor a felidézi könyv által átfogott nagyjából 17 év történéseit.
Ez egyrészt megnyilvánul abban, hogy rengeteg információt zúdít ránk, ám úgy, mintha ezek az olvasó számára is ismertek lennének, így időnként csak kapkodtam a fejem, a rengeteg szereplő, helyszín és nép száraz bemutatását olvasva. Sokszor zavarónak éreztem, hogy nincsenek rétegezve az információk, így aztán alig tudtam megjegyezni, hogy kiről vagy miről van szó, és hol is kapcsolódik az adott szereplő vagy hely a főhős életéhez. Arról nem is beszélve, hogy vitézként Sulien sok olyan dolgot lényegesnek tart elmesélni – hadmozdulatok részletekbe menő leírása – , ami engem heveny szemhéjon át történő olvasásra késztetett, míg más – szerintem valóban drámai fordulatok – kurtán-furcsán lettek elintézve.

Összefoglalva, remek könyv ez, de a legjobb olyan időszakra időzíteni az olvasását, amikor 2-3 nap alatt végezni lehet vele, s határozottan javasolt mellé jegyzeteket készíteni, hogy ne keveredjünk el a rengeteg név és helyszín között.

4 hozzászólás
Hanaiwa>!
Jo Walton: A király békéje

Nagyon lassan indult be nálam, az első 100 oldal kimondottan unalmas, érdektelen volt. Sőt még zavarónak is mondhatnám, hogy eleinte Sulien minden belső karakterfejlődést mellőzve él át meglehetősen rázós illetve sorsfordító szituációkat. Aztán ráéreztem a regény stílusára és beindult a történet is. Mesterműnek nem érzem azért (bár nem tudom konkrétan mik a szempontok a kiadó részéről a MesterMűvek sorozatnál), de mindenképpen ajánlott.