Marvel-szuperhősök ​titkos háborúja 79% 68 csillagozás

Bár előfizető vagyok, de a Nagy Marvel Képregénygyűjtemény köteteit elég hektikusan olvasom, azonban egy dolgot szinte mindig megteszek közvetlenül a beszerzést követően: elolvasom a szerkesztői előszót és a kötet végi kitekintéseket, amelyek az íróval, grafikussal illetve magával a kötettel foglalkoznak.
Ennél a képregénynél is sokat segített ez, mivel így sokkal lejjebb vettem az elvárásaimat.
Kár, hogy ennek ellenére olvasás közben gyakran éreztem úgy, hogy a pinceszint sem volt elég mély, és kellett volna egy ásó, hogy még mélyebbre ássak…

Kezdjük azzal, hogy az ember ne várjon sokat – sőt, semmi jót – egy olyan cross-overtől, ami alapvetően azért született, hogy barbi babákat szuperhős figurákat adjon el kiskamaszoknak. Ha ezt a legendásan elviselhetetlen s€ggfej Jim Shooter jegyzi íróként, akkor bizton lehet számítani kozmikus szintű BA-DA-BOOM-okra*, ostobábbnál ostobább fordulatokra** és olyan párbeszédekre***, amelyeknek a mélységénél csak teljesen életszerűsége nagyszerűbb.

Szóval értem én, hogy mérföldkő volt ez a sztori, meg a folyományaként komoly változások voltak az egyes szereplők életében és számos, egyébként egész jó dolog kinőtt ebből, de ettől még ez a képregény tökéletesen alátámasztja azt a sztereotípiát, hogy a szuperhős alzsáner egy merő ostobaság, amit 12 évnél idősebben vérciki olvasni.

* Kezdjük azzal, hogy a mérhetetlenül hatalmas Túlontúli egy egész galaxist megsemmisít, csak hogy megkreáljon egy bolygót, ahol a földi szuperhősök meg a szupergonoszok csépelhetik egymást. Aztán lepakol erre a bolygóra pár olyan hatalmas építményt, amelyekből kikeveredni negyven évig tartana, ha valaki komolyan venné az állításokat.
** Eleve az egész alaphelyzet a pikáns ostobaság minősített esete, de aztán jönnek még olyan fordulatok, amelyek miatt vissza-vissza lapozgattam a kötetben, hogy ez most hogy… Csak nem hagytam ki néhány oldalt, ami ezt elmagyarázná? A teljesség igénye nélkül: spoiler spoiler spoiler
*** Tiszta nosztalgiám lett, olyan ismerősek voltak ezek nekem: tízévesen mikor az unokatesómmal matchboxokkal, meg műanyagkatonákkal játszottunk a diófa alatt, akkor a mi hőseinek is legalább ennyire keményen odamondogattak a gaz ellennek.

Úgy érzem, a Marvel világában nem vagyok elég „naprakész” ahhoz, hogy korrekt értékelést írjak, viszont egy gyerekkori kívánságom vált valóra ezzel a két kötettel, ezért megérdemel pár szót.
(Tényleg párat! :) )

A történet jó. Sőt, nagyon jó. Pont olyan, amilyenre számítottam; akciódús, fordulatos, néha humoros, néha drámai. Akár tökéletes is lehetne…
Ami miatt mégsem az: Annak ellenére, hogy kerek sztori, maradnak elvarratlan szálak és így önállóan nem állja meg a helyét, csupán egy kisebb szelete egy nagy tortának. Na meg Vulkána nyünyögése – Owie így, meg Owie úgy – határozottan idegesített.

Egyébként baromira élveztem és nagyon örülök, hogy sok év után így egyben, ilyen szép köntösben tudhatom magaménak a Marvel-történelem eme mérföldkövét. :)

Nagy kedvvel nyitottam ki, de csalódással csuktam be a könyveket. Megértem, ha valaki ezt olvasva inkább messze kerüli a szuperhősös képregényeket… Nem ajánlom igazából senkinek, új képregényolvasónak meg főleg nem. Az első négy rész rettenetes, utána felcsillant némi remény az 5-6. résznél, illetve a második kötetben az új szereplők és dolgok miatt (sőt, ott már értelmesebbnek tűnnek a jelenetek is), de összességében elég gagyi az egész. Rajzok terén amúgy rendben van, gyerekkori emlékeket felidéző klasszikus ábrázolás. Történelmi jelentősége miatt persze 3 csillagnál nem megyek lejjebb.

Ami tetszett:
– itt van az összes füzet egybegyűjtve, keménytáblás változatban, így átfogó rálátást kaptam erről az első nagyszabású „Marvel-eseményről”
– itt történt az első kísérlet egy nagyszabású crossoverre (rengeteg különböző képregényhős együtt szerepeltetése), amik megihlettek számos kiadót, illetve írógárdát arra, hogy bevállaljanak ilyet, sőt, jobbakat is alkossanak
– itt jön létre a Csatavilág, ami a titkos háború (és számos későbbi Marvel-univerzumos összecsapás) helyszínéül szolgál, rendkívül változatos terepviszonyokkal és saját törvényekkel bír. Értékelem mint független világot építő ötletet.
– itt találja meg Pókember a szimbiótát, amiből később Venom és más ellenlábasok születnek
– Galactus hajója spoiler

Ami nem tetszett:
– tényleg érződik róla, hogy játékbábuk eladását akarták felpörgetni vele, az egész olyan, mintha háborúsdit akarna játszani pár kisgyerek a bábuival. Rettentően bugyuta, gyerekes a szöveg (és részről részre folyton újra elismételték, hogy mi történt korábban)
– a hősök viselkedése zavaróan idegen, mintha az író csak a tulajdonságaikat használta volna, de egyik karakter lényegét sem igazán sikerült elkapni (csak remélni tudom, hogy a 80-as években nem ilyenek voltak a szereplők a saját sorozataikban) spoiler
– a férfi és női karakterek közötti viszony szerintem legjobb megítélésben is zavarbaejtő (mind a gonosztevők, mind a hősök csapatában), ami egy alapvetően gyerekeknek szánt olvasmányban meglehetősen kifogásolható
– a történet fordulatai szintén rémesen leegyszerűsítettek és összecsapottan rögtönzöttnek hatnak, mintha csak újabb és újabb napot mesélne el, amikor a kisgyerek leült játszani a bábuival
– folyton próbálták beleerőltetni az érzéseket, hogy mennyire hiányoznak mindenkinek az otthoniak, de nagyon erőltetett lett az egész
– folyton emlegeti mindenről, hogy mekkora nagy, Chicago méretű meg millió-csillió kilóméterre van, de ennek ellenére viszonylag gyorsan mozognak a helyszíneken a szereplők
– Lupoi, a Pannini-főszerkesztő dicséri, hogy ez bizony egy nagy háborút mesél el, ahol vannak áldozatok és komoly következmények; valóban akadnak, de igazából semelyik főszereplőt nem fenyegetett veszély, spoiler, hisz folytatódott mindenki sorozata viszonylag változatlanul, ez az egész csak egy (az olvasók szemszögéből utólag megismert) kitérő volt.
– a fordító nagy szabadsággal dolgozott, gyakran teljesen eltért az eredetitől (de ilyen gagyi szövegnél ez nem veszteség, sőt, szórakoztató lett a magyar változat)

Megválaszolatlan kérdések:
– Xavier Prof hogyhogy egyszer csak tud járni?
– hogy került Doom fogságába két földi nőspoiler?

Sok mindent megvilágít ez a kötet abból, hogy miért olyan a Marvel következő negyven éve, amilyen. Hiszen ha az kellett a hatalmas sikerhez, hogy két tucatnyi karakter agyatlanul püfölje egymást közepesen logikátlan események következtében, akkor nem csoda, hogy elég sokszor meg akarták ismételni.
Pedig a Marvel-szuperhősök titkos háborúja lapjain (ezt a címet mindenképpen le akartam írni egyszer, annyira bután hangzik magyarul) néha tényleg megcsillan valami: két idétlen csata között, amikor akár csak pár panelt valamelyik figura lelki életére szán, előbukkan valami izgalmas és egyedi is. Nehéz kihámozni az őrjítően egysíkú párbeszédek és végtelenül érdektelen utazgatások közül, de simán tud emlékezetes is lenni.
Ettől még persze lehet, hogy enélkül a Marvel-történelem nem lenne ilyen fárasztó crossover események egymásutánisága, ami… nem lenne olyan nagy baj, de talán ne varrjunk a nyakába minden negatívumot.

Megmaradt karja erőtlenül reszket, a szétroncsolt hús nehezen engedelmeskedik. De ő Fátum!
*
Segített… rajtam. Segített… aztán… eltűnt… Egyszerűen felszívódott a levegőben!

A fősodorbeli szuperhős-történetek egyik rákfenéje, hogy a kiadói fejesek görcsösen és mindenáron ragaszkodnak a status quo megőrzéséhez, ezért az alapvető dolgokban soha sem csak nagyon ritkán történhet tényleges változás.
Sajnos ez történt a Marvel-szuperhősök titkos háborúja esetében is. Amikor már úgy látszik, hogy véget ért a harc, mert spoiler, akkor (pusztán a status quo fenntartásának írói céljától vezérelve, minden józanésznek és megfontolásnak ellent mondva) spoiler. Az egyetemes képregény-történelem egyik legszívderítőbb pillanata, amikor spoiler. Nagy kár, hogy rögtön utána a képregény-történelem egyik legsötétebb mélypontja következik, amiben spoiler. Érdekes módon az úgynevezett hősökben egy pillanatra sem merül fel, spoiler. Így is lehet történetet írni, csak minek?
A rajzolás tipikus 80-as évek, azt ekézni különösebben nem érdemes, bár ritkán kellemes látvány a szemnek.
Összességében három és fél Mattel-figura az ötből spoiler.

*: spoiler

Hajdanában-danában… kezdhetném az értékelésem, és nem is lenne alaptalan ez a fajta felütés, hiszen „A” Titkos Háború egyike azon képregény-történelmi és történeti jelentőségű történeteknek, amit az eredeti megjelenéshez képest relatív kis csúszással (alig egy évtized, ez akkoriban nagy szó volt!) olvashatott a magyar képregényrajongó ifjúság, így a sztori előzményei és hatásai az akkor futó sorozatokban (Pókember, X-Men) is tetten érhetők voltak.

Hogy mit adott nekünk „A” Titkos Háború amellett, hogy megalapozta a Marvel Team-Upon és a „The Brave and the Bold”-on túlmutató képregény crossovereket? A teljesség igénye nélkül: a fekete pókruhát (ezáltal Venomot), a Túlontúlit, Kitty Pryde és Kolosszus spoiler szakítását, egy új felállást a Fantasztikus Négyesben – ezek mind azt bizonyítják, hogy igenis létezik ok és okozat, visszafordíthatatlan következmény a retkonálással terhelt Marvel Univerzumban is. Másrészt nem mehetünk el amellett az írói bravúrsorozat mellett, hogy a sztori nagyjából minden mainstream karakter történetének szálait összefonja majd szétbontja. Hosszan lehetne elmélkedni azon, melyik karakter/csapat életére volt a klasszikus „jók a rosszak ellen” felállásban lezajlott csatasorozat a legnagyobb hatással, és elsőre valószínűleg én Pókembert mondanám (talán nem kell külön magyaráznom), de hogy az X-Men (ahol Claremont zseniálisan, erőlködés nélkül vitte tovább mind Scott eltűnését és felbukkanását, mind Kolosszus szerelembe esését és annak következményeit!) vagy az F4 esetében volt-e közép- vagy hosszútávon jelentősebb a változás, az már több hosszabb gondolatmenetet is megérne. És akkor persze ott vannak még az Angyalok, Vasember (fontos külön is megemlíteni, hiszen a Háború alatt Rhodey viseli a páncélt), Hulk, na és persze a gazfickók díszes kis kompániája is.

Egy szó mint száz: 35 év távlatából könnyű olyan szavakkal és kifejezésekkel dobálózni, mint „avittas”, „eljárt felette az idő”, vagy kritikával illetni a rajzokat (nekem sem a kedvencem, de akkoriban azt gondolom, hogy Mike Zeck volt a legjobb választás a feladatra), a történetmesélést, egyáltalán az alapkoncepciót, én azonban picit más nézőpontból vizsgálom a történetet. Hiszen anno „ennyi is elég volt” ahhoz, hogy egy elképesztő crossover jöjjön létre: nem kellett komplett párhuzamos univerzumokat megsemmisíteni (igen, rólad beszélek, Végtelen Világok Krízise!), sem szétzilálni majd éveken keresztül újraépíteni szuperhős csapatokat, sem eltörölni az X-gént, sem a fél Multiverzumot összetrombitálni egy vélt vagy valós közös ellenség ellen… egyszerűen alapul vették a legősibb relativitást (jó-rossz) és egymásnak eresztettek egy adag hőst és gonosztevőt, Jim Shooter pedig ebből a végtelenül egyszerű felállásból minden idők egyik legnagyobb hatású képregény történetét kanyarította. És ennyi, nem szabad fennakadni az olyan részleteken, hogy miért csak a földi hősöket és bűnözőket emelték ki a saját környezetükből (hisz lehetnének itt skrullok vagy kree-k vagy akár a fél Shi'ar Birodalom), hogy miért vannak bizonyos szálak teljesen elvarrva míg mások épp csak felbontva, hogy miért és mit tesz adott szituációban a Túlontúli/Fátum/bárki, de ezzel a szemlélettel saját magunk ellen dolgozunk és az élvezeti faktort csökkentjük. Feleslegesen. A Titkos Háború pont az és annyi ami és amennyi. Az, hogy a képregény crossoverek a 21. századra mivé váltak, a legkevésbé sem ennek a történetnek, illetve az alkotóinak a hibája (ha hiba egyáltalán).

Nekem ez most túlságosan súlytalan volt. Úgy éreztem, semmi értelme nincs az egésznek, nem kapunk választ a miértekre és ráadásul az író is gyáva. Zavart, hogy akármi történik, az teljesen lényegtelen, nem kell izgulni rajta, nem kell vele foglalkozni, mert spoiler. Ez így nagyon pocsék volt. Meg hiába a nagy „eresszünk össze szinte mindenkit, aztán lássuk mi történik”, túl sok volt a karakter ahhoz, hogy mindenkivel kellően foglalkozzunk, bár elismerem, hogy azért egész szép számban sikerült előtérbe hozni egy-két szereplőt és végre nem a nagy nevek vitték el a hátukon az egészet. A szereplők között volt nagyon sok irritáló, kezdve az egész ostoba gonosz bagázzsal (kivéve Fátumot, őróla szívesen olvasnék még), meg az olyan kis pimasz legyekkel darazsakkal, akiknek olyan triviális dolog jut eszébe egy ismeretlen, összetákolt bolygón, hogy nincs rajta smink. Ebben semmi vicces nem volt, inkább szánalmas, hogy milyen alacsony a szűrő a Bosszú Angyalainál. Bár ha itt tartunk, az is nagyon fejemet-verem-a-falba dolog, hogy Pókember spoiler A másik meg Pók… csak úgy hirtelen, a semmiből felbukkan, hogyne. Szintén nem jött be. Meg az sem, hogy Xaviér prof egyszer csak jár. Mégis hogyan? Még vissza is lapoztam, de sehol nem rémlik, hogy akár csak egy röpke tőmondatban lerendezték volna, hogy mégis hogy a fenében történt ez meg.
Meg számomra a sok karakter miatt túl sok volt a szupererő, a szuperképesség, a mindeneféle elnevezés (Csodakapitány… pff), csak előhozta a cinikus énemet és a szuperhősös képregényeket nem értő emberek szemével láttam az egészet.
A sztori alapvetően mégsem volt rossz, olvastatta magát, de hamar belefáradtam a fenti okok miatt. Szerettem volna már a végére jutni, mert bíztam benne, hogy kapunk egy jó megoldást. Sajnos nem sikerült. spoiler
A rajzokkal nem volt semmi problémám, nem zavart, hogy úgymond régies. Csak néhol volt fura, lehet nyomtatásban volt valami, mintha néha nem lett volna olyan éles a kép.

Valamikor ezer éve olvastam korábban a semices sorban. A képregénytörténeti jelentőségét értem, de tipikusan az a képregény nekem, ami bizony nem jól öregszik. A négy csillag inkább a gyerekkori emléknek szól.

Ezt a rengeteg nyávogást. Mármint itt lent az értékeléseknél. Rosszul öregedett, jajj letudtam, nyögve nyelve, nem tetszenek a rajzok, gagyik a szövegek, fáj a térdem, nyilal a hátam… még csak négy éves vagyok! Nem tudjátok mi fán terem a képregény.

Szóval. Ha soha életedben nem olvasol el egyetlen képregényt se, legalábbis Marvel részről. A Titkos Háborút akkor is el kell olvasnod a saját érdekedben. Nagyjából egy délután az egész (bár így egyben szerintem túl tömény, hagyni kell időt a folytatások közt) és voilá, ezután mintegy 80%-al emelkedik a tudásod a Marvel univerzumról. Minden szereplőt akit érdemes ismerni ismerni fogsz, tudod a közöttük lévő viszonyokat, a hátterüket, és nagyjából majd akkor pislogsz ha felbukkan egy Deadpool, Szellemlovas (de ő többet soha ne bukkanjon fel!) vagy egy Daredevil. Már csak ezért, ezért az egyetlen egy dologért a Titkos Háborút csak és kizárólag térden csúszva szabad megközelíteni.

Olyan evidenciákat nem írok le, amiket a kiadvány extráiból is meg tudhatsz, mármint ez volt az első ilyen giga cross over, amikből pl. a most mozikban futó Végtelen háborút is eredeztethetjük. Ez már a második ok, amiért a Titkos Háború egy csoda. A harmadik csoda az lenne, ha ezt is viszontláthatnánk a moziban, de ilyen merészeket álmodni se merek.

A rajzok? Hát kérem, ilyennek kell lennie egy képregénynek. Ez az igazi képregényrajz (amúgy a kiadvány hibája, ezen a papíron semmi nem mutat olyan jól, mint egy kilúgozott Blu-ray film, néha kell a kosz, a mocsok hogy ne legyen minden kristálytiszta, hogy életszagúbb legyen, tessék összehasonlítani a Semices raszterezett lapokkal, ég és föld), nekem ILYEN Amerika Kapitány, Ő jelenti Reed Richardsot, Fátum Dokit, a Lényt, és sorolhatnám. Elképesztően jól vannak megrajzolva, ekkor még nem törekedtek arra, hogy élő emberekre hasonlítsanak a rajzolt hősök, a sorozatnak (Nagy Marvel bla bla bla) köszönhetően pedig sikerült olyan förmedvényekkel is megismerkednem, mint festett képek, freskók, meg ilyen gumiszerű, 2000 utáni agymenések. Biztos a képregénynek is fejlődnie kell, de köszönöm szépen én maradok a 70-80-as éveknél. Különösen a nagy képek tetszettek, amik remekül elkapták a mozgást, tessék megnézni pl. az Őrjöngés első paneljét. Csodálatos.

A történet. Nem akarom védeni az írókat, mert elvégre gyerekjáték 20-30 szereplőt, gyakran egyszerre érdemben mozgatni. Sokan képesek rá úgy, hogy mindenkire jusson idő, mindenkinek kiépüljön a maga íve, és hogy aktívan vegyen részt a történésekben. Kicsit elemezném őket ha lehet.

Amerika Kapitány – a született vezető, nagyon tetszik sok panelja. Amikor ül egy sziklán, vállaira kozmikus gondok nehezednek, és csak nézi Galactust. Amikor már mindenki forrong a dühtől, hogy most aztán szétütik a gonoszokat, ő pedig egyetlen Nem-el megállítja őket. Amikor maga Thor mondja, hogy az életét is rábízná erre az emberre. Tetszik az is, hogy amennyire lawful-good kimenti a bűnözőket (akik ugye ölnek, rabolnak) még Fátumnak is segédkezet nyújt. Ki más vezethetné ezt a bandát ha nem ő?

Amit kicsit gyerekesnek éreztem ez a lépten nyomon feszkózás hogy ki kinek nem parancsol, kinek nem fogad szót. Ezzel tuti elment csak 2-3 oldal. Aztán ki van itt a Bosszú Angyalaiból még.

Sólyomszem, akinek itt sokkal coolabb pillanatok jutottak mint a filmekben (nagy vesztese a filmeknek, na majd most az Endgameben), a ruhája is mennyire menő, a halálba is követné a Kapitányt. Darázs, aki a vezetője a csapatnak (???) és ruhája is megtévesztő, mert Molekulaembernek is hasonló van, ezért régen azt hittem ők ketten egy pár. Valaki megjegyezte, hogy milyen idióta mert csak a sminkje érdekli. Szerintem ez tipikusan női dolog, és lejött, hogy ő a legszebb nő aki a jók oldalán harcol, még Magneto is rányomult. Ezért jó egyébként a Titkos Háború mert ha figyelünk is az apróságokra mindenre akkor sem lehet. Sok mindent csak többszöri olvasásra veszünk észre annyira tömény.

Vasember, aki itt kicsit háttérbe szorul, de ennek is meg van az oka, sokáig emiatt azt hittem eleve fekete volt a karakter. Richards megjegyzi amikor felturbózza a ruháját: Annyit tudtam, ember van a páncélben. Milyen szép feloldás. Viszont azzal nem sokat kezdtek, amit elkezdtek kifejteni, hogy Rhodey utánozza Starkot (pl. nyomulgat csodakapitányra, aki nem igazán vevő rá, lazáskodik) és a végén elkezd parázni, hogy nem bíznak benne. Aztán az egész ott marad elvarratlanul. Talán folytatták, amikor visszakerült a maga történetébe.

Thor is megkapja a maga szálát Varázslónővel (akit nem is értem hogy három film alatt miért nem hoztak be a Marvel Moziverzumba), elvégre ő egy isten, aki elcsábul, és aki meg van győződve, hogy ez a végső csata amelyben hős lesz.

A nagy vesztes Csodakapitány, akinek szerep kimerül az ide oda röpködésben, ő is fekete (ami összekeverheti azokat, akik megnézték a mostani Marvel kapitányt :D, elárulom, ő a kislány a filmből), és azzal, hogy élő hologram lett belőle sokat nem kezdenek, pedig eléggé megrendítő.

Hulk – hát vele jól kibabráltak, mert aki szereti (én utálom :D) az bosszankodhat rajta, hogy többször is vicc tárgyává válik. Kedvencem mikor Richards beszól neki, hogy ő csak egy igavonó barom, szóval fogja be mert másra úgyse jó. De az emlékezetes, hogy elbír egy másfél millió tonnás hegyet egy percig :D

Amazon – aki Hulk unokatestvére, az egyetlen, aki nem hallgat Amerika Kapitányra és egyedül szétveri a roncsbrigádot. Nagyon megrendítő, amikor agyonverik csak mert segíteni akart.

Pókember – meglehetősen központi szerepet kap a történetben, hozza a szokásos jópofa énjét, emlékszem régen nem értettem miért van az, hogy egyik újság címlapján fekete ruhában van, másikban meg piros kékben. Hát itt a válasz, és ha egy szálat tisztességesen kibontottak, hát az övét igen (mármint a későbbiek folyamán).

Pók – hogy ezzel a karakterrel mit akartak, lett e folytatása? Nagy csalódás, kihagyott ziccernek érzem. A Titkos Háborún belül mindenképpen.

Fantasztikus Hármas – nagyon átjön, hogy Richards a világ egyik legragyogóbb elméje, bár a filmekben is átjött volna. Egy perc alatt földfúró gépet épít, közben meg érzelmileg össze van zavarodva. A végső konklúziójával azért vitatkoznék. A hideg számító személyisége meg… hát. Ben Grimm itt is nagy kedvenc, az ember aki gyűlöli, hogy Lény, erre amikor kéne, folyton visszaváltozik emberré. Amivé akart. És így lesz a leghaszontalanabb. Fáklya csajozik, meg humorizál, és bizonyítja az örök képletet. Mármint hogy soha senkinek se az kell, aki oda van érte.

X-men oldalán itt van Küklopsz, Vihar, Rozsomák, Árnyék, Vadóc, Kolosszus, Magneto, és X-professzor. Róluk nem írnék sokat, mert mindegyiket jól ismerjük a filmeknek hála. Vihar „Én vagyok az X-men vezetője, maga fogja be X-professzor!” ennyiben ki is merül, Rozsomák egy állat, kedvencem, amikor Szivacsember karját lenyírja „El az útból!” mintha le se szarná. Sok jó pillanat jutott neki. Nagy szó, hogy árnyék bekerült ebbe a buliba, kevesebbet szerepel mint Küklopsz de karakterének hála emlékezetesebb mint az egyszemű. Kolosszus vitán felül a legnagyobb nyertese ennek a történetnek, mert bár veszít, de sokat megtud magáról, és mi is róla. Sose bocsátom meg a filmeknek, hogy nem foglalkoztak vele eléggé (ami meg a Deadpoolban van, az nem Kolosszus). Magneto erősen kezd, sajnos a végére becsicskul, hogy szalad a barom átadni az erejét Igen, Igen! Fátum mellett eltörpül a karaktere. X-professzor „Abban a pillanatban nem voltam jobb mint Hitler!” meg azért jár, mert egyrészt a Túlontúli mindenre képes, másrészt mennyire hülyén jött volna ki, ha itt is tolószékben szerencsétlenkedik. Az ő szerepe telepatikus képességei révén nélkülözhetetlen több helyen is. Vadóc a nagy vesztes a csapatból. Lényegében lópikulát nem tudunk meg róla, talán van egy kép amin még harcol is.

A Rosszak, – akik sokak szerint érdekesebbek a jóknál. Ezzel is vitatkoznék (mint mindig mindennel). Először is, hogy a sok gonosz közül miért a Roncsbrigád került pont ide. Faltörő, meg Kőmorzsoló, Roncsoló (akinek a szuperképessége, hogy üt a feszítővassal), néha az volt az érzésem, hogy ők ilyen comic reliefek, akik csak azért kerültek ide, hogy agyonverjék őket. Poén, hogy egymást is utálják, még kevésbé akarnak egymásnak szót fogadni, és hogy megkülönböztethetetlenek. Roncsbrigád = Bigi Boyok :D

És akkor szorosan nyomukba jár ez a kőagyú Szivacsember is, akit anno szerintem nem is kezeltem külön. Ahogy kommentálja minden egyes cselekedetét: Mingyá megyek, csak erőt szívok a sziklákból. Hűha, asszem jobb lesz ha felszívom ennek a fémnek az erejét. Mondjuk az ő képessége legalább látványos. Van egy panel amin viszi a leszelt karját, ami még mindig fogja a vasgolyót. Folyton szakadok rajta. A belépője is jó amikor Titánia beszól neki: Te nézel ki a legkajakosabbnak :D

Aztán van egy Molekulaember, aki a legerősebb, közben meg pszichiáternél kezelteti magát, hogy a gonoszkodás rossz, értem. Vulkána egyből rá is nyomul, érzi az alfát a csapatban. (A tehén mama). Láthatatlan pajzsáról is kiderül, hogy valójában átlátszó :D

Szerencsére legalább Oki Doki bekerült bár sok vizet ő se zavar. „Én atomfizikus vagyok Vulkána, nem orvosdoktor!” kedvenc oltásom tőle. Magnetonak persze nem ellenfél. Tetszett az is, ahogy a harcokban kihasználták egymás ellen a képességeket.

A nagy vesztes is egyértelműen a Gyík, aki… miért is van itt? Hogy itt legyen? Mi a szerepe? Kezdve azzal, hogy vagy öt számban nem is szerepel, csak eltűnik. Kang se zavar sok vizet, mondjuk nem is hiányzik. Szerintem ő azért kellett hogy lássuk, a gonoszak egymást is gyilkolják. Klaw a hangmester eszméletlen idegesítő, kb. mint C3PO, mégis borzalmas amit Fátum tesz vele. A legémelyítőbb panel amikor fekszik a műtőasztalon.

Mivel kevés volt a női gonosz, azért Fátum teremt kettőt is, Vulvána a tartalmasabb hölgyemény :D meg a waifum Titánia, „Gyerünk spenót, pitizz!” csodálatosan rajzolták meg minden oldalon. A ruhája is nagyon menő. Kár, hogy az MCU még nem fedezte fel magának. És itt van ugye Varázslónő is, aki nagyon titokzatos, nagyon szerelmes, reményvesztetten, és fél a haláltól, halhatatlan létére.

Ultron meg. Beraknak közéjük egy robotot, aki minden élőt el akar pusztítani. Lássuk be nem valami tartós állás. Nem csoda, hogy szerepe kimerül abban, hogy vigyázban áll, már amikor aktív. (Ich bin Active!)

Ezzel eljutunk oda, hogy doktor Fátum viszi a hátán az egész bagázst. De ez nem is baj, mert ha van abszolút főhőse/nyertese ennek az egésznek, az Dr. Fátum. Hajlamos vagyok azt gondolni, Fátum coolságban még Jokert is lenyomná, pedig ő azért egy eléggé jól kitalált gonosz. De ő Fátum! (A Bikóz ájm Betment, is innen lophatták). Mondjuk az nem eléggé világos, hogyan is győzte le a Túlontúlit, amikor az már szétroncsolta, és ízekre szedte, meg vizsgálgatta. Két teljes részig meg voltam győződve, hogy a Túlontúli csak játszadozik. dehogy miért? És milyen egyszerű, szimpla vágy. Szeretne jóképű lenni. Ezt egy Amerika Kapitány úgy sem értheti meg. Tele van jó szövegekkel, jobbnál jobb panelekkel. „Mi ez, csak nem fél? nem ő Fátum, Fátum nem fél, csak ideges.”

A másik kedvencem ez a két mondatot szóló Galactus. Eszméletlen jól rajzolták meg. Mindig röhögök miután kidobja Fátumot – az apró, zavaró tényezőt – az otthonából, és aztán csak ennyi: Elégedett.

Szóval hogy is lehetne haragudni egy ennyi csodát alkotó/adó képregényre? Ez maga geek paradicsom. Abszolút kedvencem az Őrjöngés, ami egy elképesztő filler epizód, azzal végződik, amivel már kezdődik is, sikerül szétnyújtani 26 oldalba. Amire viszont lehet haragudni az a slendrián utómunka. Már az se volt szép, hogy névcserék, meg elírások, benne maradtak a régi verzióban, de egy második kiadásban benne hagyni, nem észrevenni kimeríti a trehányság fogalmát. Annak pedig külön örültem volna, ha a régi extrák szépen ide is bekerülnek (karakterek profiljai).

Úgyhogy mindezek miatt tíz csillag a Titkos Háborúnak, sajnos a Moly-on csak ötöt lehet adni. De gondoljátok hozzá a másik ötöt, a külön nem pontozható másik résznél.

A titkos háború kétségtelenül történelmi jelentőségű esemény a képregények világában. Emlékszem tinédzserként a Pókembert olvasva mennyire kíváncsivá tett, hogy mi történt. Most ugyanazokkal az érzésekkel kezdtem olvasni, és az első néhány számnál még azt is gondoltam, hogy igen, ez volt az igazi, a tökéletes képregény-crossover. A szuperhősöknek más-más motivációik vannak, és az elején már az is érdekes, hogy emiatt hogyan alakul a csoportdinamika. De a minisorozat második felében aztán egyre több lesz az érthetetlen vagy logikátlan dolog, és a cselekmény is is kicsit vontatottabb. Emiatt a végén nem azt éreztem, hogy micsoda legendát olvastam újra, hanem inkább hiányérzetem volt.