Mi 82% 170 csillagozás

Műfajteremtő antiutópia (mai divatos nevén disztópia, lassan kezdem megszokni) a legkorábbi szovjet időkből. Minőségét jelzi, hogy hazájában elég sokáig be volt tiltva, és hamarabb jelent meg angolul, mint oroszul.

Szegény Platón, ha tudta volna, mit indít el azzal a hideglelős Államával, lehet, hozzá se fog. Ez a könyv is onnan indít, rögtön az első lapokon belecsap a lecsóba: XXX. századi szereplői a tökéletes boldogságot megvalósító államot akarják, és ennek érdekében lemondanak a „szertelen szabadság”-ról… sőt mindenféle szabadságról. Név nincs, magántulajdon nincs, család nincs, falanszter van, csak nem úgy hívják. Ja, és mindennek az ára az, hogy a külvilágtól teljesen elidegenedjenek, fallal válasszák el magukat a káoszt jelentő természettől.

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/18/jevgenyij_…

A dísztópiák a modern irodalomban a szépirodalom/zsáner határvidékén mozognak, és elsősorban a társadalmi kérdések boncolgatásának mélysége, másodsorban a megvalósítás minősége határozza meg, hogy az Akadémia (kevésbé bigott) tagjai érdemesnek ítélik-e egyáltalán mélyebb elemzésre az adott műveket.

Nekem, mint olvasónak lényegesen kevésbé számítanak ezek az ismérvek, de úgy hiszem, hogy Zamjatyin regényét a hivatásos irodalmárok szépirodalomnak tekintik, ami szerintem is jogos.
Egyrészt a társadalomra vonatkozó víziók: az egyén totális elidegenítése és elnyomása a társadalom által, az egyéniség és a fantázia kipurgálandó volta, olyan témák, amelyek eléggé riasztóak és elgondolkoztatóak ahhoz, hogy komoly diskurzusokat lehessen folytatni fölöttük. A megírás ideje, helye és körülményei (a kommunizmus egyre radikálisabb felfogása felé masírozó Szovjetunió) szinte predesztinálják az olvasót arra, hogy mély társadalmi mondanivalót társítson az olvasottakhoz.
Másrészt az alkalmazott írói eszközök, amelyek az expresszionizmus és az avantgárd jegyeit mutatják szintén olyanok, amelyek miatt szintén hálás témája lehet a regény egy disszertációnak.
De legfőképpen azért tekintsük inkább ezt a regényt szépirodalomnak, mert logikus cselekménye, értelmezhető motivációjú szereplői nincsenek, az olvasás élményét pedig az expresszionista egzaltáltság a smirgli nyalogatásához hasonló élvezeti értékűvé emeli.

A történet futurisztikus részei és világépítése – mármint hogy egyáltalán hogy is néz ki ez a jövő, amelyben a főhősnek élni rendeltetett – finoman szólva is jelképes, mondhatni egy színielőadás kulisszáinak minden hitelességét fel tudja mutatni, ami lássuk be, a kevésnél is kevesebb. De szerencsére ez előtt a díszlet előtt legalább a szereplők patetikus, túlgesztikulált megnyilvánulásai nem olyan kirívóan disszonánsak, mint egy jól felépített és megrajzolt jövőben lennének.

A regény olvasása közben a legtöbbször sokkal inkább szimbolikusnak, mint társadalomkritikusnak éreztem az eseményeket, és nehezen szabadultam a gondolattól, hogy Zamjatyin legalább annyira (ha nem leginkább) a freudi topográfiai modell különböző szintjeit (Id – Ego – Szuperego) és azok konfliktusát fogalmazza meg, és az elnyomással nem csak a társadalmi szinten, hanem egyénileg, a saját lelkén belül is küzd az a szerencsétlen D-503.

Érdekes élményt jelent ez a könyv, és valóban fontos grádicsa a dísztópiák irodalmi evolúciójának, valamint megmutatja azt a félelemmel terhes közhangulatot is, ami a világháború után mindenütt, de főleg az erősen diktatórikus rendszerekben élőkben munkált.
Mégis, számomra egyike azon klasszikusoknak, amelyet egész egyszerűen élvezhetetlenné tesz a stílus, s az én logikusan működő agyam nem veszi be azokat az alapvetéseket, amelyeket az író nagyvonalúan felskiccel világépítés gyanánt.

És ím, itt az „első” modern antiutópia, 1921-ből, benne már készen áll minden klisé (pontosabban a későbbi könyvekben klisévé váló elemek), megrázó, félelmetes, és szórakoztató. Valahogy sokkal hihetőbb, mint az 1984, ami mondhatni nem több, mint ennek a könyvnek az újrafogalmazása, kicsit szájbarágósabban (ezért aztán népszerűbb is). Leegyszerűsítve, az 1984 inkább ponyva, ez inkább szépirodalom.

Mert tényleg nehezebb olvasni: Zamjatyin nem ír le mindent, pontosabban leírja, de egy mondatba annyi mindent belesűrít, hogy első olvasásra nem is értjük meg. No és a párbeszédekben oly gyakori félbehagyott mondatok, amelyek nagyon hatásosak, de mégiscsak arra a bosszantó dologra késztetik az embert, hogy megálljon az olvasásban, és használni kezdje az agyát! Borzalmas dolog, nem igaz?

Az egyik legjobb antiutópia azok közül, amiket eddig olvastam (1984, Szép új világ, Fahrenheit 451, Gépnarancs).

És nézzük meg, milyen gondolatokat ébresztett bennem ez a könyv. Arra jutottam, hogy bár mindannyian a nyugalomra és biztonságra vágyunk végső soron, hiszen ez a boldogság, a vágytalan, növényi lét, már Buddha óta tudjuk, de mégis, az emberi lélek egyik alapvető szükséglete a szabadság. Ezzel nem tudunk mit csinálni, a túlzott szabályozás, a szabadságtól való megfosztás lelki betegséket okoz, borzalmas dolgokat eredményezhet, szörnyet csinálhat emberekből, lásd mai Japán.

A szabadság vágyát persze nagyon megmagyarázni nem lehet, hiszen a szabadság veszélyesebb, mint a hiánya (ha nem tartjuk be a szabályokat, szintén szabadok vagyunk, szintén veszélybe kerülünk), de az ember lelki és szellemi fejlődéséhez szükséges ez a veszély, hogy az élet próbatételein helyt álljunk (így mondaná Coelho). Szükségünk van a szabadságra, ne vegyétek el tőlünk! Emberek akarunk lenni, nem gépek és nem is vadállatok! Hagyjátok meg a fantáziánkat, hadd vétkezzünk mások és önmagunk ellen, hadd szeressünk, bármilyen fájdalmas is néha, a tragédia feldolgozhatatlan nemessége illik hozzánk, nem a komédia felületessége, hadd szigetelődjünk el másoktól, hadd legyenek titkaink, hadd legyünk ellenségesek és mogorvák, ha akarunk, hadd rontsuk és javítsuk úgy az életünket, ahogy mi akarjuk és tudjuk! Hadd legyünk ének, individuumok, szigetemberek, legyünk 6milliárd külön lélek, hadd érezzük a fájdalmat, a szenvedést és a nyomort, mert anélkül nem érezhetjük az igazi boldogságot és örömöt! Ne legyünk számok, legyünk tényleg emberek, ha már annak születtünk.

„ Az egyetlen eszköz, hogy az embert megszabadítsuk a bűntől, ha megfosztjuk szabadságától.”

Vázlatos beszámoló írja a vázlatokat feljegyző szám. Minden disztópiánál irtózom valamitől, vagy több mindentől, itt az első dolog a helyhez kötöttség. Hisz az utazás az egyik legnagyobb csoda, felfedezni az ismeretlen ismerőst. A második az időhoz kötött cselekmény pl. a szex, a harmadik jegyet váltani ahhoz hogy zárt függöny mögött lehessünk. Napi két óra magánóra, ez számomra maga a pokol. A sosem egyedüllét. És akkor megemlíti azt, hogy a természet ki van zárva a falon kívül. Számok uralják a világot, de ahogy elgondolom tulajdonképp a miénket is, matematika mindenhol, itt van nekünk a kettes számrendszer, a rendszámtáblák, telefonszámok, személyi szám… D-503? Nézem a tökéletesen szabályozott rendszert és máris látom tökéletlenséget, s benne a legtökéletlenebbet, az embert. Az embert, aki szabadságot óhajt, szenvedélyt. A költészet, a művészet tudománynak való alárendelésre is borzaszt. Zenegyár. Olvasni is fáj. A kedvenc részem amikor kiderül, hogy az embernek gyógyíthatatlan betegsége van: a lelke. És a fantázia eltávolítható műtétileg! Küzd a mi az ők ellen. A forradalom nyer vagy fantáziátlan boldogság? Megint a modern ember legnagyobb félsze jön: az akaratnélküliség. A személyiség nélküli lény, aki helyett mások döntenek. Már előre tudom, hogy mi lesz a vége, de ettől a kiszámíthatóságtól nem lesz kevésbé jó. Megint egy szám: 1924, az első kiadás dátuma. Azt hittem jóval később írta, de ahogy olvasom mindinkább értelmet nyer a keletkezés ideje, ez a minden beintegráló, a közöst az egyén fölé helyező politika. De nem csak az ő hazájára érvényes ez, egyetemes, egész világunkra érvényes iromány ez. Szerintem Legalább annyira jó, ha nem jobb, mint a nála jobban elhíresült disztópiák.

„Mi közötök hozzá… ha nem akarom, hogy helyettem mások akarjanak… ha én magam akarok akarni… ha a lehetetlent akarom…”

Az antiutópiák elődjében szerintem a stílus a legérdekesebb. Miközben a narráció egyes szám első személyű (ami néha többes számba megy át – lásd „mi”), főszereplőnknek nemcsak a neve egy szám, hanem gondolkodása is ugyanolyan távoli és idegen, mint sokaknak a számok világa. A mindennapi élet leírása mérnökien rideg, amit többször lángoló érzelmek szakítanak meg, de mintha még a szerelemben, vagy a lázadásban is csak előre megírt programot hajtana végre mindenki.

És egy kis látszólagos kitérő. Hans Moravec osztrák kutató, aki a robotikával és a mesterséges intelligenciával foglalkozik, hívta fel a figyelmet arra, hogy a számítógépek azért tűnnek okosabbnak az embernél, mert gyorsan számolnak. Az átlagemberek számokkal lassúak, ugyanakkor más kognitív funkcióik (például alakok felismerése) nagyságrendekkel gyorsabb – olyannyira, hogy világméretű elosztott számítási hálózatokkal kell olyan kutatásokat folytatni, amelyek ilyen kognitív funkciókat igényelnek. A Moravec paradoxon ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy evolúciós távlatban a számolás viszonylag friss dolog, és az ember agya ugyanúgy rááll majd pár ezer év alatt, mint például az alakfelismerésre. Így erősen lehetséges, hogy pár tízezer vagy százezer év múlva az emberi agy csak a szimpla evolúció által is a szuperszámítógépek teljesítményét fogja produkálni. Akkor nem lesznek az emberek számára idegenek vagy érthetetlenek a számok, így tehát egy akkori antiutópiában teljesen rendben lesz, ha számokkal jelöljük majd magunkat…

A többi antiutópiához viszonyítva a Mi talán legművészibb, és emiatt egy picit nehezen is olvasható, de ugyanolyan élmény, és ugyanúgy elgondolkodtat, mint azok. És ugyanúgy alapmű.

Az antiutópiák primje, vagy alfája, vagy akár az 1.0-ás verzió, melynek emészthetőbb béta tesztjei A szép új világ, az 1984, vagy a Fahrenheit 451(ami a legkevésbé tetszett ezen könyvek közül).
A matematikát még ilyen liraian sosem integrálták sci-fi könyvben, egészen szépirodalmi szinvonal, bár a végtelent már mindenre asszociálták legyen, szerelem, gyűlölet, de a gyök -1 – től a lélekig eljutni zseniális.
A cime is tökéletes. A dilemma ugyanaz élni, akarni, küzdeni és esetleg elbukni szabadon, vagy tudatlanságban, vegetálni eredendő és garantált boldogságban falak mögé zárva, úgy hogy fel sem merül e lét megkérdőjelezhetősége. Boldog tudatlanság.
( ha megunom a kvantumot, meg az űrcsatákat, jöhet még pár ilyen „antik” gyöngyszem)

Eljátszom a gondolattal, hogy e könyv „átpolitizálódása” legalább annyira a XX. század (a szerző szempontjából még csak eljövendő) történelmének műve, mint az írójáé. Direkt politikai célzások ugyanis alig vannak a regényben. (Egyet kivéve: spoiler) Annál meglepőbbek a vallásos áthallások. Az Egységes Állam ugyanis messze túllép holmi ideológián, és dogmái hitbéli színezetet öltenek. Nem elfogadják őket, hanem megkérdőjelezhetetlenül hisznek bennük. Legalább ennyire érdekes az is, hogy elődjének, az „ős-gondolatdiktatúrának” a kereszténységet tartja, amelynek közkeletű mennyország-képe kétségkívül nem hagy sok lehetőséget az individualizmusnak.
Másik fő ihletforrása, a taylori munkaszervezés – a szerző korában a nyugati világ domináns menedzsment-felfogása – olyan távolinak tűnik a fentiektől, mint Makó és Jeruzsálem, de a szerző olyan logikusan kapcsolja össze a kettőt, hogy egy modern SF író sem csinálná jobban.
De nem csak a kreált világ paradox, hanem maga a regény is. A végletekig vitt racionalizmust ugyanis szürreális előadásmódon keresztül tárja elénk. A számunkra hétköznapi érzelmektől valósággal megittasodó narrátor alakja élő ellentmondás. Fizikusi felemnek különösen tetszett a gyökmínuszegy metaforája. Hiszen a biológiai test valós (a), míg a lélek imaginárius (i*b), így lesz a teljes ember komplex lény (a+i*b).

Olvasás közben folyamatosan azon járt az agyam, hogy vajon azért érzem furcsának és néhol követhetetlennek a szöveget, mert oroszból fordították, és elveszett az eredeti nyelv ritmusa (félreértés ne essék, nem a fordító munkáját szidom!), vagy a szerző eleve ilyen kaotikusra és elidegenítőre „kreálta” a könyvét, hogy az olvasónak belecsavarodjanak a neuronjai? Vagy ez is azon könyvek közé tartozik, amit logarléccel kellene felmérni, alkotóelemeire szétszedni, hogy minden molekuláját felfogjam. Szám legyen a talpán, aki ezt a burjánzó egyenletet, aminek a végeredménye a „Mi”, képes legyen felbontani.
Az elsődleges jelentésrétegek még az olyan, alacsony szorzóval rendelkező számoknak is érthetőek, mint amilyen én vagyok. Nem kell ahhoz algebrában járatosnak lenni, hogy lássuk az alap egyenletet, amiből kiindult.
Egyén mínusz érzelmek mínusz éntudat, plusz ideológia, szorozva alapszükségletek kielégítésével egyenlő kollektív jólét.
Persze minden okosan képzett szám látja azonnal, hogy az egyenlet hibás, hiszen kihagyta a számításból, hogy az éntudat irracionális szám, így számunka használhatatlan. Változók bármikor felbukkanhatnak az egyenletben, dugába döntve azt. Vagy mégsem? Egy okos mérnök bármikor készen áll egy reciprokkal, hogy felszorozza vele a végeredményként kapott törtet, hogy egész számot kapjon. A mérnök pedig a legfőbb vezető, aki mindent tud, éppen ezért senki nem tud olyat mondani neki, amivel végül nem az jön ki végeredménynek, amit akar.
De hogy az egyenlet sok-sok alkotórésze pontosan mit takar, vagy hogy van-e más, számomra észre nem vett együttható, amit figyelembe kell venni, azt nem tudom…
Amit Orwell közérthetőbben fogalmazott meg azt Zamjatyin már majd' három évtizeddel előbb szavakba öntötte, csak éppen a dekódolás folyamata ütközik problémákba. Sokkal egyszerűbb és közérthetőbb, ha azt mondjuk, a jövő egy arcon taposó csizma, mint hogy a jövő egy integrálszámítás.

JÓZSEF ATTILA: A SZÁMOKRÓL

Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.
Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok –
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.

Olvasás közben felidéződött bennem Orwell 1984 című könyve, s aztán gondoltam, hogy ezen a vonalon mozogva született meg ez a mű. A mű eredeti megjelenésének éve egykettőre rávilágít, hogy épp fordítva lehet. Mégis ez eddig teljesen kiesett, korábban sem nagyon hallottam róla.
Érdekes, különleges elképzelt világ tárul a szemeink elé, ahol nincs én, hanem csak mi: Egyszerre, egyformán történik minden: kelés, fekvés, sétálás, a szexjegy átvétele stb. S úgy tűnik, hogy ez üdvös megoldás a mi számára. Nincsenek kirívó esetek, nincs lélek, fantáziálás, minden a legnagyobb rend szerint halad. Szépen épülhet így az integráló is.
Az változás szele – nem meglepő módon – akkor érinti meg a főszereplőnket, amikor feltűnik a színen az I330-as, a nő. A hegyes fogak, a másmilyen szemöldök elegendő ahhoz, hogy felkavarja az Építő életét, munkáját. Elegendő ahhoz, hogy felfedezze a másságot – ahol nemcsak mi létezik –, s vágyjon is rá.
A vége – azt is mondhatnám, hogy meglepett, mert valami biztatóbb szituációról szívebben olvastam volna – szinte borítékolható volt.
A szereplőket nem különösebben kedveltem meg, de azért reménykedtem, hogy a nagy változások megmaradjanak az életükben.