„Nem történelmi regény”. Ez szerepel a címlapon, de ha elolvassuk a regényt, akkor erre magunktól is rájöhetünk, mert a történelem nem szereplője a regénynek, Arszenyij a főszereplő, akinek az idő nem számít, mert Isten szolgálatában az időnek, a történelemnek nincs jelentősége.
Misztikus mese, így határoznám meg a műfaját, ha ez bárkit érdekelne.
No persze most meg kell magyaráznom, hogy miért adtam hármast, erre a könyvre, amit szinte vallásos hódolat övez itt (és, megnéztem, a goodreadsen is 4,34-el áll, ami ott szerintem nagyon jó). Az elején nekem is tetszett, mert az eleje, a négyből az első rész tényleg kiváló. Arszenyij gyerekkora, ifjúsága tárul fel, Hrisztoforral, a nagyapával, aki az egyetlen, a főszereplőhöz mérhető karakter, a későbbiekben nem bukkan fel egyetlen szereplő sem, aki igazi arcot, jellemet kapna, csupán Arszenyij életének mellékalakjai. Aztán a fejezet tragikus lezárása tényleg nagyon erős, Arszenyij (és a regény) egész további sorsát meghatározza.
A második résztől viszont zuhanórepülésbe kezd a mű minden szempontból. Ebben a részben nem történik más, mint A. vándorol és gyógyít, Isten segedelmével. Habár nem történelmi mű, de az írója történész, ezért azt várná az olvasó, hogy eközben megfesti a kor Oroszországát háttérként, de nem. Számomra ez a történet majdnem bárhol játszódhatott volna szegény parasztok között, legföljebb a tulajdonneveket kellene kicserélni. És akkor itt említem meg a szövegben fellelhető anakronizmusokat, amikkel a szerző csak ráerősít arra, hogy ez nem történelmi mű, sőt, még annak a lehetőségét is elveszi, hogy bármely részletet történelmi ismeretként kezeljünk. Mire volt ez jó? Másra nem jutottam, mint hogy ezzel csak a regény misztikus olvasatát erősíti, vagyis inkább egyeduralkodóvá teszi. Hisz, mint arra utaltam, ha nincs idő és történelem, akkor Isten marad az egyetlen kapaszkodó. Ezzel persze azt is ki kell mondanom, hogy az ateista olvasók számára a könyv sokat veszít az élvezhetőségéből. Nem volna ez persze kötelezően így, mert a kereszténység erkölcsi tanítása egyetemes érvényű, a polgári erkölcs is ezen alapszik, bárki számára átélhető. Már ha jól van megírva, de Vodolazkin nem tudja fenntartani az első rész színvonalát, és nyelvileg is rengeteget romlik, a harmadik rész a mélypont, amikor A. Jeruzsálembe indul, ez rengeteg lehetőséget kínálna egy jó írónak, végigkalauzolni az olvasókat az akkori Európán, de nem, nagyjából csak annyit kapunk, hogy mentek, mentek, mendegéltek (egy kis dombra lecsücsültek). A mondatok már szinte egy ifjúsági regény szintjét is alig ütik meg. Még a haramiák támadása is fél oldalban meg van oldva, tőmondatokban, hol van az első rész tragédiájánál tapasztalt drámai erő? Itt-ott még elhintve némi keresztényi bölcsesség, és meg is érkezünk a Szentföldre.
Ebben a részben tűnik fel Ambrogio, A. útitársa, aki csodás képessége folytán néha jövőbeni eseményeket lát és mesél el. Én nem fedeztem fel, hogy ezeknek a részleteknek mi közük volt a regényhez, felszínesen ugyan kapcsolódtak a helyszínhez, de amúgy semmi kötődésüket nem láttam a történethez, a mondanivalóhoz. A szerző itt azt a hibát is elköveti, hogy Ambrogio olyan dolgokat mond el, amikre a szavai sem lennének meg a XV. században.
A negyedik részben újra Oroszhonban vagyunk (ja, bocs, elfelejtettem, mi is történt Jeruzsálemben. Sajnos Vodolazkin is…), A. keretbe foglalja és lezárja élete történetét. Természetesen visszatérünk az első részben történtekhez, Vodolazkin arra rímelteti a zárást, nem nagy írói fogás, de legalább működik.
Az első rész kivételével ez a könyv szerintem egy közepesen megírt, nem túl érdekes regény, de azért kíváncsi lennék rá, hogy egy hívő keresztény hogy látja ezt. Ha ez lenne az új orosz nagyregény, akkor az orosz irodalom nagy bajban van. Remélem, csak a szokásos marketing túlzás áldozata lettem.