Parasztbarokk 6 csillagozás

– Ön is tűzoltó?
– Persze. Touchovban majdnem mindenki tagja az önkéntes tűzoltóegyletnek.
– És mi oltanak?
– Főleg szomjat…

36. oldal

– Az igazságot! – mondtam gúnyosan. – Allergiás vagyok az igazság szóra, azóta a két év óta, mióta a levéltárban kutakodom.

186. oldal

A levéltár csöndes volt, a kialvatlanságtól égett a szemem. Mellettem egy halom régi anyakönyv, megint el kellene kezdenem dolgozni, gondoltam. Enyhe penészillat, por és öregedő papír. Magával ragadott a szomorúság, a szédítő reménytelenség. És egyszerre csak egy pillanatra megint ott voltam a forró nyárban, egyedül a hegyen, mint egy falusi őrült, együtt a széllel, amely illatokat hoz az erdőből és a házak felől, barátságos és megnyugtató, simogató illatokat. Én a könyvmoly, szürke egér a levéltárak pincéjéből, most a nyárra emlékeztem…
Feleszméltem, kiszáradt a szám. Mellettem egymásra halmozva a születettek és megholtak réges-régi matrikulái. Néha az volt az érzésem, hogy ötszáz éves vagyok.

165. oldal

Odaléptem a régi szekrényhez, a zárban megfeketedett díszes kulcs. Az ajtó engedett, és bensőségesen ismert nyikordulással kinyílt. Azonnal a múltba vitt. Már vártam az illatot, és az még mindig odabent volt. Már gyengébb, egyre kevésbé érezhető. De az a fűillat a nagymamától örökölt szekrényben, aki hosszú éveken át szárított gyógynövényeket tárolt benne, az sosem fog egészen elillanni. Ehhez az aromához további illatok is keveredtek. A polcon elrendezett könyveké. Az én könyveimé.
Egyik kötetet a másik után vettem a kezembe, és sorba raktam őket a padlón.

60-61. oldal

Markyta magába döntött egy újabb sört, a szeme üveges volt, nem rossz, de nem is jó, inkább semmilyen. Odaültem mellé.
Öt évvel ezelőtt kiment hozzá a földre egy delegáció, a növényvédős, a munkavédelmis és az elnök. Szolgálati kocsival, aztán félcipőben gyalogoltak a felszántott földön. Markyta leállította a milliókat érő traktort. A munkavédelmis előhúzott a köpenyéből egy szondát. Markyta szorította a kormányt, de végül csak meg kellett fújnia. A szonda elzöldült. A vérvételbe nem egyezett bele. Ahhoz joga volt. Aznap dolgozott utoljára a John Deer traktoron, amelynek olyan gyönyörű volt a fényezése, belül egy sor műszer meg klíma, és amelynek a részleteit a szövetkezet kínkeservvel törlesztette. Gyalog ment haza a mezőről. Két óra alatt ért haza Tomasicébe. Szégyen. Bólintottam, hogy megértem, milyen lehetett neki akkor.
– Márpedig én abbahagytam az ivást, érted? Abbahagytam…
Biztosítottam affelől, hogy hiszek neki.
– És mégis levettek arról a traktorról. A nyavalyások! Aszongyák, azért engednek vezetni. Igen ám, megkaptam a legutolsó roncsot az egész szövetkezetben. Én, aki tizennyolc éves korom óta melózok ott…
Könnyebben ment, mint gondoltam. Fizettem neki egy újabb sört. Lágy volt, mint az olvadt aszfalt, puha, mint a rothadt szalma. Tudtam, hogy menni fog. Nem bírtam lépést tartani vele az ivásban, a sörök szétfolytak bennem, fölfelé törtek és zúgtak. A harmadik korsó után összetegeződtünk.

106-107. oldal

– Szóval, mit írt a fickó?
– Hogy nem bízik meg bennem, és inkább maga megy el a levéltárba kutatni. Erre visszaírtam neki, hogy remélem, tud németül, latinul és csehül.
– És ő?
– Számít arra, hogy ilyen fontos információk angolul is meglesznek. De a Germanhez hoz magával szótárt, és a latinnal sem lesz gond, mert az egyetemen két félévig tanult spanyolul.
– Ez nem komplett, ugye?
– Az amcsikkal nem szokott gond lenni. Ez most történt meg először. Biztosan csalónak tart, aki csak a dollárjaira pályázik. Beírta abba a mailbe az összes egyetemet meg iskolát, amit kijárt, az összes céget, ahol eddig dolgozott, sőt még azt is, hogy általános iskolában ő volt a legjobb a gyakorlati órán, faragásban vagy micsodában.
[…]
– … De meggyőzöm majd, ne aggódjon. Megmagyarázom neki! Angolul a mi levéltárainkban? Esetleg néhány angol nyelvű levelet találhat, Pfalzi Frigyes felesége ugyanis angol hercegnő volt, ha jól emlékszem… de mást? Mit kezd az angol nyelvvel a cseh levéltárakban? Majd engem oktat a levéltári kutatásra egy holmi faragó világbajnok Minnesotából…

83-84. oldal

[…] egy lucernaültetvény mellett a hosszú tehénistállóhoz hajtottam, egy sávot frissen kaszáltak, követtem a traktor nyomait. Megkerültem a kétsoros istállót, a ferde szállítószalagról a trágya egy ócska stráfkocsira hullott, a lécek közti réseken csorgott ki a trágyalé. A forróság csak tovább erősítette a trágya nehéz bűzét, az öreg ütött-kopott traktoron ült, a motor üresen pöfögött, mögé volt befogva a kocsi. Aztán nagy nehezen nekilódult, a mezei trágyadomb felé döcögött. Megvártam, míg visszafelé jön a magasra nőtt menta és a silógödörből kidobált fekete ponyvacsíkok között.
A fülkében ült, dohányzott, és rosszkedvűen méregetett. Előhúztam a táskámból a nejlonzacskóba csomagolt könyvet, és felugrottam mellé a traktor lépcsőjére. A motor tovább járt, a fülébe harsogtam.

116. oldal

A „Jircha-portán” a munka most közösen zajlik, ám nincsen elegendő munkaerő. A szántás a Zetor 15-ös szövetkezeti traktorral történt. Jircha egykori birtokának egy része ennek ellenére megműveletlen maradt. A szövetkezetet az fenyegeti, hogy nem teljesíti a tervet.

150. oldal

A sztori… Képzelje csak, egy tomasicei parasztember, miután megkopasztották, elvették mindenét, … meggyalázták, … hát ez az ember ötvenegyben önként belépett a termelőszövetkezetbe. … Ez a gazda évekkel később ezt mondta a plébánosnak: Nem tudtak rákényszeríteni, hogy gyűlöljek. Érti ezt?

163-164. oldal

A tomasicei kocsma dohos folyosóján szendélyesen csókolta egymást a falu két egykori osztályellenségének utóda.

108-109. oldal