Amerre ​járok 80 csillagozás

Jhumpa Lahiri: Amerre járok

„Sose ​maradtam nyugton, mindig mozogtam, mindössze ennyit csináltam. Mindig vagy arra vártam, hogy eljussak valahová, vagy arra, hogy visszatérjek. Vagy hogy megszökjem. Folyton be- és kipakolom a lábamnál lévő bőröndöt. Táskámat az ölemben tartom, van benne egy kis pénz meg olvasnivaló. Létezik olyan hely, amelyen nem csak áthaladunk? Eltévedve, elveszetten, tanácstalanul, üresjáratban, tévúton, sodródva, összezavarodva, összekuszálva, elszakadva, körbeforogva. Kötődöm ezekhez a kifejezésekhez. Ezek a szavak jelentik a lakhelyemet, ahol megvethetem a lábam.”

A Mélyföld és A bajtolmács szerzőjének új könyve egy meg nem nevezett negyvenes nő portréja, aki megkérdőjelezi helyét a világban, ingadozik mozdulatlanság és mozgás, kötődés és a hosszú távú kapcsolatok elutasítása között. Magányosan jár-kel egy gyönyörű, meg nem nevezett olasz városban, és életútja felén ráébred, hogy eltévedt.
Városának járdáin sétál, áthalad hídjain, megfordul üzleteiben, uszodáiban és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2018

Tartalomjegyzék

>!
Park, Budapest, 2023
170 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633558195 · Fordította: Greskovits Endre
>!
Park, Budapest, 2023
170 oldal · ISBN: 9789633558218 · Fordította: Greskovits Endre

Enciklopédia 2


Kedvencelte 12

Most olvassa 2

Várólistára tette 96

Kívánságlistára tette 72

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Málnika P>!
Jhumpa Lahiri: Amerre járok

”Az egyetlen probléma itt is az, hogy érzem a kényszert: tegyem azt, amit mások.”

Az Amerre járok egy különleges hangulatú, 46 életképből összeálló kötet, melyet olvasva egy negyvenes nő fejébe, mindennapjaiba láthatunk bele. Apró mozaikokból áll össze az elbeszélő élete, miközben örökös mozgásban van. Különböző színtereken találkozhatunk vele, az irodától, az éttermen át egészen a vonatig kísérhetjük nyomon, megfigyeléseit szinte magunk előtt látva. Megismerhetjük az őt körülvevő embereket, a családot, a barátokat és az idegeneket egyaránt, azokat a találkozásokat, amelyek megtörik mindennapi bolyongásait. Mindeközben lassan kibontakoznak a múlt törései és a jelen hiányai is. Már a fülszövegből éreztem, hogy ez az írás közel áll majd hozzám, egy mindennapi és egyben mégis különleges történetet kaptam. Próbáltam a lírai, tömör és egyedi prózát lassan ízlelgetni, de sajnos így sem tartott sokáig.

szadrienn P>!
Jhumpa Lahiri: Amerre járok

Létezik olyan hely, amelyen nem csak áthaladunk? Eltévedve, elveszetten, tanácstalanul, üresjáratban, tévúton, sodródva, összezavarodva, összekuszálva, elszakadva, körbeforogva. Kötődöm ezekhez a kifejezésekhez. Ezek a szavak jelentik a lakhelyemet, ahol megvethetem a lábam.

Méltósággal viselt magány és szilárd kapcsolati horgonyok nélküli lassú sodródás.
Letisztult próza, ahol a nagy történések helyett a belső világ képei erősödnek fel és reflektálnak érzékenyen a számtalan külső benyomásra, egy olasz városka kulisszáira.
Az elbeszélő érett személyiségén átszűrődve átlényegülnek a legapróbb hétköznapi események is, a magány sajog, de megszelídül, és szép a megbékélés mindazzal, ami megadatik.
Nagy hullámverésektől és szélsőséges érzelmektől mentes ez a visszafogott monológ, az édesanyával való kapcsolatba, a gyerekkor ábrázolásába szűrődik csak bele egy kevés disszonancia, és néha felbukkan egy férfi, akinek a jelenléte felkavaró, de elérhetetlen, és elérhetetlen is marad.
Elszigeteltsége, állandó kívülállása ellenére hívogató ez az érzékeny írói világ, amely finoman, óvatosan vonja be kezdet és vég nélküli sodrásába az olvasót, és az időtlenség érzését lopja be a mindennapi teendők közé.

gesztenye63>!
Jhumpa Lahiri: Amerre járok

Mindig vagy arra vártam, hogy eljussak valahová, vagy arra, hogy visszatérjek. Vagy hogy megszökjem.
Létezik olyan hely, amelyen nem csak áthaladunk? Eltévedve, elveszetten, tanácstalanul, üresjáratban, tévúton, sodródva, összezavarodva, összekuszálva, elszakadva, körbeforogva. Kötődöm ezekhez a kifejezésekhez. Ezek a szavak jelentik a lakhelyemet, ahol megvethetem a lábam.

Miért van az, hogy ezek az egyszerű off mondatok megfognak, hogy sokszor találva érzed magad, hogy beléd akaszkodnak és napok-hetek múlva is eszedbe juttatják ezt a regénynek alig is nevezhető valamit. Ami leginkább benyomások, impulzusok gyűjteménye, megfigyelések, érzületek szavakba mentése, mint hogy egységes – valahonnan induló, valahová tartó – regényforma lenne. Mi lehet az oka, hogy a kortárs irodalom egyre népszerűbb produktumaivá válnak Knausgård, Ernaux, vagy Rachel Cusk önéletírást karcolgató, mégis fikciós jellegű írásművei? Vagy gondoljunk csak néhány magyar szerző – úgymint Kun Árpád, vagy Bartók Imre – egy-egy alkotására. Miért fordul a jelenkor olvasója odaadó természetességgel és kíváncsi érdeklődéssel az autofikció irányába ahelyett, hogy könnyed mozdulattal sutba dobná azt és mohón kutatná az elvadult képzelet, a színtiszta kitaláció, esetleg valamely történeti mederbe horgonyzott fantáziaszülemény irodalmi leképeződését?

Ezekre a kérdéseimre kaptam (számomra elfogadható!) választ Sári B. László kritikájában, az alábbiak szerint:
Az autofikció népszerűségéért elsősorban a toxikus véleménykultúra, az önimádat társadalma és a személyes kapcsolatok fokozatos szűkülő körei felelősek. Egyre fontosabbá válik az érzés, hogy amit olvasunk, az mégsem pusztán egy történet, még csak nem is egyszerűen gondolatok kifejtése, hanem hogy mindez valakié, akihez – az olvasás idejére legalábbis – mi is tartozhatunk. link
Persze előbb még arra is kitér a kortárs amerikai prózát kutató professzor, hogy mi is lehet ennek a regényformának egyik fő buktatója, hiszen ez az írástechnikai bevonat tulajdonképpen egy szigorú értelemben vett traktátus is, a szó mindkét értelmében: az énről értekezik, s a szerző gondolataival kínálja, rosszabb esetben terheli olvasóját.
Mert lehet ugye ezt a vircsaftot ízléstelenül, agresszívan, az olvasó képébe tolva is művelni. Ám Lahiri kötete szerintem igen finom arányérzékkel találja meg az utat a résre nyitott kapus beengedés és az erőszakos berángatás között. Kicsit mindvégig távolmarad, mégis diszkréten megmutat sok mindent az intellektusba zárt gondolati térképből.

Úgy gondolom, hogy a maga nemében kifejezetten izgalmas, gondolkodásra, tovább gondolásra sarkalló írás. Jó szívvel ajánlható.

10 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!
Jhumpa Lahiri: Amerre járok

”Magány: ez lett a mesterségem. Mivel bizonyos figyelmet kíván meg, igyekszem tökéletesíteni. Mégis gyötör, rám nehezedik annak ellenére, hogy olyan jól ismerem.”

Epizódok egy egyedülálló negyvenes, értelmiségi nő életéből.

Pillanatképek egy meg nem nevezett, talán olaszországi nagyvárosban töltött napjairól, az utcán, egy trattoriában, egy kávézóban, vagy az állomáson. Emberek között, de mégis magányosan.

Bár az írónőtől korábban már három könyv is megjelent magyarul, Jhumpa Lahiri neve ezidáig teljesen ismeretlen volt számomra.

A kötet lendületes, rövid kis fejezeteiben bepillantást nyerhetünk „a magányos városi nő” elszigetelt létének apró részleteibe, a napi sétáitól kezdve a munkájából adódó kényszerű utazáson át a magányos hétvégi kiruccanásig.

A körülötte zajló események és mások mindennapi életének aprólékos megfigyelései során szerzett benyomásait tükrözik vissza ezek a kis epizódok, letisztult és lírai stílusban.

Narrátorunk állandóan mozgásban van, szeretne kilépi a megszokott közegből, túllépni régi önmagán és megérkezni valahová máshová, egy kevésbé magányos, otthonos életbe. De vajon lehetséges-e ez? Félő, hogy belső változások nélkül önmagában az új hely nem jelent majd megoldást.

A visszaemlékezései fokozatosan feltárják előttünk a lelke mélyén rejlő sebeket, szüleihez fűződő viszonyát, apja korai halálát, félresiklott párkapcsolatát, amelyek némiképp magyarázatot adhatnak a folytonos menekülésére és útkeresésére.

A folytonos mozgás és a rengeteg helyszín ellenére a regényben a klasszikus értelemben véve mégsem történik szinte semmi, az események, a valódi történések ugyanis a nő fejében zajlanak.

A kötet önkéntelenül is lelassulásra és önvizsgálatra készteti az olvasót. A belső monológokat olvasva óhatatlanul is megfogalmazódik bennünk is az örök kérdés: kik is vagyunk mi valójában? A saját identitásunk mennyiben függ másokhoz fűződő viszonyunktól, attól, hogy milyennek látnak mások minket? És ha nincs, aki visszatükrözze ezt, akkor mi segíthet bennünket ebben? Hol van az igazi otthonunk, hol és hogyan találhatjuk meg helyünket a világban?

Az Amerre járok egy izgalmas kalandozás a névtelen narrátorunk tudatfolyamában. Képek, emlékek, érzések áradata kissé melankolikus, lírai elemekkel átszőtt prózába ágyazva.

Greskovits Endre ezúttal is remek fordítása tökéletesen átadja a könyv hangulatának finom kis rezdüléseit.

Hangulatában visszaidézte bennem Rachel Cusk műveit átható sejtelmességet, valamint Claire-Louise Bennett: Tó című művét, amely szintén egy sajátos perspektívájú ábrázolása a magány megélésének.

Aki szereti a hasonlóan egyedi hangvételű, intellektuálisabb jellegű és kissé megfoghatatlan szövegeket az ebben a kötetben sem fog csalódni.

giggs85 >!
Jhumpa Lahiri: Amerre járok

http://ekultura.hu/2023/03/07/jhumpa-lahiri-amerre-jarok

Bár az Angliában született, indiai származású és már évek óta Olaszországban élő amerikai szerző, Jhumpa Lahiri az ezredfordulón valósággal berobbant az irodalmi életbe (rögtön a legelső novelláskötetével Pulitzer-díjat nyert), és azóta is töretlenül alkot, életműve valahogy eddig kimaradt az életemből, így nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak a Park kiadónál nemrég megjelent Amerre járok című kötete kapcsán.

Ez a vékonyka könyv a szerző harmadik regénye, és az első, amelyet olaszul írt. Ez a kötet már az oldalszámait tekintve is hihetetlenül rövid, ám az olvasás során még ennél is jóval rövidebbnek tűnik, mégis érezhetően van benne mélység. Ez a 168 oldal emellett még meglepően sokfelé tagolt is, és az itt szereplő 46 fejezet a mindvégig névtelenül maradó elbeszélőnk egy első ránézésre nem túl eseménydús évének krónikája.

Ezek a jellemzően egy-négy oldalas fejezetek azonban nem naplórészletek, nem novellák, nem anekdoták, de még csak nem is igazi történetek, inkább csak életképek, megfigyelések, emléktöredékek, amelyek azonban mégis kirajzolják egy középkorú, férj- és gyermektelen nő érzékeny portréját. Elbeszélőnk bár szinte sosem hagyja el azt a tipikusnak tűnő, ám egyetlen konkrétan beazonosítható hellyel sem rendelkező olasz kisvárost, ahová született, mégis folyamatos mozgásban van: hol az utcán sétál, hol ügyeit intézi, hol meglátogatja maréknyi ismerősét, hol konferenciákon vesz részt, hiszen neki éppen ezt jelenti az élet, szüntelen mozgást és odafigyelést.

Elbeszélőnknek ugyanis a magány nem kín, nem puszta üresség, hanem éppen hogy egy lehetőség, amely alkalmat ad a szemlélődésre, a világ apró részleteinek (legyenek ezek érdekes emberi reakciók, épületek vagy éppen természeti események) tanulmányozására és ezáltal önmaga megfigyelésére is.

„Elbúcsúzunk, elválunk. Aztán belőlünk is falra vetülő árnyékok lesznek: megszokott látvány, lehetetlen visszaadni.”

Ez a fajta felépítés és szemléletmód bár nagyban emlékeztet az idehaza is nagy sikert arató Rachel Cusk Körvonal-trilógiájára, ám a kanadai írónővel ellentétben Lahirinél csak nagyon ritkán kerül a hősnő valódi kapcsolatba más emberekkel, így maximum ezeknek a más életeknek csak szilánkjai, benyomásai jutnak el a megfigyelőhöz.

Jhumpa Lahiri rövidke alkotása ennek a furcsa szemléletmódnak és felépítésnek hála válik igazán különleges és egyedi kötetté, amely minden rövidsége ellenére is egy kimondottan lassú és az olvasóit is lelassulásra késztető költői próza, így elsősorban azoknak ajánlom, akik nem pörgős cselekményt, hanem csendet, otthonosságot és elmélyülést keresnek egy-egy kötetben. Nekik fog tetszeni igazán.

7 hozzászólás
csucsorka IP>!
Jhumpa Lahiri: Amerre járok

Az ébredő városban megvenni a reggelidet, trattoriában ebédelni és az összes asztalhoz és archoz történeteket kitalálni. Úszni. Kéthetente vasárnaponként manikűröztetni. Színházbérletet váltani. Eldönteni, hogy inkább nem szeretünk bele valakibe, akibe kicsit beleszerethetnénk. Képzeletbeli viszony, ami így pont elég.
Egy rendezett dohányzóasztal. Egy otthon, aminek az összes tárgya a tulajdonosáról fecseg. Könyvespolc, amiről nem adunk kölcsön könyvet akárkinek. Terápiás kanapé.
Baráti összejövetel. Vendégvárás utáni csend.
Vonatra ülni; megszökni a város zajától.
Fiatal lányok, akiknek azért vagy a példaképük, mert nem vagy az anyjuk.
A saját anyád … Egyre több emlék, egyre váratlanabb helyekről felbukkanva – amiknél egyre tovább időzöl el.

Erről szól az Amerre járok – semmiről és mindenről. Sokak szerint lehangolóan magányos, szerintem meg a bizonyítéka annak, hogy a tartalmas egyedüllétben nincs semmi lesajnálnivaló.
Egy doboz kiborított diafilm, ami feszesebben összetart, mint egy novellafüzér és valahogy mégsem merem regénynek hívni. De teljesen mindegy, mi volt ez, a lényeg, hogy jó volt, nagyon jó. Olyan jó, hogy én már szaladok is Jhumpa Lahiri-t -t olvasni újra!

3 hozzászólás
Katalin_V_Tóth>!
Jhumpa Lahiri: Amerre járok

Éleslátás, melankólia, a részletgazdag leírások ellenére lényeget kiemelő tömörség jellemezte számomra legutóbbi olvasmányomat. Jhumpa Lahiri, Pulitzer-díjas szerző egy negyvenes éveiben járó nő portréját rajzolta meg ebben a rövid prózai művében. Lazán egymáshoz kapcsolódó, rövid fejezetekben szinte észrevétlen tűnik elő egy életkép: szerelmek, barátok, ismerősök, ismeretlenek, pillanatok, rövid jelenetek adják meg a kontúrt, és az egyes szám első személyben mesélő ad színt az óvatosan elő-előbukkanó érzelmekkel.
Bővebben a blogomon:
https://katalinvtoth.blogspot.com/2023/06/jhumpa-lahiri…

Morpheus>!
Jhumpa Lahiri: Amerre járok

Egy írónő, aki egy magányos nőről ír, nem csak nőknek. A magány belekúszik az emberbe, aztán megtelepedik benne. Így van ez.

IrodalMacska P>!
Jhumpa Lahiri: Amerre járok

Az Amerre járok narrátora egy negyvenes éveiben járó nő, aki egy olasz város utcáit róva felidézi élete fontos emlékeit, a meghatározó pillanatokat, illetve mesél a jelenről, hol tart, merre vezet sorsa az élet rögös útjain.

Nem fontos sem az idő, sem a tér, sem a mesélő neve. Egy nő. Egy magányos nő. Nem azért magányos, mert teljesen egyedül van: édesanyja, jó pár barátja, szeretője van, a magány oka sokkal inkább az, hogy gyökértelen.

Járja az utcákat, a trattoriákat, a piazzát, tiszteletét teszi az irodájában, a könyvesboltban, ellátogat az uszodába, a színházba, szállodában száll meg és amikor végre elkezdene önfeledten mesélni magáról, mintha hirtelen szégyen fogná el önzősége miatt, másokra tereli a szót: ismerőseire, barátaira vagy épp idegenekre, akik köré meséket sző.

A könyvet olvasva sokszor eszembe jutott Mrs. Dalloway, azzal a különbséggel, hogy ott a szereplők is szót kapnak, itt csak a narrátor mesél.

A történet egyszerre szól a semmiről és a mindenről, életről és halálról, társasági életről és magányról, de legfőképpen arról a hiányérzetről, ami akkor emészt minket, amikor szeretnénk elmondani valami fontosat, de nincs kinek vagy nem a megfelelő személynek.

„… néha hiányzik az a kellemes árnyék, amelyet egy társ adhat.”

A @Park_Könyvkiadó igényességét dicséri mind a fordítás, mind az ízléses borító.

>!
Park, Budapest, 2023
170 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633558195 · Fordította: Greskovits Endre

Népszerű idézetek

szadrienn P>!

Létezik olyan hely, amelyen nem csak áthaladunk? Eltévedve, elveszetten, tanácstalanul, üresjáratban, tévúton, sodródva, összezavarodva, összekuszálva, elszakadva, körbeforogva. Kötődöm ezekhez a kifejezésekhez. Ezek a szavak jelentik a lakhelyemet, ahol megvethetem a lábam.

161-162. oldal

Málnika P>!

Minden vásárlás, legyen akármilyen egyszerű is, boldoggá tesz. Valahogy igazolja a létezésemet.

125. oldal (Park, 2023)

Kalmár_Melinda P>!

De az ember nem kérheti a tengertől, hogy ne gerjedjen haragra.

155. oldal, A kriptánál

Nikolett_Kapocsi P>!

Én mindig valakinek az árnyékában éreztem magam, bár nem kell magam okosabb fivérekhez vagy csinosabb nővérekhez hasonlítanom. Nincs menekvés ebben a sötétülő évszakban a feltartóztathatatlanul növekvő árnyékok elől. Ahogy nem szabadulhatunk a családunk vetette árnyéktól sem. Amikor ezt mondom, néha hiányzik az a kellemes árnyék, amelyet egy társ adhat.

118. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Hallgatom az embereket, ahogy egyre csak cseverésznek. Ámulatba ejt az az ösztönünk, hogy kifejezzük magunkat, megértessük magunkat, történeteket meséljünk egymásnak.

67. oldal

Kalmár_Melinda P>!

A víz anélkül takar be, hogy megfojtana.

46. oldal, Az uszodában

Nikolett_Kapocsi P>!

Életem minden csapása tavasszal ért. Minden maradandó fájdalom. Ezért sújt le a fák zöldje, az első barack a piacon, a sok könnyű, libbenő szoknya, amit a környékbeli nők ilyenkor viselnek. Ezek a dolgok engem csak veszteségre, árulásra, csalódásra emlékeztetnek.

19. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Elbúcsúzunk, elválunk. Aztán belőlünk is falra vetülő árnyékok lesznek: megszokott látvány, lehetetlen visszaadni.

11. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

A magány pontos időbeosztást követel, ezt mindig értettem. Mint a pénz az ember tárcájában: tudni kell, mennyi időt kell elütni, mennyit kell eltölteni vacsoráig, mennyi maradt lefekvésig.

109. oldal

Kapcsolódó szócikkek: időbeosztás
Nikolett_Kapocsi P>!

Kihasználok egy hosszú őszi hétvégét, és elutazom, hogy kiszellőztessem a fejem, hogy élvezzem egy közeli város fogyatkozó melegét, és megszökjek a napi rutin elől. Napsütötte, békés helyre érkezem. A körülmények kedvemre valók: a csendes szálloda, az ízletes reggeli, a medence, amely délig üres. Az egyetlen probléma itt is az, hogy érzem a kényszert: tegyem azt, amit mások.

90. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Sejal Badani: Törött szárnyú angyalok
Alka Joshi: A hennaművész
Kerri Maniscalco: Kingdom of the Wicked – Gonoszok királysága
Avni Doshi: Égett cukor
J. P. Monninger: A térkép, amely elvezet hozzád
Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek
Colleen Hoover: Reminders of Him – Emlékek róla
Kathryn Stockett: A Segítség
Rebecca Yarros: Fourth Wing – Negyedik szárny
Karen Marie Moning: Új nap virrad