Árokparti ​mesék 3 csillagozás

Jezsó Ákos tizenegyedik könyve a korábbiaktól eltérően nem politológiai szakirodalom, és nem is történelmi regény, hanem gyermekkönyv, abból a bizonyos igényes fajtából. Az illusztrációkat a lánya készítette, s ha Jezsó Rozi Viola a gyermekirodalmi szerzők következő generációja, bizony nem kell aggódnunk az utánpótlás miatt.

A mesék klasszikusak, mégis eredetiek: mindegyikben van valamilyen tanulság, a szereplők erdei lények és állatok, a helyszín pedig Monor környéke. A helyi tájak említés szintjén jelennek meg, így az sincs hátrányban, aki nem ismerős arra, aki viszont igen, annak ez adhat egy pluszt.

Látszik a meséken, hogy sok munka van mögöttük, hogy a szerző nemcsak le akart gyártani valamit határidőre, hanem szívvel-lélekkel dolgozott ezeken a történeteken. Az eredmény pedig értékes, és a kicsit naiv illusztrációk miatt sem orrolhatunk. Érdemes olvasgatni ezt a tartalmas könyvet, mert tele van hagyományos értékekkel és fontos üzenetekkel.

Csupaszív, csupa természetszeretet, klasszikus értékek gyűjteménye ez a mesekönyv, a monori árokparti kismanó története.
A Monor környéki gyerekeknek külön élményt adhat a környék földrajzi neveinek említése (ezekről feltételezem, hogy a valóságnak megfelelőek). Számomra a régiesen csengő nevek, mint például Bakaraszt, okoztak különös örömöt.
A végefelé túltengenek Fólirán és tűzoltói történetei, így tűzoltómániás kisfiúk is előszeretettel forgathatják.
Apa-lánya büszke lehet a kötetre, s majd gyermekeik, unokáik is.

Egy év történései egy Monor melletti árokparti manó szemén keresztül.
Ezek akár „klasszikus” mesék is lehetnének, amelyek tanulságokat tartalmaznak – voltak, amelyek határozottan a szívemhez nőttek. Azonban a könyv formája, stilisztikája valamiért nem esett jól – néha nagyon nehezen szántam rá magam, hogy kézbe vegyem a könyvet.
spoiler