Halottnak ​lenni 79% 47 csillagozás

Nem adott valójában semmit a könyv a halálról, annál többet arról, mi történik a testünkkel, ha meghalunk. Igen, gusztustalan, büdös, nyálkás, rohadó, időnként tele rovarokkal. Esetleg hamu leszek vagy komposzt? Kit érdekel? A holttest nem más, mint a saját világunk megsemmisülésének a bizonyítéka más emberek életében. Már ha megtalálják. Legjobb lenne a halál pillanatában légneművé válni és eltűnni nyomtalanul.

Az 1946-os születésű Jim Crace a legismertebb szerzők között van hazájában, az Egyesült Királyságban, több jelentős díjjal tüntették ki, népes olvasótábora van, azonban idehaza szinte teljesen ismeretlen. Eddig mindössze egyetlen könyve, az 1999-ben Nemzeti Könyvkritikusok Köre Díját is elnyerő, Halottnak lenni jelent meg magyarul.

A könyv középpontjában egy brutális gyilkosság áldozatává váló, középkorú és elég unalmas, hétköznapi életet élő házaspár, Joseph és Celice áll. Életük utolsó napján meglátogatják a híres Bariton-öblöt, ahol kapcsolatuk majd 30 évvel ezelőtt elkezdődött. A dolog apropóját az szolgáltatja, hogy hamarosan megindul a környék idegenforgalmát fellendítő szálloda építése, és már soha többé nem lesz módjuk a régi valójában látni ezt a partszakaszt. A kirándulás azonban balul sül el, és megöli őket egy brutális rabló. A holttestüket sokáig nem fedezik fel.

A könyv talán legszembeötlőbb furcsasága a szerkezete. A cselekmény négy egymást váltó szálon halad. Az egyik Celice és Joseph megismerkedésének története, a fiatal zoológusok egy tengerparti házban élnek társaikkal és készülnek szakdolgozatukra, ám bimbózó románcukat szörnyű tragédia árnyékolja be. A második a végzetes nap történései fordított időrendben, kezdve a haláluktól egészen a reggeli felébredésig. A harmadik a parton heverő testek bomlásának naturalista leírása. A negyedik szál pedig a lassan beinduló kutatás az eltűntek után, ennek középpontjában a lányuk, Syl áll. Ezek a szálak szimfóniaszerűen váltakoznak, az oda-vissza váltó történetek megidézik a tenger árapályát, a lassan, zavartalanul zajló bomlást jól ellenpontozza a kapkodó, sokszor logikátlan emberi viselkedés, és ez az egész szerkesztésmód meglepő dinamikát ad az amúgy nem túl eseménydús történetnek, és teszi ezt úgy, hogy a könyv egy pillanatig sem változik öncélú posztmodern játszadozássá, hanem megmarad hagyományos, élvezhető regénynek.

Az ábrázolás nem mozdul el a szigorú realizmus talajáról; itt nincsen lélek, Isten, vagy a holtakat kisérő angyalkák, csak a oszló biológiai testek, ám felfogható az egész egyfajta fordított teremtéstörténetként. Az első nap visszavételre kerülő emberi élet után, megjelennek, majd eltűnnek a szárazföldi állatok, madarak, halak, bogarak, míg a hatodik nap végén csak az üres, kihalt tengerpart és a neszező szél marad.

Crace több halált ír le, a főszereplők meggyilkolásán kívül vannak itt öngyilkosok, hosszú betegség után eltávozottak, természetes halállal elmenők is. A könyv tulajdonképpen életről és halálról, vagyis talán a legfontosabb emberi dolgokról mesél. Olvashatunk arról, hogy a gyász hogyan változott meg a huszadik századra, az emberek milyen messze kerültek a halál gondolatától, hogyan zajlik a halottszemle, milyen is egy hullaház belülről, hogyan működik a holttesteket mihamarabb, és minél egyszerűbben eltüntető társadalom gépezete. Emellett élesen és pontosan rajzolja meg a szereplőket, igazi élő, és életükben oly kisszerű figurákat hoz létre. Maga a téma, az elmúlás és a mindent borító feledés, minden élő, létező dolog pusztulása bár szomorú, mégis belengi az egész kötetet valami csendes vigasz és feloldozás.

Jim Crace könyve egyedülálló a maga nemében, legalábbis én még nem találkoztam semmi ehhez foghatóval sem. A szerző, aki egyébként az idei MAN Booker-díj egyik legnagyobb esélyese, bejelentette, hogy felhagy az írással. Kár érte, és mi, itt Magyarországon, csak remélhetjük, hogy valamelyik élelmesebb kiadó lecsap erre az igen érdekes íróra, és végre magyarul is olvashatjuk a többi Crace-regényt.

Különleges könyv az elbűvölő stílusú Jim Crace tollából. A halálról szól, de paradox módon mégis az élet dícsérete. Ugyan az egyén szintjén mindig a halál győz, de mind biológiai, mind érzelmi szempontból része egy nagyobb körforgásnak, ami az élet maga. S bár a „halottság” állapotának elemzése riasztó kellene hogy legyen, rám mégis nyugtatólag hatott az üzenet, hogy rendszerszinten mégiscsak az életnek van primátusa. A könyv eléggé naturális megfogalmazásban íródott, ezért csak erős gyomrúaknak ajánlom, de aki ezen túl tud lendülni, értékes olvasmányélménnyel gazdagodhat. A könyv hangulatáról, mondanivalójáról egy Dylan Thomas vers jutott az eszembe, az És nem vesz rajtuk erőt a halál.
https://verslap.hu/versek/thomas_dylan/es_nem_vesz_rajt…

Megvan a sajátos bukéja. Helyenként kicsit sok(k nekem), helyenként gyomorforgató, de a maga módján lebilincselő. (Csak az a csókolódzik, csak azt tudnám feledni…)

Ezt a könyvet a borítója alapján vásároltam még pár évvel ezelőtt.
Nem tudtam, hogy mire számíthatok….. igaz, erre nem is lehetett volna.
Több szálon futó, érzelmekkel és brutalitással kevert történet.
Az viszont kifejezetten tetszett, hogy az életet és a halált úgy ábrázolja, hogy arra szavakat nem találok, hogy milyen hasonlatokkal élt az író. Ráadásul nem kevert bele semmilyen vallást és Istent, maradtunk a realizmusnál.
A könyv mivel több szálon íródott, így a szerkezete egyed, viszont nagyon jól megírt! De nekem egy pici odafigyelést igényelt.
Viszont nem elhanyagolható tény, hogy nem egy szokványos könyv!

Milyen jól tettem, hogy hosszú évek után végre leküzdöttem annyira a könyvtől való félelmemet, hogy beválogassam az idei várólista csökkentésbe. A sajátos alaphelyzetnek köszönhetően mégsem felzaklató, sokkal inkább furcsán megnyugtató, ahogyan a főhősök rögtön meghalnak, ezzel a halált az élet természetes részének tekinti, amire sajnos legtöbbször nem vagyunk képesek. Ehhez társul még a naturalista megközelítés, egészen költői szövegköntösben, ezáltal az undorító valóság lírai bemutatása egyedi élménnyé válik. (Bővebben a blogban.)

Katartikus élmény. Hát, az. Elég nehezen lehet elfelejteni. Na, nem mintha akarnám. Nagyon tetszett a párhuzam, hogy egyszer a múltat mutatja be, ahogy haladunk a jövőbe, a jelenbe, másszor pedig időpontszerűen visszamegyünk az időbe, és ez találkozik. Illetve az érzelmeket nagyon jól leírta, szívbemarkoló volt.
Az egyetlen furcsa számomra Celice volt, aki – ha úgy vesszük – nem is szerette úgy igazán a férjét. Márpedig egy lányuk is volt. Aki szintúgy különös volt, de nem számít, mert tényleg, egy nagyon nagy élmény volt.

Nagyon jó kis könyv, tele érzelmekkel, emberi dolgokkal, nekem rettentően tetszett.

Különös könyv. Nagyon érdekes, ahogy leírja a halált, a meghalást, a hullákat, tudományosan, mégis olvasmányosan. Tetszett!
Nem nagyon szoktam, de most be kellett fednem a könyvet, mert nem bírtam nézni ezt az arcot az elején :-)

Megvallom nagyon érdekes volt. Néha ott jártam, hogy lerakom a könyvet és pihenek egy kicsit, de egyre jobban izgatott, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Az biztos, hogy ez a regény sajátos hangvételű!