Laurosz 185 csillagozás

Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

A ​Laurosz egy középkori orosz szent élettörténete, de sokkal több is annál: időtlen könyv az örök szerelemről és az időről, amely talán nem is létezik. Olyan könyv, amely furcsa, már-már elveszett érzéseket ébreszt az emberben: irgalmat, könyörületet…
A XV. századba varázsol bennünket Vodolazkin könyve: az embereket hol pestis, hol éhínség pusztítja, a keresztények a világvégére készülnek, de Kolumbusz közben felfedezi Amerikát… És valahol Oroszországban él egy különleges képességekkel megáldott orvos, Arszenyij, aki sorba járja a pestises falvakat, meggyógyítja, akit lehet, s elkíséri a halálba a gyógyíthatatlanokat. Messze földre eljut a híre, de ő maga sehogy sem lel nyugalmat: tudja, hogy élete nagy bűnét nem lehet jóvátenni. Egyre cipeli keresztjét, szent eszelős lesz belőle, aztán zarándok, aztán szerzetes, újból az emberek gyógyításának szenteli minden erejét… s végül remeteként éli le utolsó éveit.

A Laurosz egy középkori orosz szent élettörténete, de sokkal… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2012

Tartalomjegyzék

>!
Helikon, Budapest, 2021
536 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634797739 · Fordította: Pálfalvi Lajos
>!
Helikon, Budapest, 2021
524 oldal · ISBN: 9789634797586 · Fordította: Pálfalvi Lajos
>!
Európa, Budapest, 2015
424 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634052432 · Fordította: Pálfalvi Lajos

Enciklopédia 45

Szereplők népszerűség szerint

Arszenyij · Ambrogio · Hrisztofor


Kedvencelte 52

Most olvassa 12

Várólistára tette 238

Kívánságlistára tette 199

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Nagy orosz, nagyon orosz regény ez istenszeretetről, békéről, útról és lemondásról. Arszenyijt, a gyógyítót látjuk az óorosz XV. században, ahogy eljut A pontból B pontba, elsősorban spirituális értelemben, de a térben is vándorolva. Coelho egy ilyen felütésből csinált volna egy nyálas vevőbarát konyhafilozófiát (csinált is, az a címe, hogy Alkimista), szóval elég kockázatos kísérlet ez – ami elképesztő, hogy Vodolazkin mégis csont nélkül megoldja. Azt hiszem, az egyensúlyérzék a titka – ahogy a jóság és kegyetlenség, bölcsesség és ostobaság, babona és igaz tudás határmezsgyéjén lavíroz, akár egyetlen emberi lélek ábrázolásán belül is. Ez a könyv nem csupán szimpla fejlődés- és beavatásregény történelmi köntösben*, hanem fúzió, ami hol a filozófia, hol a groteszk, hol a naturalizmus eszközeiből építkezik, nagyon sokszínű, mély, tiszta és szép szöveget hozva létre.

Ezeken túl engem nagyon megragadott a könyv időkezelése. A szerző tudatosan használja az anakronizmusok eszközét, XX. századi eseményeket prófétáltat meg szereplőivel, jelenkori tárgyakat potyogtat el a regényben (pl. Arszenyij pillepalackok között lépdel), mindezt azért, hogy kitágítsa a regényidőt – alighanem a végtelenségig. Mert a Laurosz nem kis részben az időnek alávetett ember regénye, akinek jelene a múltba és a jövőbe vet hurkokat, és aki mintha az idő körkörösségébe lenne zárva – de amit ő körkörösségnek hisz, az nem ismétlődés, csak hasonlóság. És talán ez az, ami reményt adhat neki**.

Remekmű. Az ilyenekért tanul meg az ember olvasni.

* Ami a történelmi köntöst illeti, Vodolazkin regényének alcíme („nem történelmi regény”) lakonikusan reagál is erre a műfaji kategorizálásra.
** Ezt a mondatot Vodolazkinnak sikerült jóval kevesebb pátosszal megfogalmaznia.

17 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Az egyik legjobb könyv, ami idén olvastam (erős a mezőny!), jó volt vele lenni. Néha felkavart ugyan, de többnyire megnyugtatott, nyugodt szemlélődésre és meditációra ösztönzött.
@Annamarie írja az értékelésében (https://moly.hu/ertekelesek/1935928), hogy ez a könyv Tarkovszkijért kiált, és valóban, kicsit olyan, mintha Hamvas Bélát, a Karnevál szerzőjét megihlette volna az ikonfestő Andrej Rubljov élete (erről lásd például: https://moly.hu/ertekelesek/734543), amelyről Tarkovszkij forgatott egy feledhetetlen filmet.
Bulgakov Mester és Margaritája is az eszembe jutott, a varázslatos világa és az időkezelése kapcsán – erre azt szokták mondani, hogy mágikus realizmus, meg posztmodern, de szerintem ez egyszerűen csak teljesen adekvát megjelenítése az emberi gondolkodásnak, az is így működik, és a zseniális írók erre ösztönösen is ráéreznek.
A stílus kicsit egyszerű, lehet mondani rá, hogy letisztult, illik a könyv eszmeiségéhez, a mélyen átélt vallásos tartalomhoz.*
Nagyon szép könyv, tiszta szívvel ajánlom.

* (Megveszekedett ateista vagyok.)

1 hozzászólás
n P>!
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

(Párbeszéd egy könyvvel)
Vitatkoztam, csatát vívtam. A Földiekkel meg az Égiekkel, Arszenyijjel, Hrisztoforral, és mindenkivel. Tiltakoztam, hibát kerestem, azt mondtam, katyvasz, ne keverjük a babonát, a hiedelmet a hittel. Azt is mondtam, hogy ne keverd bele az Igét, nem illik oda, ahova írtad. Kerestem a bűnt, de már a felmentésre készültem. Fejtegettem a szavakat, a megszakított mondatokat, a szimbólumokat. Nem akartam, hogy az Élet ilyen is lehet. Az élet, ami telve van meghalásokkal. De csak lapoztam, lapoztam, fájtam és gyönyörködtem, rámutattam, hogy itt, majd megmutatta, hogy ott. Lázadtam, ragaszkodtam, lemondtam, elengedtem, Elfogadtam.

1 hozzászólás
Rituga P>!
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Múlhatatlan rajongásom az orosz irodalom iránt nem újdonság. Újra és újra visszatérek az orosz szerzőkhöz. Ennek több oka is van. De a legnyomósabb érvem, hogy számomra az emberi lélek mélységeit, az érzelmek legszínesebb skáláját, legvalósághűbb szereplőket az orosz szerzők tudják megteremteni. Annyira a valóság és képzelet határán egyensúlyoznak, hogy nem lehet kívül maradni az eseményeken.
Bátran ki merem jelenteni, hogy a Laurosz messze kiemelkedik az elmúlt időszakban olvasott regények közül. Egy igazán sajátos világba vitt, amely túlmutat az idő keretein és behatároltságán. A XV. században játszódik, de víziókban megjelenik a XX. század is. Pazar módon játszik az idővel, ami fontos tényező. Illetve pont az lényeg, hogy az időnek egyáltalán nincs jelentősége. Nem számít honnan jövünk, nem számít hová megyünk. Az út a fontos, amit bejárunk. Nem ismétlődnek a dolgok, noha úgy tűnik. Csak hasonlóak. Az idő olyan, mint egy spirál. Lelassít, gondolkodásra késztet, ugyanakkor egyetlen pillanatra sem áll meg.
Gyönyörűen megírt, letisztult történet. Ebben a csodálatos regényben mindannyian benne vagyunk. Kételyeinkkel, bukásainkkal, minden rezdülésünkkel. Vágyunkkal, hogy beleolvadjunk az egészbe, hogy létünknek van értelme és célja. Azzal a vággyal, hogy a végén minden értelmet nyer, hogy van feloldozás. Számomra hívő emberként azt is jelenti: Istentől jövünk és az út végén hozzá térünk vissza.
Imádtam ezt a történetet és biztos, hogy újra fogom olvasni.

4 hozzászólás
Csabi >!
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

„Nem történelmi regény”. Ez szerepel a címlapon, de ha elolvassuk a regényt, akkor erre magunktól is rájöhetünk, mert a történelem nem szereplője a regénynek, Arszenyij a főszereplő, akinek az idő nem számít, mert Isten szolgálatában az időnek, a történelemnek nincs jelentősége.
Misztikus mese, így határoznám meg a műfaját, ha ez bárkit érdekelne.
No persze most meg kell magyaráznom, hogy miért adtam hármast, erre a könyvre, amit szinte vallásos hódolat övez itt (és, megnéztem, a goodreadsen is 4,34-el áll, ami ott szerintem nagyon jó). Az elején nekem is tetszett, mert az eleje, a négyből az első rész tényleg kiváló. Arszenyij gyerekkora, ifjúsága tárul fel, Hrisztoforral, a nagyapával, aki az egyetlen, a főszereplőhöz mérhető karakter, a későbbiekben nem bukkan fel egyetlen szereplő sem, aki igazi arcot, jellemet kapna, csupán Arszenyij életének mellékalakjai. Aztán a fejezet tragikus lezárása tényleg nagyon erős, Arszenyij (és a regény) egész további sorsát meghatározza.
A második résztől viszont zuhanórepülésbe kezd a mű minden szempontból. Ebben a részben nem történik más, mint A. vándorol és gyógyít, Isten segedelmével. Habár nem történelmi mű, de az írója történész, ezért azt várná az olvasó, hogy eközben megfesti a kor Oroszországát háttérként, de nem. Számomra ez a történet majdnem bárhol játszódhatott volna szegény parasztok között, legföljebb a tulajdonneveket kellene kicserélni. És akkor itt említem meg a szövegben fellelhető anakronizmusokat, amikkel a szerző csak ráerősít arra, hogy ez nem történelmi mű, sőt, még annak a lehetőségét is elveszi, hogy bármely részletet történelmi ismeretként kezeljünk. Mire volt ez jó? Másra nem jutottam, mint hogy ezzel csak a regény misztikus olvasatát erősíti, vagyis inkább egyeduralkodóvá teszi. Hisz, mint arra utaltam, ha nincs idő és történelem, akkor Isten marad az egyetlen kapaszkodó. Ezzel persze azt is ki kell mondanom, hogy az ateista olvasók számára a könyv sokat veszít az élvezhetőségéből. Nem volna ez persze kötelezően így, mert a kereszténység erkölcsi tanítása egyetemes érvényű, a polgári erkölcs is ezen alapszik, bárki számára átélhető. Már ha jól van megírva, de Vodolazkin nem tudja fenntartani az első rész színvonalát, és nyelvileg is rengeteget romlik, a harmadik rész a mélypont, amikor A. Jeruzsálembe indul, ez rengeteg lehetőséget kínálna egy jó írónak, végigkalauzolni az olvasókat az akkori Európán, de nem, nagyjából csak annyit kapunk, hogy mentek, mentek, mendegéltek (egy kis dombra lecsücsültek). A mondatok már szinte egy ifjúsági regény szintjét is alig ütik meg. Még a haramiák támadása is fél oldalban meg van oldva, tőmondatokban, hol van az első rész tragédiájánál tapasztalt drámai erő? Itt-ott még elhintve némi keresztényi bölcsesség, és meg is érkezünk a Szentföldre.
Ebben a részben tűnik fel Ambrogio, A. útitársa, aki csodás képessége folytán néha jövőbeni eseményeket lát és mesél el. Én nem fedeztem fel, hogy ezeknek a részleteknek mi közük volt a regényhez, felszínesen ugyan kapcsolódtak a helyszínhez, de amúgy semmi kötődésüket nem láttam a történethez, a mondanivalóhoz. A szerző itt azt a hibát is elköveti, hogy Ambrogio olyan dolgokat mond el, amikre a szavai sem lennének meg a XV. században.
A negyedik részben újra Oroszhonban vagyunk (ja, bocs, elfelejtettem, mi is történt Jeruzsálemben. Sajnos Vodolazkin is…), A. keretbe foglalja és lezárja élete történetét. Természetesen visszatérünk az első részben történtekhez, Vodolazkin arra rímelteti a zárást, nem nagy írói fogás, de legalább működik.
Az első rész kivételével ez a könyv szerintem egy közepesen megírt, nem túl érdekes regény, de azért kíváncsi lennék rá, hogy egy hívő keresztény hogy látja ezt. Ha ez lenne az új orosz nagyregény, akkor az orosz irodalom nagy bajban van. Remélem, csak a szokásos marketing túlzás áldozata lettem.

13 hozzászólás
Kkatja>!
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Gyönyörű zen körként kanyarodott vissza önmagába a história.
Még mindig nem vagyok sem nagy történelem vagy vallás rajongó, ez a történet mégis körülfont és mélyen átitatott valami különös szentséggel. Óvatosan nyúltam érte, lapoztam és szinte áhítattal olvastam, szívtam magamba a mondanivalóját.

Arszenyij először mint „szimpla” gyógyító ifjú indul el nagy bűnét levezekelni, spoiler majd folyamatosan válik egyre bölcsebbé, míg útját szenvedés és áldás kíséri, miközben gyógyítja a rászorulókat Isten és önmaga erejéből. Találkozik különös emberekkel, helyzetekkel, de mindig egykedvű bölcsességgel fogadja a rá leső gondokat és segít, ahol csak tud. Példát vehetünk róla, mert a mi világunkba is elkélne pár ilyen egyszerűen nagyszerű ember, aki példát mutathat a többieknek, amíg várjuk a világvégét. Mert bár a pestis réme minket már nem fenyeget, sok más egyéb nyavalya ellen segíthetne Arszenyij/Laurosz szent eszelős hozzáállása önmagunkban is.
Én határozottan élveztem az időbeli eltolásokat, a jövő felvillanásait és finom, odamondogatós humorát. (Jó persze, nem valószínű, hogy a középkorban szóba kerülhetett volna, hogy „cseszd meg”, akkor is jól hangzott, ott és abban a helyzetben. :) http://moly.hu/idezetek/612966
Nagyon szép történet, mindenkinek ajánlom!

pat P>!
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Ha valami furcsa okból arra kényszerülnék, hogy életem végéig csak egy bizonyos ország szépirodalmi produktumait olvassam, hát minden bizonnyal Oroszországot választanám. Esetleg alkudnék még picit a volt-szovjet utódállamok némelyikére is.
Mert orosz irodalmat olvasni jó. És bármennyire rájuk készül is az ember, mindig meg tudják lepni valami különössel, furcsával, megrázóval, szokatlannal, újszerűvel, vagy csak egyszerűen nagyon jóval.

A Laurosz is ilyen volt. A sok negatívság, reménytelenség, halál és világvég után-közben nagy élmény volt valami olyasmit olvasni, amiben (bocs a túlzott pátoszért) van szeretet, hit, valami jóság, valami remény, amitől elhiszed, hogy a mindennapok rögein és nyűgein túl van valami nagyobb, valami fontosabb, amiért érdemes, hogy az ember, minden ember megérdemli, ha nem is a feltétel nélküli szeretetet, de az együttérzést és az irgalmat. És hogy az erdőkben tavasszal nem véletlenül van annyi zöldellő nyírfa… meg pillepalack.
Mindezen fennköltség mellett meg volt nekünk szent eszelős Fománk, szerintem vicces idővonal-anomáliáink, meg egyéb szórakoztató iróniák és fricskák, diszkrét ki- és beszólások, meglepően szórakoztató kontrasztok – nem sok, csak épp a zamat kedvéért.

Szóval én szerettem, nyitott vagyok Vodolazkin életművének további darabjaira is, ha úgy adódik.

1 hozzászólás
Annamarie P>!
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Ez a könyv Tarkovszkijért kiált. Hogy nem érhette meg a mester…,nagyon sajnálom? Szinte végig az ő kameráján át láttam az eseményeket.
A kis hirtelen szőke kisfiút, Arszenyijt a nagyapja, Hrisztofor neveli fel, aki gyógyító. A 7 éves nevelési ciklusok szemléletében megtanítja unokáját mindarra, amit ő is tud. Arszenyij maga is gyógyító lesz, s mind közül a leghíresebb. De egy nap végzetes dolog történik, amiért magát tartja felelősnek. Egész életét arra áldozza, hogy feloldozást eszközölhessen ki Istentől az elhunyt részére. Létezhet ilyen áldozathozatal? Arszenyij hite mindvégig kitart. Isten eszközévé válik, a gyógyításon keresztül próbál az emberek szeretetére hatni, akár csak a nagyapja.
„Hrisztofor nem is annyira a füvekben hitt, mint inkább abban, hogy mindenféle füveken keresztül érkezik Isten segítsége. De ezek is, azok is csak eszközök. ” Arszenyij maga akar a csatorna lenni. Az egész regény egy" válság-legenda".
Négy nagy fejezet, négy nagy ciklus a gyógyító életében, négy név, ami eljuttatja Arszenyijt a megbékélésbe. Az egész könyv az „Út könyve”.
Monumentális, gyönyörű, de nem mindig könnyű olvasmány. Az első fejezetet nagyon élveztem, minden képe, eseménye izgalommal töltött el. Aztán a második részt nem értettem, de bíztam abban, hogy helyére kerülnek majd a dolgok. (még mindig remélem) A harmadik rész, az utazás ismét átlendített a leragadásomon. Végül a negyedik ismét világos, érthető és méltó befejezése -minden kilengésével együtt- az eseményeknek.
Jevgenyij Vodolazkin aprólékos munkájával körénk varázsolja a XV. századot minden árnyalatával. A nagy orosz erdőkben találjuk magunkat, ahol keveredik a világvége várás a madárürülék gyógyító erejébe vetett hittel, Amerika felfedezése a tomboló pestis járványokkal, s mindent beleng ez a ragadós középkor tudat, miközben a szerző újból és újból belenyúl a jövőbe és látomások, álmok ködén keresztül végtelen folyammá teszi az időt, az emberi létezést, s ezzel egy mágikus színezetet is kap a történet.
Rengeteg dologra lehetne kitérni ezzel a könyvvel kapcsolatban. Amit még mindenképp megjegyeznék, a már korábban is említett autentikusságával kapcsolatban, az az óegyházi szláv gyökerek bevonása. Arszenyij a könyv elején mesél erről Usztyinának, amikor olvasni tanítja nyírfakérgek segítségével. (82. oldal) A hullámvonalas, ikonokon is használt titlás írásjegyek lesznek a fejezetek számozásai, hiszen a betűk számokat is jelölnek.
A könyv borítója megjelöli, hogy ez nem egy történelmi regény, s ezt komolyan is kell venni, mert nagyon könnyen el lehet hinni, hogy Laurosz a valóságban is létező szent lehetett.
Hálásak lehetünk, hogy a 2013-ban megjelent könyvet ilyen gyorsan lefordították és már olvashatjuk is!

3 hozzászólás
Bélabá>!
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Ez a könyv valóban nem történelmi regény, ahogy borítón is olvasható a figyelmeztetés. Jó így rákészülni, különben csalódás éri az olvasót! No, akkor micsoda? Egyvelegnek gondolom a műfajok mentén hajózva.
Deja vu érzéseim támadtak menetközben. Olyan volt egyes része, az elején mintha Jean M Auel A barlangi medve népe sorozatot olvasnám a füvesember, gyógyító feelingje miatt. Aztán átment olyan kalandozásba történelmi síkon, mint pl Robert Low Felesküdöttek Sagája. Utazás helyek és a korok között is. Az elég meglepő volt, mikor a XX. századba kötött ki rövid ideig. A deja vu-t erősítette a pestises rész, akkor Camus Pestise jutott eszembe. Tehát a Laurosz egy történelmi hátterű fantasyba hajló sztori, némi valósághű beütéssel.
Nem rossz, ha figyelembe vesszük a figyelmeztetést, habár szerintem még jobb lehetne, ha megmard az orosz vonalon, a középkori ortodox világban végig kitart a gyógyítós tevékenység mellett. Úgy egy nagyon látványos, olvasmányos echte történelmi regény lehetett volna.
Annyiban van hiányérzetem , hogy elkalandozott térben és időben, de ezt csapongóan tette. Nem mutatta be teljes körűen a szereplőket, csak látomás szerűen felhozott pár eseményt a XX. századból. Mintha például egy beteg, képzelgő ember szemszögéből mesélt volna ilyenkor. Ezért adok 4 csillagot (4,2 pont). Nekem jobban tetszett volna, ha megmarad teljesen a történelmi vonalon, de így is jó volt annak ellenére, hogy eleinte feltűnt az anakronizmus, és még nem tudtam hova tenni azt. Ezzel együtt ügyes kísérlet, igazi kortárs próza az ilyetén csapongás, amit Vodolazkin megtett. Érdekes világ, érdekes korszak tárul az olvasó elé. Történelmi fantasy kedvelőknek biztos teljesen bejön a könyv. Nem csalódtam, de kicsit mást vártam előzetesen.

2 hozzászólás
marschlako>!
Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Egy újabb gyöngyszemre leltem, melyet ismét a molynak köszönhetek; a Laurosz versenyben van az idén olvasott legjobb könyv címért.

Az orosz regényeket mindig is szerettem – a Karamazov testvérek benne van a tíz legkedvesebb könyvem között –, éppen ezért nagy elvárásokkal kezdtem neki Arszenyij történetének, s egy gyönyörű, ízig-vérig orosz regényt kaptam; egy zarándoklatot, melyen Amvroszij volt a vezetőm; egy elmélkedést az emberi lélekről, hitről, szeretetről, bűnről, bűnbánatról és a vezeklésről, egy életutat, mely kiragad az kiúttalan horizontális mozgásból, megmutatva, hogy létezik még egy harmadik dimenzió is – s nem mellékesen a negyedik sem annyira szigorúan kötött, mint ahogy a fizika törvényei leírják.

Az orosz nagyregény reneszánsza? Apokrif hagiográfia? Mágikus historizmus? Egy időn túli szerelem története? Posztmodern Dosztojevszkij regény?

Sok címkét rá lehetne aggatni, de egy biztos: egészen egyedi, (történetében és hangulatában is) különleges regényt vesz a kezébe, aki felnyitja a szent gyógyító történetét.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

Chöpp >!

[…] aki ugyanis lemond a beszédről, az azzal fejezi ki magát, ahogy meghallgat másokat.

211. oldal

4 hozzászólás
Szelén>!

Az út a legjobb orvosság.

350. oldal

Kapcsolódó szócikkek: út
Grapefruitossy P>!

És ne félj a haláltól, mert a halál nem csak az elválás keserűsége. A szabadulás öröme is.

38. oldal

Kapcsolódó szócikkek: halál
1 hozzászólás
Batus>!

Furcsa dolgot mondok neked. Egyre inkább úgy érzem, hogy idő nincs. A világon minden az időn kívül létezik, különben hogyan ismerhetném a még meg nem történt jövőt. Úgy gondolom, Isten kegyelméből adatott nekünk az idő, hogy ne zavarodjunk össze, mert az ember tudata nem tud egyszerre magába fogadni egyidejűleg minden eseményt. A gyengeségünk miatt vagyunk időbe zárva.

268. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
Szelén>!

[…] Philón mondá: ne azt véld igaznak, aki nem bánt, hanem azt, aki bánthatott volna, de nem vitte rá a lélek […]

64. oldal

Csabi >!

Hrisztofor nem azért írt, mert félt, hogy elfelejt valamit. Még idős korba jutván sem felejtett el semmit. Az volt az érzése, hogy az írott szó rendbe teszi a világot. Megállítja az áramlását. Nem hagyja, hogy szétmaszatolódjanak a fogalmak. Pontosan ezért volt olyan széles látóköre Hrisztofornak. A följegyzések készítője úgy gondolta, ennek a körnek meg kell felelnie a világ tágasságának.

39. oldal

1 hozzászólás
Citrompor>!

Nem a gazdagság hoz barátot, hanem a barát gazdagságot.

157. oldal, A lemondás könyve

Kapcsolódó szócikkek: barátság · gazdagság
Csabi >!

Miért nincsenek nevek a sírokon, kérdezte egyszer Arszenyij.
Azért, mert az Úr amúgy is ismeri őket, felelte Hrisztofor.

42. oldal

Citrompor>!

Amikor megkérdezték Diogenészt, hogyan kell élni az igazsággal, azt felelé: miként a tűzzel – ha túl közel húzódunk, megéget, ha nagyon eltávolodunk tőle, megfagyunk.

144-145. oldal, A lemondás könyve

Kapcsolódó szócikkek: igazság · szinópéi Diogenész
Chöpp >!

[…] mert aki kérdést tesz fel, az gyakran tudja is a választ, bár nem mindig vallja be magának.

352. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Wm. Paul Young: A viskó
B. E. Belle: Megtörtek
Bánki Éva: Összetört idő
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács
Iny Lorentz: A szajha
Steve Berry: A templomosok öröksége
Oliver Bowden: Assassin's Creed – Reneszánsz
Samantha Harvey: Nyugati szél
Francine Rivers: Visszhang a sötétségben
Jaume Cabré: Én vétkem