”Magány: ez lett a mesterségem. Mivel bizonyos figyelmet kíván meg, igyekszem tökéletesíteni. Mégis gyötör, rám nehezedik annak ellenére, hogy olyan jól ismerem.”
Epizódok egy egyedülálló negyvenes, értelmiségi nő életéből.
Pillanatképek egy meg nem nevezett, talán olaszországi nagyvárosban töltött napjairól, az utcán, egy trattoriában, egy kávézóban, vagy az állomáson. Emberek között, de mégis magányosan.
Bár az írónőtől korábban már három könyv is megjelent magyarul, Jhumpa Lahiri neve ezidáig teljesen ismeretlen volt számomra.
A kötet lendületes, rövid kis fejezeteiben bepillantást nyerhetünk „a magányos városi nő” elszigetelt létének apró részleteibe, a napi sétáitól kezdve a munkájából adódó kényszerű utazáson át a magányos hétvégi kiruccanásig.
A körülötte zajló események és mások mindennapi életének aprólékos megfigyelései során szerzett benyomásait tükrözik vissza ezek a kis epizódok, letisztult és lírai stílusban.
Narrátorunk állandóan mozgásban van, szeretne kilépi a megszokott közegből, túllépni régi önmagán és megérkezni valahová máshová, egy kevésbé magányos, otthonos életbe. De vajon lehetséges-e ez? Félő, hogy belső változások nélkül önmagában az új hely nem jelent majd megoldást.
A visszaemlékezései fokozatosan feltárják előttünk a lelke mélyén rejlő sebeket, szüleihez fűződő viszonyát, apja korai halálát, félresiklott párkapcsolatát, amelyek némiképp magyarázatot adhatnak a folytonos menekülésére és útkeresésére.
A folytonos mozgás és a rengeteg helyszín ellenére a regényben a klasszikus értelemben véve mégsem történik szinte semmi, az események, a valódi történések ugyanis a nő fejében zajlanak.
A kötet önkéntelenül is lelassulásra és önvizsgálatra készteti az olvasót. A belső monológokat olvasva óhatatlanul is megfogalmazódik bennünk is az örök kérdés: kik is vagyunk mi valójában? A saját identitásunk mennyiben függ másokhoz fűződő viszonyunktól, attól, hogy milyennek látnak mások minket? És ha nincs, aki visszatükrözze ezt, akkor mi segíthet bennünket ebben? Hol van az igazi otthonunk, hol és hogyan találhatjuk meg helyünket a világban?
Az Amerre járok egy izgalmas kalandozás a névtelen narrátorunk tudatfolyamában. Képek, emlékek, érzések áradata kissé melankolikus, lírai elemekkel átszőtt prózába ágyazva.
Greskovits Endre ezúttal is remek fordítása tökéletesen átadja a könyv hangulatának finom kis rezdüléseit.
Hangulatában visszaidézte bennem Rachel Cusk műveit átható sejtelmességet, valamint Claire-Louise Bennett: Tó című művét, amely szintén egy sajátos perspektívájú ábrázolása a magány megélésének.
Aki szereti a hasonlóan egyedi hangvételű, intellektuálisabb jellegű és kissé megfoghatatlan szövegeket az ebben a kötetben sem fog csalódni.