Mendelssohn ​a tetőn 9 csillagozás

Tartalom: 4
Forma: 4

Kicsit bővebben:
Tartalom:
A történet Csehország náci megszállásáról, a polgári lakossággal szembeni kegyetlenkedésekről, fosztogatásokról, és a zsidók haláltáborokba hurcolásáról szól.

Az addig OK, hogy nem szeretjük a nácikat és a velük kollaborálókat, azért meg külön piros pont, hogy az áldozatok is esendő, jó-rossz emberek, a történelmi körülmények leírása is hiteles, de van benne egy bekezdés, ami mindent tönkre tesz:
”És a sarkában [a menekülő náci hadsereg sarkában] ott volt a Vörös Hadsereg, szabadságot és békét hozott először a saját népének, aztán valamennyi nemzetnek.” Ezt a „szabadságot és békét” a csehek és a többi közép-európai nép is inkább kihagyta volna.

Forma:
Az egymáshoz lazán kapcsolódó fejezeteket közös szereplők és ismétlődő motívumok kötik össze (ennyiben akár a posztmodern előfutára is lehetne). A történetek viszont nem elég kidolgozottak, és az írói nyelv is elég igénytelen.

Nem vagyok nagyon járatos a Holokauszt irodalomban, de a Sorstalanság ennél klasszisokkal jobb könyv.

A kötet fülszövege szerint a szerzőt a cseh irodalom egyik legnagyobb formátumú írójának tartják – ez a regény nem igazolja ezt. Olvassunk inkább Hrabalt, Kunderát, Páralt, és kortárs cseh szerzőket (ilyet én, sajnos, egyet sem ismerek).

Prágai regény. Az alapszituáció Kafka-Hasek-Musil hagyományra épít: Kafkától jön a bürokrácia nyomasztó leírása, Hasektól az emberi butaság kiröhögése, Musiltól a nagy Párhuzam-akció iróniája. De mindezt lassan magamögött hagyja az elbeszélő, hangja lírai-szomorú (de sohasem nyálas!) fekvésben meséli el ezt a csehországi náci párhuzamakciót a végkifejletig. A nácizmus mint Leviathán-rendszer a szoborügynél röhejes, de arcunkra fagy a vigyor, mert a rendszer idiotizmusa szétcsorog a regény minden szintjére, és abszurd gyűlölete felzabál ártatlant-bűnöst egyaránt. A mozaikok a szörny arcát mutatják meg. Weil a prágai hagyományból indulva egyéni elbeszélő hangon mondja el a náci párhuzamakciót. Mestermű.
Ami meg azt a bizonyos szovjetdicsőítést illeti: nem kellene összekeverni a szerzőt az elbeszélővel. Az elbeszélő nézőpontja az üldözöttek perspektívájából fogalmazza meg a szovjtet hadsereg szabadságot hozó értékítéletét. A szerző Weil mindenkit beelőzve, már a 30-as években, még Gide előtt írt könyvében leplezte le a sztálini Szovjetúniót. Ezért nem bocsátott meg neki a Párt. Ezért volt tiltólistán ez a regénye is.

Nagyon jó alapötlet, hogy a szoborledöntéshez erősebb vagy gyengébb szálakkal kapcsolódó szereplők sorsát viszi végig, de valahogy nem tud hatni eléggé. De azért végig lekötött, és szörnyű, hogy ezt kell ismételgetnem, de nálam manapság már ez is nagy szó. Történelmileg azért érdekes volt, nem vagyok túl kiművelt a témában, de valahogy furmányosabbat, egyedibbet vártam, ez inkább olyan történelemkönyvízű volt sokszor.

Úgy a kétharmadáig nagyon szép, aztán borzasztóan célirányossá válik. Onnantól már semmi hatása nincs.

Kicsit csalódás volt. Lehet, az elnyomás irodalma olyan erős lett az elmúlt évtizedekben, hogy Weil könyve veszített az erejéből, de a magam részéről többet vártam. Alig éreztem, hogy belépnék a cselekménybe és jól szétütnék a szereplők között – ez nálam az egyik legkomolyabb kritika.