A ​király békéje (Tir Tanagiri 1.) 16 csillagozás

Jo Walton: A király békéje

A ​hatalmas vincai birodalmat kíméletlen barbár hordák söpörték el, s most hasonló sors fenyegeti egykori provinciáját, Tir Tanagiri szigetét. Megannyi civakodó kiskirály őrzi féltékenyen a maga uradalmát; de vajon meddig dacolhatnak a küszöbön álló katasztrófával?

Jarnhonból évről évre egyre többet fal fel a tenger, portyázásra és hódításra kényszerítve lakóit. Imáik meghallgattatásra találnak, mikor viszályvágyó isteneik egy meggyengült szigetországba vezetik őket.

A Fehér Isten papjai titokban nevelték fel kolostorukban Urdót, a sziget törvényes uralkodóját, s azóta is rendületlenül támogatják, remélvén, hogy égi patrónusuk zászlaja alatt egységbe kovácsolja a sziget összes lakóját és ősi szellemeit.

Megannyi akarat, de mit szeretne Urdo nagykirály, a sziget védelmezője? Békét. Ám a békét nem elég kiharcolni; meg is kell tartani.

S hogy kitől halljuk a történetet? Egy idős hölgytől, aki már csak az őszi napfényben mesél a gyerekeknek; aki tizenhét… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2000

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: MesterMűvek: Fantasy, MesterMűvek

>!
Delta Vision, Budapest, 2012
640 oldal · ISBN: 9786155161773 · Fordította: Pócsi István

Kedvencelte 1

Várólistára tette 35

Kívánságlistára tette 29

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

vicomte P>!
Jo Walton: A király békéje

Az Arthur-mondakör az egyik legrégebbi és legtöbbet feldolgozott fantasy toposz, amiről még év elején hosszasan írtunk a Merítésben is: http://moly.hu/merites-rovatok/a-kepzelet-birodalmai-az-arthur-mondakor, úgyhogy, akit bővebben érdekel a téma, ott utánaolvashat.

Jo Walton ebben a regényében egyértelműen erre a mítoszra épít, mégis új színt tudott vinni nem csupán a cselekménybe, de a megírás módjába is – bár ez néha az olvashatóság rovására ment.
Az általa kitalált alternatív Föld történelme nagy vonalakban a miénkre emlékeztet, ám ezen a világon élő és néha megrázó erejű a mágia, igaz, a hétköznapi emberek életében többnyire csupán egy-egy pogány helyi istenséghez, szellemi lényhez intézett fohászként van jelen.
A mágia használata ezért a szereplők számára nem ismeretlen dolog, bár mintha aktívan csak a nők gyakorolnák, így legfeljebb a boszorkányság (mikor valaki nem istenekhez fohászkodik segítségért, hanem lelkeket elemésztve varázsol) illetve a föld legerősebb isteneinek egy-egy közbeavatkozása során találkozunk markánsabban a hatásaival.
Ezektől eltekintve a világ szinte tökéletesen megfelel az idealizálástól mentes kora-középkori Britanniának – nagyjából úgy, ahogy arról A sötét középkorról szóló értékelésemben írtam: http://moly.hu/ertekelesek/1452734
Ez számomra, és mindenki számára, aki a fantasyt inkább a történelmi regények irányából közelít, nagy pozitívum lehet.

A regény maga egy vörös hajú, berserker hajlamú női vitéz (ahogy itt az ala tagjaiként szolgáló lovas harcosokat – vagyis a lovagok előképeit – hívják) visszaemlékezése ifjúkorának meghatározó eseményeire.
S ez az ifjúkor bővelkedik nagyszerű és megrázó történésekben.
Tir Tanagiri szigetén marakodó kiskirályok uralkodnak, akikeket a jarn (viking) fosztogatók elleni harc Urdo, a nagykirály zászlaja alá kényszerít, aki zseniális hadvezérként új lovassági harcmodort dolgoz ki, amellyel sikeresen tudják felvenni a harcot a betolakodók ellen.
A könyv első harmada-fele elsősorban ezekről a harcokról szól.
A könyv utolsó harmada pedig arról, hogy veszi át a régi istenekbe vetett hit helyét az új, a Fehér Istenbe (Krisztus) vetett. Ez néha meglepően békés, habár időnként szörnyen erőszakos cselekedetekre ragadtatják magukat a neofita megtérők.
A regény egészében pedig betekintést nyerhetünk a kora-középkori kelta gondolkozásmódba, erkölcsiségbe, hitvilágba, ami miatt a zsánerben megszokottól gyökeresen eltérő karakterű szereplők és fordulatok hökkenthetik meg az olvasót. A család szerepe, a hűség, a bosszú és a megbocsátás, a szerelem és a szexualitás mind-mind gyökeresen mások, mint amit egy fantasy regénytől várnánk.

Ez a könyv egyik legnagyobb erénye, másrészt az egyik oka, hogy minden zsenialitása ellenére sem ajánlom feltétlenül mindenkinek. A másik ok, hogy mindezekkel az eseményekkel a főszereplőnő szemén keresztül ismerkedünk meg.
Sullien emlékezete ugyanis meglehetősen szubjektív szűrőként viselkedik, amikor a felidézi könyv által átfogott nagyjából 17 év történéseit.
Ez egyrészt megnyilvánul abban, hogy rengeteg információt zúdít ránk, ám úgy, mintha ezek az olvasó számára is ismertek lennének, így időnként csak kapkodtam a fejem, a rengeteg szereplő, helyszín és nép száraz bemutatását olvasva. Sokszor zavarónak éreztem, hogy nincsenek rétegezve az információk, így aztán alig tudtam megjegyezni, hogy kiről vagy miről van szó, és hol is kapcsolódik az adott szereplő vagy hely a főhős életéhez. Arról nem is beszélve, hogy vitézként Sulien sok olyan dolgot lényegesnek tart elmesélni – hadmozdulatok részletekbe menő leírása – , ami engem heveny szemhéjon át történő olvasásra késztetett, míg más – szerintem valóban drámai fordulatok – kurtán-furcsán lettek elintézve.

Összefoglalva, remek könyv ez, de a legjobb olyan időszakra időzíteni az olvasását, amikor 2-3 nap alatt végezni lehet vele, s határozottan javasolt mellé jegyzeteket készíteni, hogy ne keveredjünk el a rengeteg név és helyszín között.

4 hozzászólás
pat P>!
Jo Walton: A király békéje

Elképesztően szerettem ezt a könyvet, már-már az indokolatlan, kiskamaszos rajongás határát súrolóan. Jo Walton pokolian tudhat valamit, mert hát…

Igen, eszméletlenül zavaró, hogy van benne 1846 karakter, akik valahogy mind kapcsolatban vannak egymással és a történésekkel, de sose tudod, pontosan hogyan; ráadásul olyan neveik vannak, hogy azt sem tudod róluk eldönteni, ország, város, fiú, lány, netán folyó az általuk megjelölt objektum.
Igen, mágia az éppen csak egy nyúlfarknyi van benne – mármint explicit módon, mert amúgy mélyen áthatja a világát valami nagyon is mágiás alap.
Igen, valószínűleg nem tudnék elvezetni egy középkori alát a regény alapján. De akkor is úgy érzem, hogy igenis tudnék, és punktum.
Igen, a dramaturgiája, a tempója és a cselekménye szinte meg sem érdemli ezeket a kifejezéseket.
És igen, ez a könyv is rettenetesen PC, a történelmi hitelességét aláásóan is az (bár ugye fiktív világ, nem kell pontosan másolnia az alapjául szolgáló történelmi gyökereket), minden felhajtástól mentesen és magától értetődően Bechdel-pozitív, ráadásul empátiára és a tőlünk különbözők megértésére, megismerésére tanít, alig-alig van benne fehér, hetero, angolszász férfikarakter, és aki van, az vagy megdöbbentően liberális nézeteket vall vagy az orrára koppintanak, hát komolyan*… Nem is értem, miért nem nyert Hugo-díjat. :P

És mindezzel együtt, olyan puha, komfortos, szerethető regény ez, hogy bizony az első adandó akcióval meg is vettem a második részét. Nemsokára talán el is olvasom majd.

* Ez ilyen ironikus mondat volt. Vagy szarkasztikus, ezeket mindig összekeverem sajnos…

1 hozzászólás
Dominik_Blasir>!
Jo Walton: A király békéje

Az Artúr-mondakört olyan sokféleképpen feldolgozták az elmúlt évtizedekben, hogy igen erős kételyeim támadtak, lehetséges lenne-e még egyáltalán újat, netalán érdekeset mondani a témában. Jo Walton interpretációja viszont lenyűgözött, s egy teljesen új közegbe helyezve, fiktív világban, fantasy-áthallásokkal tűzdelve olvashatjuk Artúr és Sir Lancelot életútját, mely talán sokkal hatásosabban átadja a monda hangulatát és gondolatiságát, mint a feldolgozások jelentős része.
A kicsit ismerős, de mégis felfedezésre váró környezetben el lehet merülni, s ugyan sok minden megfeleltethető a brit mitológiából, azért akadnak még fordulatok, izgalmak és meglepetések bőséggel. Amitől mindezek ellenére igazán kitűnik, hogy nem a szokásos Merlin-Excalibur-Camelot vonulat állt a középpontban, hanem a különböző gondolatok, amelyek a változással járnak. Elérhető egyáltalán a béke? Mi történik akkor, ha már nem marad ellenség, ha végre beköszönthet a béke, de az emberek mégis képtelennek bizonyulnak a változásra? Ráadásul a királyságban két vallás próbál megférni egymás mellett – a régi, kelta istenek hite és az egyedülálló Fehér Isten imádata, így újabb konfliktusforrás kerül előtérbe, mellyel meg kell birkóznia Lancelot és Artúr helyi megfelelőjének.
A fejezeteket rövid, de annál hangulatosabb verses vagy prózai betét nyitja, Walton világa könnyen elvarázsol, jóllehet a keltás hangzású nevek tömegében ugyanilyen könnyedén el is lehet veszni. Ettől persze szívesen olvastam volna még hatszáz oldalon át, nagyszerű élménnyel lettem gazdagabb, varázslatos és lebilincselő alkotás – jöhetne azonnal a folytatás.
Bővebben az ekultúrán.

7 hozzászólás
Margarita>!
Jo Walton: A király békéje

Lenyűgöző történelmi fantasy.
Annyira jó egy nőnek olyan mesét olvasni, ahol egy asszony a harcos-hadvezér főhős. Női szerepekre szocializálódunk, mi lányok, így van ez rendjén. Mégis vágyunk kardra, lándzsára, lóra. Szóval végre: női szerző, női lovag, avagy vitéz, mint ebben a könyvben :)
Az Artúr mondakör csodás parafrázisa, tele egyedi megoldásokkal és meglepetésekkel.
A nevek tömegében én is elvesztem néha, emiatt (is) újraolvasásra jelölöm a következő kötet megjelenésekor.

Fallen_Angel P>!
Jo Walton: A király békéje

Jo Walton könyve egy klasszikus, heroikus fantasy, amelynek főszereplője, Sulien, idős hölgyként meséli el fiatalkorát, hogy hogyan lett a király harcosa és milyen csatákat vívtak Tir Tanagiri szigetén, illetve szigetéért. A történetben még az Artúr-mondakör korlátozott ismerete mellett is megtaláltam a hasonlóságokat és utalásokat, amik valószínűleg akkor is feltűntek volna előbb vagy utóbb, ha a fülszöveg nem hívja fel rá a figyelmemet.
Először tartottam a könyvtől a vastagsága miatt, de kiderült, hogy ennek ellenére elég jó tempóban olvasható. Ami viszont megakasztott olvasás közben, az a rettenetes mennyiségű személy és helységnév. Sok oldalon előfordult, hogy 10-15 nevet is említett a szerző, amit nehéz volt követni. Időnként el kellett gondolkoznom, illetve vissza is lapoznom, hogy rájöjjek, kiről/miről is van szó.

A főszereplő maga spoilerez el pár dolgot a bevezetőben és ezzel elég jól fenn tudta tartani a kíváncsiságomat. Ugyanez a kíváncsiság még él bennem a folytatással kapcsolatban, ezért majd sort kerítek A király nevére is.

Noro >!
Jo Walton: A király békéje

Bár a kelták Európában éltek, kultúrájuk a kontinens más népei számára telis-tele volt furcsaságokkal. Jo Walton ebből épített fel egy fantasy világot, amelybe aztán a középkori Arthur-mítoszból is jócskán csepegtetett. Főhőse egy harcos nő, ami Tir Tanagiriben nem számít szokatlannak, de ez nem azt jelenti, hogy életük mindenben a férfiakét utánozná. A könyv logikusan mutatja be, hogyan áll össze a harcosból és a nőből egy kerek egyéniség.
A történetben alig észrevehetőek az Arthur-mítoszból ismert mágikus elemek, helyette ezernyi pogány istenség és a hozzájuk intézett varázserejű fohászok adják a misztikus hátteret. (A boszorkány azért szerepelhetett volna többet.) E háttér mögött még hangsúlyosabbá válik a régi és az új vallás ellentéte, hiszen bennük megfogható erők csapnak össze, és a szellemek kiűzése egy országból felér egy hadüzenettel (a könyv itt szó szerint mandínerből levadbarmozza az erőszakos keresztény térítőket). A kelta világban legalább ilyen fontos morális kérdés – Sulien és családja szempontjából még fontosabb – az, hogy a jogos bosszú vajon többet ér-e a köz javánál?
Végül el kell mondanom, hogy engem roppantul zavart, ahogy Walton a nevekkel bánik, legyenek azok helyek vagy személyek. Mindig tucatjával önti őket az olvasó nyakába, én pedig felettébb nehezen tudom beleélni magam egy történetbe, ha nem tudom elrendezni magamban, hogy ki kivel, hol és mikor. Így a legjobb részek vitán felül azok, ahol a szerző elengedi magát, nem próbál adatokat közölni, csak egyszerűen mesél.

ftamas>!
Jo Walton: A király békéje

Nekem anno nem volt kedvencem az excalibur és ez a regény az Artúr-mondakör átirata. A borító se tetszett, mégis megvettem ezt a könyvet.

A könyvet elolvasva már nem még inkább csalódás a borító. Maga a kép az ízlés dolga, de szerintem teljesen mást sugall mint a könyv.

A könyv egy királyságot mutat be, egy nagy királlyal és sok kicsivel. Egy elaprózódott birodalom, amelyet Urdo eggyé akar kovácsolni. Az egész könyvben a célja a béke, nem a háború és a vadság amit a borító sugall. A főhősnő pl. több konfliktusba se megy bele, csak hogy a béke megmaradjon, hiába vinné bele pl. a vére.

Maga a könyv zseniális. Aki vagdalkozást vagy vámpírokat vár az ne ezt olvassa. Itt lovagok, vitézek, valamint a lovagi harcmodor van a központban. Annyira jól leírja, hogy bár fogalmam sincs a lovagi harcmodorról, de simán elhiszem, hogy valójában is így lehetett. Nem csak a harcé a főszerep, de ugyanúgy szó esik a lovak ellátásáról, az utánpótlásról. Mindez egy célért a király és az ország békéjéért, megfűszerezve némi ősi istennel és a teremtményivel.
Tetszett a történet, tetszett a nyelvezet, elvarázsolt a világ. Ha valaki jó könyvre vágyik ne hagyja ki.

2 hozzászólás
Hanaiwa>!
Jo Walton: A király békéje

Nagyon lassan indult be nálam, az első 100 oldal kimondottan unalmas, érdektelen volt. Sőt még zavarónak is mondhatnám, hogy eleinte Sulien minden belső karakterfejlődést mellőzve él át meglehetősen rázós illetve sorsfordító szituációkat. Aztán ráéreztem a regény stílusára és beindult a történet is. Mesterműnek nem érzem azért (bár nem tudom konkrétan mik a szempontok a kiadó részéről a MesterMűvek sorozatnál), de mindenképpen ajánlott.

Voorhees>!
Jo Walton: A király békéje

Azt hiszem, a legőszintébb mondattal kell kezdenem ezt az értékelést: rég olvastam ennyire alacsony színvonalú fantasyt. A mű egyáltalán nem illeszkedik bele a Delta megszokottan magas színvonalú MesterMűvek sorozatába, és nagyon csodálkozom, hogy ennyi jó alkotás mellett miért pont ezt választották, hogy magyar nyelvre átültessék.

A kötet mintegy 16 évnyi történetet ölel fel, ennek megfelelően igen nagy léptékben halad előre, néhol azonban indokolatlanul lelassul, rendszerint a legkevésbé érdekfeszítő részeknél, amelyekről a szerző szeret mesélni. A gond leginkább az, hogy ami kis izgalmat tartogat ez a majdnem 500 oldal, azt elég hamar ledarálja. Rendszerint néhány bekezdésben.

A főhősnő se nem szimpatikus, se nem ellenszenves, végig közönyös marad. Hatalmas hiba, hogy nagy számú szereplőgárdát vonultat fel az írónő, a neveket esélyünk sincs megjegyezni, és senkit nem tudunk hova tenni, mivel a nagy idősík miatt a szereplők hol eltűnnek, hol feltűnnek. Földrajzilag hatalmas távolságot hidalnak át a szereplők, rengeteg különféle helyszín és ország felbukkan, amelyeket szintén nem tudunk követni vagy elhelyezni, mert nincs térképmelléklet (!), ami ilyen színvonalon szarvashiba, nem is tudom, hogy merték így kiadni. Szóval a cselekmény földrajzilag nyomon követhetetlen, a sok Caer-el kezdődő helységben pedig inkább csak elveszik az egyszeri olvasó.

Sulien mellett főszereplőnek leginkább Urdo tekinthető, akinek a karaktere több szempontból is érdekes. Figyelemre méltóan pozitív, a szerző nem fukarkodik a dícsérő jelzőkkel, piedesztálra emeli. A nagykirály ugyanakkor nagyon is emberi marad, van ideje az alattvalókkal beszélgetni, sőt, maga is egy katonai egységet vezet. Az országban megszámlálhatatlan (és megjegyezhetetlen) egyéb király is uralkodik, akik mind hűséget esküdtek Urdónak, akinek így lehetősége nyílt egységbe kovácsolni a különböző népeket. Ami leginkább érdekes, hogy Urdo olyan felvilágosult nézetet vall, ami leginkább a 17-18. században volt elterjedt, és semmiképpen sem köthető a 4-5. századhoz, amelybe történelmileg beágyazódik a regény. Megjelenik itt ugyanis a különböző népek békés egymás mellett élése, és a vallások egyenlősége is.

A regény történelmileg is teljesen hiteltelen. Artúr király, ha egyáltalán létezett, nem sokkal a rómaiak kivonulását követően uralkodhatott Britannia egy részén, nagyjából a 4-5. század környékén. A viking betörések azonban – akiknek a regénybeli megfelelői a jarnok – nagyjából 300 évvel később kezdődtek. Tehát a szerző két, egymástól több száz évre lévő történelmi kort mos egybe egymással. De ez még megbocsátható lenne, hiszen mégiscsak fantasyről van szó.

A regényt végig áthatja egyfajta szofisztikált valláskritika. A Fehér Isten vallása nyilvánvalóan a kereszténységnek feleltethető meg, ugyanakkor a szerző úgy ábrázolja, mintha nem is burkolt erőszakkal próbálnák áttéríteni a régi istenségek hívőt az új hitre. A kereszténységre azonban soha nem volt jellemző az erőszakos térítés (talán csak az ellenreformáció időszakában), ez a nyilvánvaló történelmi mellényúlás egyszerre bőszítő és hiteltelen. Különben sem csípem, ha valaki a saját véleményét beleszövi a regénybe.

Nehezen ment, nem csúszott, jobbra számítottam. Ennek ellenére befejezem a második kötettel, mert kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle a szerző, és nem szokásom sorozatokat félbehagyni. Mindenesetre ez most csalódás volt. Talán az első a deltás könyvek között.

Bogas P>!
Jo Walton: A király békéje

A fülszöveg által hangsúlyozott Arthur-mondakör motívumait vadászni olvasás közben igen szórakoztató (bár hogy Sulien Lancelot megfelelője lenne, mint ahogy az előszó állítja, erre éppenséggel nem találtam túl sok érdemi utalást), de erről elfeledkezve is érdekes olvasmány ez a regény. Először majdnem azt írtam, hogy izgalmas, de az elbeszélő stílusa olykor annyira tárgyilagos, hogy talán mégsem ez a legpontosabb kifejezés rá. Viszont kifejezetten tetszett, hogy ezt a tárgyilagos pontosságot azért mindig vegyítette annyi színnel, hogy élvezet legyen olvasni az ala mindennapjainak vagy mondjuk egy vásárnak a leírását. A kerethelyzet szerint az elbeszélő a múltba visszatekintve rendszerezi és meséli el az életét tizenhét éves korától ööö nos a második kötet végéig, amikor fogalmam sincs, hány éves korában mondja majd azt, hogy na, eddig volt érdekes a történetem. Az említett múltba tekintő perspektíva miatt nem is mindig érzékelhető, mennyire telik az idő, főleg, hogy nem igazán hangsúlyozza az egyes szereplők öregedését. Jó, hát néhányan meghalnak, mások gyereket szülnek, a gyerekek közben felnőnek, de olyan sok a név, hogy nehéz minden esetben követni az odavetett életeseményeket. Különösen, hogy egyaránt hivatkozik valakire a keresztnevén és a származásán (kb. az apja nevén), és nem minden esetben érte meg a szereplő azt, hogy megtanuljam az összes nevét a sikeres azonosításhoz. Karakterek, akikről azt hittem, tartanak valahova, félmondatokkal tűntek el a regény lapjairól. Néha még abban sem voltam biztos, hogy nő vagy férfi az illető, mert nem mindig egyértelmű a nevéből (általában nem az…), és az sem valami nagy segítség, hogy mivel foglalkozik, mert hiszen itt a nők is teljes értékű harcosok, kulcsárok, papnők stb. De panasznap vége, mert a felépített világ maga nagyon érdekes, és igazából minden szereplő icipici kis hangya benne. Hangyák, akik olyan hatalmas kérdésekkel birkóznak, mint hit, bosszú, megbocsátás, becsület, béke. S egy hangya a saját súlyának sokszorosát képes felemelni, nemdebár?


Népszerű idézetek

Noro >!

Öregnek lenni azt jelenti, hogy olyan dolgokra emlékszel, amikre senki más élő ember nem.

(első mondat)

Voorhees>!

A bab kiváló eledel volt a lovak számára, de sajnálatos módon két kiküszöbölhetetlen hátulütője volt: a szag, és a szag szülte tréfálkozó megjegyzések. Kora hajnalban hagytuk el Cennetet, mindkét hátránnyal a nyomunkban.

29. fejezet, 340.oldal

Voorhees>!

Egy nőnek valóban vágynia kell arra, hogy gyermeket szüljön, vagy teljesítenie kell komor kötelességét, és meg kell szabadulnia tőle.

6. fejezet


A sorozat következő kötete

Tir Tanagiri sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

David Gemmell: Kard a Viharban
Michael Moorcock: Corum krónikái – A bika és a dárda
Guy Gavriel Kay: Ysabel
Nicholas Eames: A Wadon királyai
Dave Duncan: A Tűzföldek ura
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje
Kevin Hearne: Hexed – Megátkozva
Stephen Lawhead: Az ezüst kéz
Jack Vance: Lyonesse 2. – A zöld gyöngy
Karen Marie Moning: Keserű ébredés